Békés Megyei Hírlap, 1997. november (52. évfolyam, 255-279. szám)

1997-11-29-30 / 279. szám

1997. november 29-30., szombat-vasárnap 9 A pszi mesterei (15.) Edgar Cayce, az alvó csoda A pszi mesterei sorozat egyik korábbi számában D. D. Hómmal kapcsolat­ban említettem azt, hogy a szakirodalom különleges képességei végett a parafenoménok királya megtisztelő névvel ruházta fel. Nos, ha Home a ki­rály volt, akkor milyen titulus jár egy olyan kvalitású embernek, mint ami­lyen Edgar Cayce volt? Mert amit Cayce produkált, mindenképpen figye­lemre méltó. A történet 1877. március 18-án kez­dődött a Kentucky államban lévő Hopkinsville-ben, ahol Edgar szüle­tett. Apja, Lesli békebíró volt, aki meglehetős szigorral nevelte gyer­mekét, aki szemlátomást más volt, mint a többi vele egykorú gyermek. Bár korán megtanult olvasni, tanul­mányi előmenetele nem volt valami fényes. Különleges képességei már 7-8 éves korában megnyilatkoztak, amikor apja azon kapta, hogy a tan­könyvekkel a feje alatt heverészik, ahelyett hogy tanulna. Természete­sen kemény pofonokat vont maga után ez a dolog, pedig Edgárnak volt igaza, hiszen neki teljesen mindegy volt, hogy a könyv nyitva van-e vagy csukva, egyformán tudta a la­pokat olvasni. Idősebb korában, amikor egyszer az egyik kedves hobbijának, a kártyázásnak hódolt, bosszúsan az asztalra dobta a kár­tyát, és azon morgolódott, hogy még a kártyázástól is elment a kedve, olyan rossz a lapkiosztás a pakliban. Ezeknek az atyai pofonoknak kö- szönhető-e, hogy Edgar soha nem olvasott könyvet, nem tudni. Egy könyvvel azonban mégis kivételt tett, amit rendesen olvasott, egészen élete végéig, és ez a könyv a Biblia volt. Cayce ugyanis mélyen vallásos ember volt, aki rajongott azokért a csodálatos emberekért, akikről a Bibliában olvasott. Szokása volt, hogy kiment a közeli erdőbe egy csendes kis tisztásra, és ott olvasgat­ta a könyvek könyvét. Egy napon aztán csodálatos dolog történt vele: ahogy olvasta Sámson történetét, azt látta, hogy a tisztás fénybe borult, és zümmögő hang kíséretében egy fé­nyes alak jelent meg előtte. Az alak azt mondta Edgárnak, azért jött, mert imáját meghallgatták, és mond­ja el bátran, hogy mi az, amit szeret­ne. Cayce azt mondta, hogy segíteni szeretne a beteg embereken, főleg a gyerekeken. Az alak bólintott, és így szólt: — Rendben van, de ebben az esetben veled kell hogy marad­jak. Otthon persze nem hittek neki, azt mondták, hogy csak álmodta gz egészet. Ám pár nap múlva egy bal­eset kapcsán elgondolkodtak a szü­lők. Cayce ugyanis játék közben olyan szerencsétlenül esett el, hogy a háta megsérült, és egyre nagyobb fájdalmakat okozott neki. Ilyen ál­lapotban révületbe esett, és a család legnagyobb megdöbbenésére szak­szerűen elmondta, hogy mi a beteg­ségének az oka, milyen gyógymód az, ami eredményre vezet, és végül megnevezett egy csontkovácsot, aki a környéken lakott, és az előírt gyakorlatokat végigcsinálta. Az eredmény az lett, hogy a gyermek hamarosan talpra állt, és meg­gyógyult. Erdei kalandja óta azonban gyak­ran gyötörték fejfájások, és időnként minden látható ok nélkül megné- mult. Rossz tanulmányai miatt a 6. osz­tály elvégzése után kicsapják az is­kolából, és biztosítási ügynöknek áll, de gyakori némasága végett in­kább fotolaboráns lesz. Állapota azonban aggodalommal tölti el, és több orvost is felkeres gondjával, de az okot egyikük sem tudja eltalálni. Ekkor találkozott A1 Layne-nel, és ez a találkozás egész életét megváltoztatta. Layne ugyanis természetgyógyász volt, és hipnoti­zőr. Bár Cayce márt volt hipnotizőr keze alatt, csodálatos képességei rejtve maradtak, mert nem megfele­lően hipnotizálták. Layne szintén hipnotizálta páciensét, aki megint némasággal küszködött, és felszólí­totta a csendesen szundikáló Edgárt, hogy nézzen széjjel a saját testében, és mondja el, hogy milyen rendelle­nességeket talál. Mindenki legna­gyobb megdöbbenésére Cayce tisz­tán csengő hangon sorolta fel az ál­tala feltárt rendellenességeket, és felsorolta, milyen szuggessziókra van szüksége ahhoz, hogy meg­gyógyuljon. Amikor felébredt álmá­ból, semmire sem emlékezett az egészből, de látva és elolvasva a Layne által lejegyzett dolgokat, megrendült, hiszen olyan kifejezése­ket és fogalmakat használt álmában, amiknek még a jelentésével sem volt tisztában. A1 jó érzékkel tapintott rá, hogy Cayce azt mondta, hogy segíteni szeretne a beteg embereken, főleg a gyerekeken. kincset talált, de hogy biztos legyen a dolgában, még egy kísérletet tett. Megkérte Edgárt, hogy diagnoszti­zálja őt magát is, mert az orvosok nem tudják kideríteni, hogy mi a ba­ja. A fiatal fotolaboráns eleinte vo­nakodott a kísérlettől, de aztán be­adta a derekát, és visszafeküdt a dí­ványra, ahonnan az imént kelt fel. A hipnózist ezúttal is A1 Lyne vezette. Felszólította a médiumát arra, hogy óvatosan lépjen be az előtte álló testbe, és mondja el, hogy mi az, amit lát. Cayce pár percig csendben szuszogott, majd közölte, hogy megtalálta az illető entitást (transz­ban minden egyes betegét az entitás jelzővel illette, és elmagyarázta, hogy ő ez alatt a lélek és a test együttesét érti), és elkezdte sorolni a talált betegségeket, minden egyes bajt megmagyarázott, néha olyan szakszavakat használva, hogy Álnak is nehezére esett értelmezni azokat. Mielőtt Lyne a fiatalembert feléb­resztette, még egy utolsó sugallatot adott, amelyben felszólította pácien­sét, hogy mielőtt felébredne, távoz­zon a testéből, és felejtsen el min­dent. Miután Cayce felébredt, csodál­kozva vette észre a rámeredő hitet­lenkedő szempárt. Valami rosszat tettem? így kezdődött Edgar Cayce látno­ki pályafutása, amelyről a következő héten olvashatnak. Összeállította: Miki Ottó fehéren] Rádiós érinthetetlenek A Rádió utcában tehát minden „kiegyenesedett”. Nem a Kossuth, nem a Petőfi, még csak nem is a Bartók rádióéban, hanem a székes- fehérváriakéban, ott, ahol a romák laktak. Na, bajban vagyok ezzel a kifejezéssel, eddig nyugodtan írtam le a roma szót, nem foghatták rám, hogy cigányozok vagy etnikumozok. De a hét eleje óta ezzel a romával is bajban vagyok. Levelet kaptam Bécsből, egy odaszakadt hazánkfiától. (Nem rossz azért, hogy a Császárvárosba is eljut néha a Békés Megyei Hírlap — ez itt nem a reklám helye.) A kedves ol­vasó (mint köztudott, minden olvasó kedves) egy újságkivágást kül­dött fénymásolatban. Természetesen osztrákot. Ebben az áll, hogy a roma kifejezés kirekesztő, mert emiatt más cigánytörzsek, mint a lovara, kalderas, lajasas diszkriminálva érezhetik magukat. Az idé­zett újság szerint a cigány elnevezés nem szitok, nem is csúfszó, mint egyes „korrekt politikusok” nekünk bebeszélni akarják, mert jelentése a bizánci „atsiganoi”, azaz érinthetetlenek (nem megérint- hetők) kifejezésben gyökerezik. Bécsi olvasónk arra buzdít, hogy az „érinthetetlenek” megnevezésére használjuk a találóbb „feketelábúak” kifejezést. Ezzel meg az a bajom, miért épp a láb, miért nem a kéz vagy a fül emeltetik ki? De térjünk vissza a Rádió utcába! Az egykori kolóniát lerombol­ták, a romák — mivel nem akartak az emberi mivoltukat sértő össz­komfortos konténerekbe költözni — ugyanolyan méltatlan körülmé­nyek közé kerültek, mint voltak eddig. Kapnak ugyanakkor csalá­donként egyegészhattizedmillát, hogy abból lakást vegyenek ma­guknak bárhol az országban. Egyelőre nem tudni mit szól ehhez a törvénytisztelő (vagyis nem önkényes lakásfoglaló) több száz, fedél­re váró szerencsétlen. Azt sem tudni, mi lett volna, ha a Rádió utcai eset nem romákkal történik meg. Végezetül nem sejthető, ki lett vol­na a felelős azért, ha a most lerombolt ház ráomlott volna a romák­ra. Azaz pontosan lehet tudni mindent. Különben tényleg nem lenne szerencsés cigánynak nevezni a ro­mákat. Árpási Zoltán Astra áron Vectrát kaphat! OPEL^ : 1:100! Ha Ön november 1. és december 31. között veszi át új Opel Astráját, akkor 1:100 esélye van arra, hogy helyette egy Vectra GL Plus (1.6 lóV) gépkocsit kap! Számoljon! Ilyen esélye nem sok he­lyen van! Az akció pontos részleteit és feltételeit megtudhatja márkakereskedésünkben! OPEL KÖRÖS AUTÓCENTRUM KFT., 5600 Békéscsaba, Szarvasi út 66. £ Telefon: (66) 451-855. | „Ön írta ezt a cikket — és ezzel a ter­mettel! A cikkem jó volt, de a termetem... Viszont vannak írók, akiknek a terme­tük jó, de a cikkük rossz...” Mikszáth szövege ez —: még 1884- ből. A nagy palócot pedig azért idé­zem, mert most éppen nála vagyok amolyan szellemi szervizen. Hisz’ ha az autót le kell vizsgáztatni időnként, ami ugye nem megy javítás, karbantar­tás nélkül, bizony, meg kellene a hír­lapírót is fürkészni. (Feltéve persze, ha nem lesz időközben képviselő vagy egyéb potentát, mert akkor már úgyis mindent tud — hivatalból.) Mondom, Mikszáth Kálmánnál va­gyok karbantartáson. Persze, lehetnék másutt — Krúdynál, Móricznál, Kosz­tolányinál, Márai Sándornál vagy akár Ady Endrénél isi És ezzel még koránt­sem merítettem ki a lehetőségeket, mert a magyar irodalom jelesei szinte mind­annyian hírlapírók (is) voltak. Szükség­ből? Mikszáth így felel erre: „Az író a halhatatlanságnak dogozik, a hírlapíró a holnapi napnak, de a holnapi nap bi­zonyos, a halhatatlanság bizonytalan.” Mikszáth persze újságíróként is halha­tatlan. Vagy mondjuk inkább úgy: nem öregedett meg, azaz nem vált korsze­rűtlenné — 150 évvel születése, s csak­nem kilenc évtizeddel eltávozása után. 1869-ben (22 éves korában) jelent meg első hírlapi írása, s haláláig (1910) hű maradt a zsurnalisztikához. „Mert hiába, aki egyszer megkóstolta az újságírói kenyeret, édes az annak örökké. Ami a huszárnak a szeretője, lova és mundérja együttvéve, az ne­künk a lap. A fészek, ahol csipogni kezdtünk, ahol a szárnyunk megnőtt.” A befutott író nosztalgikus emléke­zése... A Nógrádi Lapok újdondásza vagy Kákay Aranyos No 3 (ez volt ál­neve a Szegedi Naplónál) még alig él­vezett polgári kényelmet, s hol volt még akkor a népszerűség... 1880-ban a fővárosba költözött. „Hát önre mit bízzak? Próbálkozzék meg a hírrovattal” — fogadta a fiatalembert a Pesti Hírlap szerkesztője. Bizony, nem volt könnyű bekerülni Tisza Kálmán tör­ténelmi tarokkpartijába. Ferraris Ar­túr jól ismert festményén Mikszáth még a háttérben szivarozik; a lapjárás láthatóan Jókainak kedvez. Később aztán olykor maga a „generális” — a nagyhatalmú pártvezér és miniszter- elnök — kibicel Mikszáthnak. Ámbár az is igaz, hogy az író lapjait látva rendre így szólal meg: jobb volna, ha írnál! De Mikszáthot nem kell kapacitálni — ír ő úgyis. Mindent ír, s minden zsá- nerben figyelemreméltót. A regényeit, novelláit már megítélték az irodalom- történészek, az esztéták — s megítélte az utókor. Engem most a hírlapíró ér­dekel; nála vagyok lelki, szakmai szer­vizen. Az újságírói produktumok könyve Emlékezések és Tanulmányok címmel 1957-ben látott napvilágot. Ezek az életmű rendkívül érdekes és mindmáig elhanyagolt részei — írja Rubinyi Mó­zes szerkesztő. Mikszáth maga keveset adott ki közülük. Minden iskolás fújja a róla szóló mi­nősítését: Nevetve mondta ki a kényel­metlen igazságokat. Noha — mint írá­saiból látom — Mikszáth ritkán neve­tett. Legfeljebb mosolygott, s kicsit mindig fanyarul. Bodor pipafüst, kedé­lyes anekdoták? Nos, a füst, s a törté­netek aromája kesernyés. Mikszáth még regényeiben is ritkán öli meg hőseit (Fekete város), karcola- taiban meg kifejezetten nobilis. De so­ha nem felmentő. Önmagával szemben sem. Ritkán háborog mások gyengesége­in, de senkit, semmit nem dicsér kriti­ka nélkül. S ezt is a maga módján teszi. Ilyesféleképpen: Ökör marad az ökör, ha Bécsbe viszik is. A következők pe­dig öniróniáját tanúsítják: „...megtanultam én azt, hogy a fa, akármilyen magas dombra ültetik is át, csak éppen akkora árnyékot vethet, amekkora lombja van.” Az ő korában még voltak nagy lom­bú fák! Jókai, Eötvös Károly, Gyulai Pál, s gyönyörűen lombosodon Bródy Sándor életfája is. Megrajzolja Mik­száth valamennyit. Micsoda portrék, Istenem! De elég nagy árnyékot vetett Tisza Kálmán is — a maga 333 képvi­selőjével... Természetesen közülük ke­rült ki a pénzügyminiszter, aki mint tudjuk — a Parlament éttermében reg­gelizett. Mikszáthnak erről szóló kar- colatát — most a másfél százados év­fordulón — több képzőművész illuszt­rálta. Bizonyára érdekes alkotások. De lehet-e azt ábrázolni: „a kés és a villa bizonyos előkelőséggel horzsolják egymást...” Napjaink országgyű­lésének üres padsorait látva a képernyőn, szoká­som megjegyezni társa­ságban: „Bizonyára reg­gelizik a pénzügyminiszter.” Honosa­im nemigen értik... A Diákkönyvtár sorozatában a Jó palócok, A tót atyafiak és a Beszterce ostroma ajánltatik az ifjúságnak. Hogy aztán mennyire válik személyes isme­rősükké Filcsik, Bede Anna, a Péri lá­nyok vagy a boszorkányozó Galandáné — azt csak az Isten tudja. Viszont van egy szobrász (a nevét nem jegyeztem meg, sajnos), neki minden bizonnyal Mikszáth mutatta meg a tündérszép palóc menyecskéket bokros kendőikben... Ha Balassagyar­matra vetődöm, mindig randevúzom a kis tér szoborba foglalt palóc szépsé­gével, akinek ruhája alatt szinte rez- dülnek, mozdulnak a kemény dombo­rúságok. De hát Mikszáth nemcsak honfitár­sait, hanem még Theodore Roosveltet (1858—1919) is megbabonázta. „Olvastam az ön regényét, a Szent Péter esernyőjét, s mondhatom, azóta ön az én kedvenc íróm” — így az USA 26. elnöke a „belletristával” va­ló budapesti találkozáskor. Az író Kálmán fia (a későbbi miskolci főis­pán), s két szerkesztő a tolmács a fél­órás eszmecserén. Mondom: félórás! Mikszáth mégis megtalálja az elnök­ben a „belső embert”, miközben a képírók precizitásával rajzolja meg külsejét is. A készenlét, a jelenlét, a megfigye­lés, a fantázia — sorolhatnánk most a hírlapírói erényeket. Meg lehet ezt egyáltalán tanulni? És mindez mit ér, ha nem szolgálhat szabadon a szel­lem... Mikszáth a kiegyezés után kez­dett írni, s még nem ért véget ama — persze ellentmondásokkal teli — bol­dog békevilág, mikor örökre letette a tollat. írót még nem ünnepeltek úgy, mint őt — 40 esztendős jubileumán. Az 1910-es májusi újságok azonban nemcsak a tósztokat örökítették meg, hanem az író-képviselő rahói szavait is. íme: „Én, aki annyira szerettem ezt a nemzetet, olyan sötét színekben lá­tom az ország jövőjét, hogy elmondani sem lehet.” Nem várta meg, míg egé­szen beborul. Szerencsére bármikor felkereshet­jük; éjjel-nappal fogad bennünket. Mostani találkozásunkról e szavakkal bocsátott utamra: „...ha az embert népszerűnek gondolják, sokra viheti közpályákon, ha alapjában gyűlölik is. Éllenben semmire se viszi, ha sze­retik bár, de nem látszik, hogy szere­tik.” Gyarmati Béla Nagy lombú fák árnyékában

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents