Békés Megyei Hírlap, 1997. november (52. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-22-23 / 273. szám
e A HÉT TÉMÁJA 1997. november 22-23., szombat-vasárnap Látszat és valóság, avagy jelenetek két házasságból Az alföldi kisváros lakói éveken át csak róluk beszéltek. A főorvos úr ismert figura volt, sikerember, szakmája kiválósága. Emellett az éjszaka császára, a nők bálványa. Ám ahogyan az lenni szokott, az erős apáknak gyenge utódaik születnek, akiket megvetéssel sújtanak, ők pedig viszontgyűlölik az apjukat. Ám kiderül, hogy ez is csak látszat, de a riport rajztanár főhősének, Ottónak az élete még jó ideig egy másik, maga kereste, maga építette látszatvilágban telik, hogy ezt kövesse egy újabb. Vajon hány lesz még? — kérdezheti velem együtt az olvasó a történet végén, mely a nyolcvanas évék közepéig kígyózik, és máig érvényes tanulságokkal szolgál: nem szabad hinnünk a látszatnak, bármennyire is a hétköznapiság jellegét ölti magára... egyedül járt a könyvtárba. Egy idő után megfigyeltem, hogy azokat a könyveket veszi ki, amiket én bármikor levehettem volna az apám köny vespolcáról. Egyszer együtt utaztunk haza a vonaton. A szülővárosomtól pár kilométerre lakott egy kis falu ban. M l ti whisky mellett megpróbált a lelkemre beszélni. Erika csinos lány, szép és okos is, van ízlésem. De a szülők, egy vasutas após és egy tsz-nyug- díjas anyós nem a mi köreink és később meg fogja bosszulApám elégedett lenne velem, ha élne. Képünk illusztráció — Az ember azt hinné, Önnek csak megszületni volt nehéz. Hogyan telt a gyerekkora? — Burokban. Rengeteg fénykép készült rólam, ötvenöt centis koromtól kezdve vagy kétszáz, de megvan három is. Mind steril, sehol egy folt rajtam, a zoknijaim mindig hófehérek. Mintha sohase lett volna homokozólapát a kezemben. A legtöbb fotón nagynénémmel, aki vénlány volt, és egy kollégiumban nevelőtanár, vagy nagyanyámmal vagyok lefényképezve. Anyámmal egyetlen sorozat készült. Sikerült képek ezek, mindegyiken jól látszik, rendezett a frizurája. Cukormáz mosolya nem nekem, hanem a fényképezőgép lencséjének szól. Apámmal egyetlenegy közös fotónk nincs. I „Nem volt szabad hozzáérnem, nehogy megérintsem a maszatos kezemmel” — Kihez kötődött jobban, az apjához vagy az anyjához? — Apámat kicsi koromban istenítettem, hiszen istenítette az egész család. Ha nagyritkán akkor ért haza, amikor még ébren voltam, feldobott a levegőbe, és nagyokat bolondoztunk. Anyám, ha megérkezett a kozmetikustól vagy valamelyik barátnőjétől az állandóan elegáns kosztümjében, mindig szerettem volna rácsimpaszkodni, de tőle rendszerint csak annyi telt, hogy hűvösen megcsókolja a homlokomat. Soha nem volt szabad hozzáérnem, nehogy megérintsem a maszatos kezemmel. Soha nem ért rám, mindig átküldött a nagyanyá- mékhoz, mert neki dolga van. Soha nem tudtam, mi a dolga. I „Még jó, hogy félhomály volt, éreztem, hogy a tarkómig elpirulok” — Hogyan éltek a szülei? — A tisztes házasság látszatában. Még azt is megkockáztatom, hogy a szüleim akkor sem voltak szerelmesek egymásba, amikor összeházasodtak. Azt pedig az egész város tudta, hogy apámnak voltak női. Szülész-nőgyógyász főorvos volt, az ilyenekre buknak a nők. Szövege is volt hozzá, hiszen olvasott, művelt ember volt, nem csak szakkönyvei voltak, a szakmáján kívül más is érdekelte, a szépirodalom, az ókori filozófia. Az anyámat sose láttam a divatlapokon kívül mást olvasni. —Az anyja dolgozott az apja mellett? — Nem volt rá szükség. Magával volt elfoglalva, hogy megőrizze, „konzerválja” a fiatalságát. Később egyre cserélődtek a paraszolvenciából való italos üvegek a bárszekrényben. Erre kamasz koromból már jól emlékszem. — Kamasz korában voltak olyan élményei, amelyeket meghatározónak tart? — Tizenhét éves lehettem. Addig mindig a ház másik traktusában töltöttem a szilvesztereket a nagyanyámmal és a nagynénémmel, mert nálunk olyankor mindig nagy partik voltak, ezekre anyám mindig személyesen készítette a hidegtálakat és a bólét. Ezen a szilveszteren én is ott lehettem. Apám büszkén mutatott be a társaságnak: ő az én nagy fiam. Az egyik kollégájának a felesége felkért táncolni. Be volt csípve. Szorosan hozzám bújt, a nyakamba csimpaszkodott. Még jó, hogy félhomály volt, éreztem, hogy a tarkómig elpirulok. Aztán más baj is történt... Gyorsan leültem. Egész este a sarokban gubbasztottam, a folt a nadrágomon sehogy sem akart megszáradni. Néztem azt a társaságot, ahogy egyre jobban lerészegedik. Hajnalban arra ébredtem, hogy a szüleim veszekednek. Anyám hangját jobban hallottam, szinte visított: „Tudom, hogy a szeretőd volt ez is. Most a fiadat akarod felavattatni vele!” Apám másnap behívott a dolgozószobájába. Cigarettával kínált. Én zavart voltam. Kitört belőle a mintaapa. Nem ismeri az osztálytársaimat, miért nem hívok vendégeket, miért nem járok el szórakozni, felemeli a zsebpénzemet is, ha kell. Ezek után szombatonként nem akar itthon látni. De azért szóljak anyámnak, hogy hová megyek. — Mi történt ezután? — Egy véletlen... Elég gátlásos srác voltam, afféle nyakigláb mamlasz. A mi középiskolás osztályunk csupa fiúból állt. A szomszédos leánykollégium, pont ahol a nagynéném volt nevelőtanár, meghívta az osztályunkat egy pótszilveszteri bulira. Legnagyobb meglepetésemre a lányok kézről kézre adtak. S így szinte apai ukázra valóban eljártam szórakozni. Elég volt bemutatkozni, később már azt sem, és a lányok buktak rám. —A suli jól ment? — Igazából sohasem érdekelt. Bukni nem buktam meg soha. Mindenki azt hitte, majd én is orvos leszek, vagy legalábbis ügyvéd. Egyedül rajzolni szerettem, de nem rajongtunk egymásért a rajztanárommal. Négyessel érettségiztem. Ez nem lett volna elég az orvosira, apám felajánlotta a segítségét, de mereven elutasítottam. — Hova felvételizett? — A képzőművészetire úgysem vettek volna fel. A szomszéd város tanárképző főiskolájára, rajz—földrajz szakra. Elsőre felvettek. — A szülei és szűkebb rokonságának tagjai mit szóltak? — Hogy az is egy diploma. Később majd megjön az eszem. Én meg úgy éreztem, hogy már megjött. Ott kezdtem eszmélni, és végre magam lehettem, nem a főorvos úr kisfia. — Könnyen beilleszkedett a főiskola közösségébe? — Rengeteg új élmény ért, hiszen annyira sokfelől jöttek, különböző műveltségi szinttel az évfolyamtársaim, hogy csak kapkodtam a fejem az új benyomásoktól. I „Megragadott az egyszerűsége, hogy mindennek tudott örülni, rácsodálkozni a dolgokra” Ide már jártak lányok is, ez már nem tiszta fiúcsoport volt. — Igen. Általuk ugyan már nem voltam úgy elkényeztetve, mint az otthoni lányoktól, de imponált az öntudatosságuk, a célratörésük. Sok csajom volt. Tehettem. Nem kollégiumban laktam, hanem albérletben, külön bejárattal. — A főiskolán ismerte meg a feleségét is. — Ő kollégista volt. Mindig Szinte az ő kedvéért jártam haza én is egyre többet. Megragadott az egyszerűsége, hogy mindennek tudott örülni, rácsodálkozni a dolgokra. Ezzel együtt semmi mesterkéltség nem volt benne. Ehhez tudni kell, hogy MÁV- kollégista volt a keleti határszélen, Békéscsabán. Ez egy zárdaszerű intézmény volt. Állítom, hogy az apácáknál több élet lehetett, amíg léteztek. Félcipőben, egyenruhában, zárt kettes sorokban jártak még a színházba is. — O milyen szakra járt? — Magyar—történelemre. Mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került. Arra jöttem rá, hogy mindenről tudok vele beszélni, mindig meghallgat. Beleszerettem. Ha most így visz- szagondolok, lehet, hogy a szociális helyzetébe szerettem bele... Összeköltöztünk. Neki köszönhetem, hogy el tudtam végezni a főiskolát, mindig megcsinálta az írásbeli munkáimat, amiknek én a felét biztos elfelejtem. —A szülei mit szóltak hozzá? — Szerintük ez a kapcsolat csak egyfajta lázadás volt a részemről. Láttam rajtuk, hogy nem tetszik nekik Erika, úgy gondolták, majd csak szakítunk. Persze Erika is félszegen viselkedett, valahányszor nálunk volt. Emlékszem, legelőször szinte csak nagyanyámmal tudott jól beszélgetni arról, hogy hogyan kell szilvabefőttet elrakni. Egy év múlva bejelentettem, hogy a vakáció alatt megtartjuk az esküvőt. Anyám kis híján rosszul lett, apám kijelentette, úgyis el fogtok válni. Senkinek nem tetszett. Az anyám és az apám közös életük során talán ebben az egy kérdésben értettek egyet. Apám egy üveg Azt válaszoltam, amit válaszolhattam, nem őket veszem el és tudom, hogy mit csinálok. És megtartottuk az esküvőt. I „Mire megszületett a fiunk, már alig volt mondanivalónk egymásnak” — Lezajlott incidens nélkül? — Rendkívül kínos volt. Egyszerűt akartunk. Csak a legszűkebb családi kört hívtuk meg. Anyósom végig elfogó- dott volt a frissen dauerolt hajával és apósom is a naftalinszagú öltönyében. Rá még külön ráparancsoltak, hogy ne igyon sokat. A mindig (most is) elegáns apám épp csak kezet nyújtott neki. A vacsorát nem is várták meg. Anyám migrénre panaszkodott, hazavitette magát apámmal, a nagynéném is vele ment. Hogy gyűlöltem akkor őket! Erika két bátyjával és apósomékkal mi maradtunk az étteremben. Szegény anyósom, valahányszor a szüleim üres terítékére tévedt a tekintete, könnybe lábadt a szeme. Szegények. Nagy lakodalmat akartak egyetlen lányuknak, még ha anyagilag nehezen is bírták volna. Azt hiszem, ekkor igazán szerettem őket. — A diploma megszerzése után hova költöztek? — A szüléimhez nem akartam. Anyám sem bánta, hogy nem fogadtuk el a nagymama megüresedett lakrészét, aki röviddel az esküvőnk előtt halt meg. Erikáéknál szűkösen lettünk volna, bár az fel sem merült, hogy odaköltözzünk. A feleségem a szülővárosomtól 40 km-re megpályázott egy állást, ami szolgálati lakással járt. Rajz szakos nem kellett, így aztán oroszt és földrajzot tanítottam egy évig. Az első év kellemes volt, kijártam a környékre, elkezdtem festegetni. Mikor apám megtudta, hogy gyereket várunk, megbékélése jeléül kaptam tőle egy kocsit, egy Golfot. Erika végig dolgozott a terhessége alatt, osztályfőnök volt. helyettesített, irodalmi színpadot is vezetett, este meg dolgozatokat javított. Minden hétvégén haza kellett utaznunk a szüleihez. Hol disznótor volt, hol kukoricakapálás. Én, az orvosgyerek csak tébláboltam a szántóföldön. Otthon egész héten menzakoszt volt, utána ehettük a disznótorost. Megváltoztak a dolgok. Elmaradtak a beszélgetések. Mire megszületett a fiunk, már alig volt mondanivalónk egymásnak. Azt hittem, a gyerek célt ad az életemnek, de nemigen tudtam mit kezdeni egy állandóan nyavaly- gó csecsemővel. Erika egy évre rá újból terhes lett. Felvetettem, hogy elég lenne egy gyerek, de megszületett a kislányunk, aki bűbájos volt és aranyos és én is kezdtem átérezni már az apa szerepét. — Festege tett a környéken. A felesége mit szólt a festményeihez? — Eleinte érdeklődést mutatott, de később azt mondta, hogy ezek autodidakta munkák. Kár vele az időt pazarolni, még a végén műtermet csinálok a lakásból. Erika a gyes alatt visszament tanítani, rá egy évre kinevezték igazgatóhelyettesnek, még több munkát vállalt. — Ön ezt hogy élte meg? — Én hordtam haza a gyerekeket a bölcsődéből és az óvodából. Lassan az iskolában is örömet okozott a gyerekekkel való foglalkozás. Persze akkor már rég rajzot tanítottam és sokkal kötetlenebbül tudtam a diákokkal foglalkozni. Bevezettem néhány új módszert, de erről most nem akarok beszélni. Ebből rengeteg szakmai vitánk volt este szex helyett is. — Kezdtek elhidegülni? — Igen, a szeretkezéseink is egyre fantáziátlanabbá váltak. Mozinéző lettem. — Volt a faluban mozi? — Nem, nem volt. Egyre gyakrabban helyettesítettem valaki mást a helyébe. Jelenetekkel, szituációkkal. Mindig élénk volt a fantáziám, most sem hagyott cserben. — Ez is az önkielégítés egy fajtája, nem? — Aztán ez igen hamar megváltozott. Némelyik kolléganőm még örült is, hogy pont a férjével csalja meg — a főnökasszonyát. Engem ezek a kalandok, a pásztoróra szót ezekre nem is használnám, igazából nem kavartak fel, még csak elégtételt sem jelentettek. Mire jelentettek volna elégtételt? Szerettem volna visszakapni a munkájától a feleségemet, hogy a gyerekeknek anyja is legyen. — Az ön szülei látogatták önöket? — Inkább mi mentünk, apósomékhoz utazva útba ejtettük őket. Anyámnak, úgy vettem észre, egy óra bőven elég volt az unokáiból is. Csak a korára emlékeztették. Aztán apám hirtelen meghalt. Anyám összeroppant. Előbb csak kérte, aztán szinte követelte, költözzünk oda, hiszen ennyivel tartozunk neki, különben is, sokkal jobb körülményeket tudna biztosítani az unokáinak is, mint amilyenek között mi élünk, ott abban a szolgálati lakásban. I „Haza sem festeni járok, nőzök, mint az apám, anyám meg a vén kerítőnő a kisded játékaimhoz” — Elfogadták? — Erika kijelentette, hogy ő nem tudna egy fedél alatt élni az anyámmal. Én viszont berendeztem magamnak egy műteremfélét nagyanyámék lakásában. Egyre többet töltöttem ott a hétvégéimet. Egy alkalommal névtelen levelet kapott a feleségem. Máig nem tudom, hogy ki írta, lehet, hogy valaki a tantestületből. Szándékosan eltorzított írással, tegeződő modorban minden kalandomról beszámolt. Amikor hazaértem, a tányér helyett ezt a levelet tette az orrom alá, az ujjával kopogtatva az asztalon, hogy ha az időpontok igazak, a többi is igaz. Haza sem festeni járok, nőzök, mint az apám, anyám meg a vén kerítőnő a kisded játékaimhoz. Majd rámutatott két bőröndre, ez az ő lakása, nekem meg van hova menjek. Nehogy azt higy- gyem, hogy itt még szükség van rám. — A gyerekek nem ébredtek fel a veszekedés zajára? — Nem, a feleségem az anyósomékhoz vitte őket. — Nem tudták megbeszélni? — Nem. Május vége, a kocsiban töltöttem az éjszakát. Reggel megpróbáltam beszélni Erikával, de ő hajthatatlan volt. Másnap elmentem az anyósomékhoz, hogy beszéljek a gyerekekkel, de a sógoromék kidobtak. Anyósom, aki mindig szeretett, csak sírt. — Ezek után hol lakott? — Anyámnál. Erika beadta a válókeresetet. A bíróságon is kijelentettem, hogy nem akarok elválni, de elválasztottak. — Ennek már több éve. Ón akkor még szerelmes volt a feleségébe? — Rendszeresem látogattam, ahogy látogatom most is a gyerekeimet. Pár hónapig bíztam abban, hogy visszatérhetek a családomhoz. De a volt feleségem gyorsan férjhez ment az ottani testnevelő tanárhoz. (A tárgyalás előtt én is kaptam egy névtelen levelet. Nem veszem észre, hogy a feleségemnek azzal a férfival van viszonya — a tornatanárral —, és az még korábban kezdődött, mint ahogyan én „eszmélni” kezdtem. Nem az én stílusom, hogy vádló tanúk után szaladgáljak; az én hibámból mondták ki a válást.) A gyerekeim apunak szólítanak. A kislányom feleségem új férjét is annak szólítja, de a fiam nem tudja, neki csak Béla bácsi. — Önnel most mi van? — Anyámmal lakom. Most van egy nő az életemben. Apám elégedett lenne velem, ha élne, mert a mi köreinkből való: gyermekorvos. De még csak együtt se élünk. A fiam jövőre kijárja a nyolcat, remélem, ide a városba jön a gimnáziumba, és akkor naponta láthatom. Pánics Szabó Ferenc
