Békés Megyei Hírlap, 1997. október (52. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-06 / 233. szám
ÉVFORDULÓ 1997. október 6., hétfő' Egy bohém művész színes mindennapjai Corini Margitra emlékezünk születésének 100. évfordulóján Szá2 éve, 1897. szeptember 29- én született Corini Margit festőművész, aki a két világháború között a párizsi éjszakák avatott mestereként szerzett nevet magának. A kolozsvári Sóváry családban látta meg a napvilágot, ahol a családtagok mindegyike rendelkezett valamilyen művészi tehetséggel. Az édesanya, Serbán Mária szépen zongorázott, az apa hegedült. A fiútestvér, Sóváry János Medgyessy Ferenc kortársa és barátja volt, maga is neves szobrász. Munkásságát a hatvanas években Kossuth-díjjal ismerték el. A kis Margit négy-ötévesen gyermekszerepekben lepett a világot jelentő deszkákra a kolozsvári Nemzeti Színházban. A későbbiekben is a színház vonzotta, de bátyja műtermében megpróbálkozott a mintázással és a rajzolással, festéssel is. Pestre felkerülve, Rákosi Szidi színiiskolájában tanult. Meg is festette az idős művésznő portréját, de még ekkor sem gondolt arra, hogy a festészetet válassza hivatásul. A színi tanulmányok befejeztével a Royal Orfeumban és a Fővárosi Színházban aratott sikereket zenés darabokban. Semmi sem indokolta a pályamódosítást. 1924-ben Itáliában nyaralt, itt találkozott dr. de Cornell Györggyel — az Amerikai Magyar Művészeti Társaság elnökével —, aki feleségül kérte. Az Egyesült Államokba, New York-ba költöztek. Akcentusa miatt ott színésznőként nem érvényesülhetett. Bekapcsolódva férje munkájába, megismerkedett a New York-i magyarság kulturális életével, de a műkedvelő, önképzőköri színvonal nem elégítette ki. Többre, másra vágyott. Kereste a saját útját. Nagy érdeklődéssel figyelte a metropolis képzőművészeinek modem törekvéseit. Beiratkozott az Art Student Akadémia festészeti szakára, s maga is bekapcsolódott a művészeti életbe. Sokoldalú tehetségének ez az eddig elfojtott búvópatakja frissen, erőteljesen tört a felszínre. Igen hamar összeütközésbe került kissé konzervatív mesterével. A hevesen kikívánkozó képi mondanivaló nem tűrte az aprólékos pepecselést. Legtöbbször festőkéssel — ami akkor még újdonságnak számított —, de olykor ujjal is belenyúlva „vakolta” fel képeit a vászonra. Sajátos technikát, saját stílust alakított ki. Az akadémia hallgatóival több csoportos kiállításon vett részt New York-ban, de a keleti parttól a nyugati partig vándorkiállítást is rendeztek munkáikból. Az egyszerre végzett hallgatók laza művészcsoportot alkottak, s a későbbiekben is gyakran állítottak ki együtt. Egyik ilyen tárlatuk fővédnöke Roosevelt elnök felesége volt, aki megvásárolta a fiatal magyar művésznő „Coupolade” című képét. Ebben az időben vette fel művésznévként a Margit de Corini nevet, férje nevét — de Cornell — kissé átalakítva. 1928-ban Párizsba ment, ahogy ő nevezte, a „fény városába”. Hatalmas kíváncsisággal vetette magát a modem művészet Mekkájának forgatagába. Előbb diákszállón lakott, majd a Qartier Latin-ban bérelt egy kis padlásszobás műteremlakást. Élte a bohém művészek színes mindennapjait, s készült a Salonra. A Salon! Minden festő élete e körül forog Párizsban. A Salonba bekerülni az álmok netovábbja. Neki 1930-ban sikerült. Sőt, nemcsak a Salonba jutott be egy képe, hanem a Salon Nationale-ba is, ami külföldinek akkoriban, de azóta is csak nagyon ritkán sikerült. A következő években rendszeresen szerepelt a Salon, seregszemléjén, és részt vett a modem művészet, a Salon d’ Automne-on, a Függetlenek Szalonján is. Hamarosan önálló kiállításokon is bemutatkozott Párizsban, a Barrerio palotában és a Grand Palaise-ban. Monte Carlóban több csoportos tárlaton vett részt, de legnagyobb feltűnést a „L’Aventure” luxushajón megrendezett egyéni kiállítása keltette, amelyről a híres kritikus, André Sans — aki egyike volt Picasso és Modigliani első méltatóinak is — igen elismerően írt. A sikerekben gazdag 1932-es év meghozta a hazai elismerést is, a budapesti Nemzeti Szalonba több képét beválogatták. Sajnos, az itthoni közönség kissé idegenkedett az ő modernségétől. A magyar előkelőségek közül inkább a francia Riviérán nagy életet élő arisztokraták és sznob pénzemberek vásárolták képeit. Párizsi sikerei után itt a társaság kedvence lett, sikk volt egy-egy estélyen nevét a meghívottak közt tündököltetni. A külföldi elismerés közepette is mindig, mindenütt büszkén vallotta magyarnak és székelynek magát. 1943-ban, amikor a németek megszállták Franciaországot, elindult ő is, mint annyian Marseille-be, hogy onnan Amerikába hajózzon. A férje még mindig New York-ban élt. Végül mégis inkább hazatelepült Kolozsvárra, szeretett szülővárosába. A háborús körülmények ellenére tovább dolgozott. Sokat festett Kovásznán, rokonoknál, viszonylagos nyugalmat találva a nyugtalan világban. A front közeledtére a menekültek áradatával Pestre került, itt élte át az ostromot bátyja műteremlakásában, közel a várhoz, ahol a legvéresebb harcok dúltak. Negyvenöt után az élet nehezen tért vissza a békés kerékvágásba. A létfenntartás, az életben maradás volt a tét, képeket alig vásárolt valaki. A művészek mégis dolgoztak. 1947- ben a Magyar Alkotóművésznők Országos Szövetsége újra megrendezte csoportkiállítását, amelyen Corini Margit is szerepelt. Majd harminc évig ez volt az utolsó kiállítása. Az 1948-as fordulat után semmiféle nyilvánossághoz nem juthatott. Mostohaapja a nagy Dálnoki Miklós Béla öccse volt, s ez a békeszerető Dálnoki érdemei ellenére már elegendő ok volt a mellőzésre. A családhoz komolyabban hozzányúlni azért még sokáig nem mertek, Dálnokinak az oroszok előtt is tekintélye volt, így csak 1952-ben került sor kitelepítésükre. így került a művésznő Gyomára élettársával, Reimann Józseffel együtt. A' talpraesett, életrevaló férfi vezette a háztartást, házalt a képekkel. Lisztért, szalonnáért, két árva malackájuknak takarmányért árulta a festményeket. Az egyszerű falusi emberek, de még a helyi értelmiség, tanárok, orvosok sem mind sejtették, kivel van dolguk, micsoda értékeknek kerültek birtokába. 1952-től 1976-os újrafelfedezéséig a nyilvánosságtól teljesen visszavonulva — elzárva? — élt a művésznő. 1976 júniusában a Kner Nyomda KISZ-es fiataljai kiállítást rendeztek számára az akkori tanács kultúrtermében. Még ekkor is előfordult, hogy egy, a megyétől érkezett „nagyság” felháborodása miatt le kellett szedni a ,fasiszta” nőszemély képeit a falakról. Végül mégis sikerült engedélyt kapni egy állandó kiállítóterem berendezésére, és a képek egy részének megvásárlására. Az életmű nagyobbik részét a művésznő 1978-ban ajándékozta eltartási szerződés keretében a városnak. Az első kiállítást újabbak követték Békésen, Gyulán, Békéscsabán, Orosházán, Debrecenben és Kecskeméten. A hetvennyolcban Gyulán megrendezett amatőr filmszemlén Szabó Gerzson külön- díjat kapott Corini Margitról készült portréfilmjéért. A művésznő életét és munkásságát e lap hasábjain ismertették és méltatták a hosszú mellőzés után először, amihez akkoriban még nem kis bátorság kellett még akkor is, ha a kényes részeket az életrajzból „kikozmetikázták”. Vagy így lehetett vagy sehogy. Az utolsó éveket ezek a sikerek aranyozták be, de a betegség, az öregség, szeretett társának, támaszának elvesztése, a magány a siker ízét jócskán megkeserítette. 1982. október 2-án, pár héttel a nyolcvanötödik születésnap előtt véget ért ez a fordulatokban gazdag, színes életpálya. Immár tizenöt éve, hogy nincs közöttünk. A gyomaendrődi Vidovszky Béla helytörténeti gyűjtemény — városi képtár —, amelyben képei végre otthonra leltek, Corini-naptár megjelentetésével, sírjánál koszorúzással, a képtár termeiben pedig emlék- kiállítással tiszteleg a művésznő előtt. Bula Teréz Pirosruhás önarckép Vitorlások „Tabac vörös fényei” című képe
