Békés Megyei Hírlap, 1997. november (52. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-15-16 / 267. szám
A pszi mesterei (13.) Tudományos kísérlet telepátiával A telepátián kísérlet alanya „védőfelszerelést”: sötét szemüveget, árnyékolómaszkot visel, és egy kényelmes fotelben foglal helyet, hogy csak a gondolatátvitelre tudjon koncentrálni A telepátiához mint jelenséghez az emberek soha nem viszonyultak olyan elutasítóan, mint más paranormális jelenséghez. Paraje- lenségnek vagyunk kénytelenek nevezni a telepátiát is, mivel egy olyan információszerzési módról van szó, amelyet egyetlen ma ismert érzékszervünk sem támogat. Mivel az emberek valamilyen szinten kivétel nélkül képesek telepatikus kapcsolatot kialakítani, és azt saját bó'rükön megtapasztalni, talán ez lehet az oka annak, hogy a telepátiát nem sorolták a kutatók az áltudományos jelenségek kategóriájába. Vizsgálatát azonban mégis meglehetősen későn tűzték napirendre a kutatók. Az első és kezdetleges vizsgálatát dr. J. B. Rhine professzor Zener-kártyás vizsgálatára alapozva végezték el. Itt az adó és a vevő személy közötti távolság eleinte csak pár méter volt, és a kis távolság miatt az a gyanú is felmerült, hogy a kísérleti alanyok valamilyen módon összejátszanak, amire volt is példa. A kísérletet vezető kutatók ugyanis korán felismerték azt, hogy az adó és a vevő személyeknek rá kell tudniuk hangolódniuk egymás gondolati hullámhosszára. Ezt a ráhangolódási folyamatot nevezték el szinkronizá- ciónak. Ez a folyamat tulajdonképpen valami olyasmit takar, mint amikor a rádióvevőt ráhangoljuk egy adó frekvenciájára. Mivel ez a folyamat sokkal hamarabb, mintegy spontán végbemegy olyan személyek között, akik vagy érzelmileg erősen kötődnek egymáshoz, például szerelmesek, vagy szülő-gyermek kapcsolat, illetve egypetéjű ikrek, a kutatók ebben az irányban kezdtek el kutatásokat folytatni. Egy ikerpárral történt meg az az eset, hogy jelentkeztek Sir Oliver Lodge-nál, aki ebben az időben a telepátia vizsgálatával foglalkozott, és azt állították, hogy ők képesek gondolatátvitelre, vagyis telepátiára, de csak akkor, ha foghatják egymás kezét. A kísérletek valóban meglepően sikeresek voltak, gyakorlatilag 100%- osak, és a professzor lelkesen folytatta a vizsgálatokat, mígnem kiderült, hogy amit ő gondolatátvitelnek hitt, az egyszerű csalás volt csak csupán. Az ikrek ugyanis kidolgoztak egy speciális kódrendszert, és ezzel kommunikáltak egymással. Ettől a pillanattól kezdve a kísérleti alanyok az összeszokás időszakát kivéve nem is találkozhattak egymással, sőt sok esetben még társuk tartózkodási helyét sem ismerték. A telepátia Vizsgálatának egy újabb szakasza kezdődött, amikor az orvosok behatóbban kezdtek foglalkozni magának az agynak a működésével. Amikor felismerték azt, hogy agyunk működés közben bioelektromos jeleket bocsát ki, azt hitték, hogy a rejtélyt megoldották. Azt feltételezték ugyanis, hogy az emberi idegrendszer mint egy rádióvevőkészülék, képes venni mások gondolati kisugárzását. Hogy elméletüket alátámasszák, egy olyan kísérletsorozatot terveztek, amely ezt az állítást iparkodott igazolni. A kísérleti alanyokat egy-egy Fara- day-ketrecbe ültették, egymástól nem is nagy távolságban, csaknem egy helyiségben. A Faraday-ketrecnek az a tulajdonsága, hogy minden elektromágneses hullámot leárnyékol. Ha tehát az emberi agy elektromágneses hullámok segítségével képes kapcsolatot teremteni egy másik tudattal, akkor ez a kapcsolatfelvétel az elektromosan leárnyékolt ketrecben nem fog működni. A kutatók legnagyobb sajnálatára azonban a telepatikus kapcsolatfelvétel a szokásos eredményeket hozta. Az elektromos leárnyékolás cseppet sem Zavarta a kísérletben résztvevőket. A kísérletek eredményei felkeltették még a hadvezetés figyelmét is. A hadsereg talán abban reménykedett, hogy képes lesz olyan speciális ügynököket kiképezni, akik a beszerzett információkat telepatikus úton képesek közvetíteni, kiküszöbölve a hagyományos módszerekben rejlő kockázatot, nem tudni. Mindenesetre a NASA egy olyan megbízatást kapott a hadseregtől, ami azóta is páratlannak számít a paranormális jelenségek kutatásának területén. A feladat az volt, hogy végezzenek kísérleteket az Apolló program keretében a Hold, Föld távolságban. Merész ötlet, ami alaposan feladta a leckét a NASA szakembereinek. Összeállította: Miki Ottó ______________________________________________________ Ü3 1 § I ß W I I 1 l 1 P ?3 m 2] rS 1 13 'S 13 13 '3 13 'S : 13 gj 13 öl 13 10 1 3 ül '3 ■ül 3 1 13 13 ma A HUNGAROTEL KUNAGOTAN Kunágota településen a jövő hét folyamán ellenőrzik a két éve használaton kívüli rézhálózatot, majd ezt követően a jelenleg üzemelő rádiós rendszer helyett ismételten rézhálózaton fogja biztosítani a Hungarotel a távközlési szolgáltatást. Tájékoztatjuk tisztelt Előfizetőinket, hogy azon előfizetők, akik nem kívánják lecseréltetni a jelenlegi vezeték nélküli távbeszélő állomást, jelezzék munkatáraink vagy az önkormányzat műszaki osztálya felé. Az átépítés előfizetőink részére díjtalan. Az átépítéssel kapcsolatos esetleges kellemetlenségekért szíves megértésüket (80237) . • ■ I'":.: Már megint ezek a szlovákok! — csóválom a fejem a hír hallatán; tudniillik, a hegyi mentők nem vették jónéven, mikor a magyar hegymászók tragikus tátrai balesetének helyszínére érkeztek a hazai segítségnyújtók. A sértett nemzeti büszkeség (úgy nyüzsögnek itt a magyarok, mintha vissza akarnák foglalni a Tátrát) a szakmai önérzet? — vagy mi a fene motiválja az ilyen ellenérzéseket? Hát életmentő akcióról van szó — vagy nem? Pár napon belül — mikor már kénytelenek vagyunk tudomásul venni lezuhant honfitársunk halálát — végre mikrofont kap itthon egy józan és okos ember, aki nem „lánglelkű magyar” — hanem ért valamit a dologhoz. A történet lényege pedig az, hogy a mieink — sajtómunkásoktól kísért — felvonulása tényleg nem volt több, mint olyan haszontalan demonstráció, ami joggal bosszantja (bosszantaná mindenütt a világon) a valódi szakembereket. Ugyanis — hogy a megszólaltatott némely kifejezését is idézzem — félcipőben és ölebnyi kutyával érkeztek a magyarok, hogy felderítsék a havas, jeges Tátra mélységeit. Mindez természetesen nem szó szerint értendő, de az iróniát nagyon is helyénvalónak érzem; a mieink felszereltségére és szakértelmére való ilyesféle utalás nyilvánvalóvá teszi, hogy érdemi segítségről szó sem lehet. Ezek után képzeljék el, a tátrai mentők első benyomásait... Bizony, hozzájuk képest a mi szolgálatosaink csak lelkes amatőrök lehetnek. Szóval, a tátraiak ott születtek a magashegy lábánál; ismerik, mint a tenyerüket. De nemcsak topográfiai- lag ismerik — a hegység természetével (szeszélyeivel, váratlan veszélyeivel) is tisztában vannak. S még így is nehezen birkóznak meg feladatukkal. Hát akkor mi a csudát akarunk mi odaát, akik már eleve hátrányos helyzetben vagyunk, hisz’ magashegységünk sincs... Na ja, nincs nekünk tengerünk se, a múltkoriban mégis felajánlottuk szolgálatainkat a mélytengeri olasz búvároknak. Miért? Mert magyarok vagyunk! Kicsit megszállottak, de hát a megszállottság még nem tehetség, mint ahogyan a lelkesedés és jóindulat sem pótolja a szakértelmet. Ezzel kapcsolatban persze vannak sejtések; bizonyára ezért ígértek nekünk utóbb szakértői kormányt. Most már ki-ki megítélheti, mennyire sikerült ezt az ígéretet beváltani. Jól van, tudom, hogy a dolog nem egyszerű. Mert például Baja Ferenc egészen szakszerűen szedi a szemetet a kamerák előtt, míg arról például fogalma sem volt, miként válhat légneművé egy vodkagyár. (Egyelőre csak a milliók- milliárdok spiritualizálódnak — a határok nem annyira.) Miután a magyar lírában mindenre (és mindennek az ellenkezőjére) találni szentenciát, egyikmásik honatya mostanában gyakran felordít: Meddig lesz még úr a betyárság?! Helyes a bőgés, mert tényleg van betyárság, de vannak tételes törvényeink, s vannak bűnüldöző szervek is. Egyre inkább tapasztalni fogjuk, hogy vannak! De a hályogkovácsokat, a jóindulatú dilettánsokat, a lelkes ostobákat, az együgyű megszállottakat nem fogja a törvény. (Ezért fordulhat elő, hogy az önkéntes mentőket is menteni kell.) A bűnözőktől kevésbé félek, mint azoktól az emberséges emberektől, akik gyógyítani akarnak az orvosok helyett, igét hirdetni a papok helyett, nyomozni a rendőrök helyett, ásni a régészek helyett, újságot írni az újságírók helyett etc. S nem hiába félek, mert minderre bizony van lehetőség a cselekvési szabadságnak és demokráciának mostani szakaszában. Fogadom, hogy a magyar mélytengeri búvárok miskolci vagy békéscsabai egyesületét — némi ügyvédi segédlettel — létre lehetne hozni. Talán még az ellen sem volna kifogás, ha gyakorló területül a Szinvát, illetve a Köröst jelölnék meg. S ha valamely egyesület bejegyeztetett, akkor már minden lehetséges. Például olasz, spanyol, japán, angol satöbbi tengeri búvárok miskolci táboroztatása — továbbképzési céllal. Hogy elég a hülyéskedés- ből? Nem, nem annyira vicces ez. Az ország, a nemzet számos — és naponta felsorolt — gondjai között nemigen emlegetjük az önértékelési zavarokat. Meg kellene tanulni végre, hogy hol vagyunk (geopolitikailag, gazdaságilag, szociális, kulturális tekintetben), s mik a lehetőségeink. Mert különben előbb-utóbb ordító egérnek minősítenek bennünket. Persze a nemzet, a társadalom absztrakció. Ennélfogva nekem, neked, neki... kellene kellő önismeretre szert tenni. S e tekintetben csak teljesítőképességünk lehet mérvadó. Sem pártállásunk, sem felekezetűnk, sem nemünk, sem nevünk nem számít. Jaj, dehogynem — sóhajtanak most megannyian. Hát ez a baj. Nem a sóhajtás, hanem hogy annyi minden módosítja, módosíthatja a teljesítményt. Népszerű színésznőnk (akit nemcsak művészi, hanem politikai ambíciók is fűtenek) megpályázza az ország — sokak által — legjobbnak minősített színházának igazgatói állását. Joga van hozzá. Mikor egy interjúban — a többi között — szó esik a pályázatról, az újságíró közbeveti: de hát a mostani igazgató a magyar színházművészet meghatározó egyénisége. Mire a hölgy: Én is az vagyok! (Ugye, ismerik a „Mondja maga is!” — viccet? Józsi bácsi azt mondja, hogy ő még mindig férfiereje teljében van — példálódzik 80 éves szomszédjával a 70 esztendős páciens. Az orvos válasza: Hát mondja maga is!...) Ez eddig csak érdekes. Tragikomikussá akkor válik a helyzet, mikor a fővárosi önkormányzat döntés- képtelenné válik a színházi direktor választásakor. Egy kitűnő társulat — az együttesnek nem mindegy, hogy ki lesz a színház igazgatója — most izgulhat, hogy mi lesz a lobbizás végeredménye. Talán még a kultuszminiszter is izgul? És ugyebár a nézőkről sem szabad megfeledkezni egy képviseleti demokráciában. Csoda-e, h.a a sok, különböző szintű és horderejű ökörködés láttán elragad bennünket a romantikus hevület: AZ NEM LEHET, HOGY ANNYI SZÍV... Márai Sándor, fájdalmas lemondással, így felel erre 1950-ben: „Maradj, nyugodt. Lehet.” Csaknem egy fél évszázad telt el közben: Mindenkinek, mindent talán mégsem lehet... Gyarmati Béla Az nem lehet... _____ _____________________________ ^___ F őhajtás a bátrak előtt Nagy ünnep lesz ma Gyulán. Magyarországon itt hirdetik ki először P báró Apor Vilmos boldoggá avatását. Van abban valami jelképes, meg talán a helyiek igyekezete, hogy nem Győrben vagy Budapesten először, hanem ezen a határmenti településen, valamennyiünk jí kedves kisvárosában. Akik látták a televíziós közvetítést Vatikánból, különösen pedig | akik jelen is voltak a boldoggá avatási szertartáson tanúsíthatják, 1 egészen rendkívüli és megható dolog történt ama szent helyen. Nem nehéz belátni, Gyula városa, a Gyulán s az e vidéken élők azon a na- I pon megidéztettek Vatikánba. Mert innen nőtt ki az, aki ott és akker elnyerte a boldogok szentségét. Tudom, vannak, akik azt mondják: ez az egyház belügye. Csak- 1 hogy itt nem egészen arról van szó csupán, hogy a katolikus egyház I egy mártírhalált halt magyar főpapot a szentjei sorába emelt. Hanem ! arról is, hogy egy napjainkban mind ritkábban tapasztalható maga- I tartásforma nyert elismerést a legmagasabb szinten: az áldozatválla- I lás, az önzetlenség, az elesettek segítése, a mártíromság vállalása. És | még valami, amiről manapság — talán a dolgok eltérő jellege miatt I — kevés szó esik. Az értékek, a hagyományok vállalása olyan idők- J ben is, amikor ahhoz bátorság kell. Vatikánnak ez is üzenete. Ki- ! mondatott, hogy igenis érték, amit a gyulaiak tettek, amikor Apor I Vilmosról teret neveztek el a városban és a legnehezebb időkben I sem hagyták leverni az utcanévtáblát a házak faláról. Igenis érték az, amit jó évtizeddel ezelőtt két ember (ne szégyelljük a nevüket ide le- ) írni: Bielek Gábor apátplébános és Patay László festőművész) tett, I volt bátorságuk ugyancsak nehéz időkben felfesteni a gyulai nagytemplom freskójára báró Apor Vilmost. Talán nem túlzás azt írni, nekik is közük volt, közük van a mártírhalált halt egykori gyulai plébános boldoggá avatásához. S ha már nem lehettek ott egy hete Vatikánban, illesse meg őket, innen a lap hasábjairól egy jelképes főhajtás. Arpási Zoltán
