Békés Megyei Hírlap, 1997. október (52. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-06 / 233. szám
INTERJÚ [■ 1997. október 6., hétfő' A mikrofonnál: Cseke László, legendás idők legendás műsorvezetője Hangja ismerősen cseng(ett) az éter hullámain. Neve fogalom, személye korosztályok számára ma is szimbólum. Lehet szeretni, nem szeretni, de egyet soha sem leheti, nevezetesen nem odafigyelni rá. Még ma is, évtizedek múltán is sokak kedvence, a középkorúak között alig akad olyan, aki neve hallatán ne kötné személyét az egykori Szabad Európa Rádió néhány zenés műsorához. Igen, róla, Cseke Lászlóról van szó, aki Ekecs Gézaként Budapesten látta meg a napvilágot. A háború után, fiatalon, egy zűrzavaros korszak kezdetén, a későbbi nehézségeket is vállalva, 1949-ben hagyta el az országot, s a zöldhatáron át távozott nyugatra. Valami elől menekült, s valamiért mostanában egyre gyakrabban tér vissza szülőföldjére. Münchenben van a lakása, otthona, a bajor fővárosban él családjának egy része, de Magyarországra haza jár. Gondolom, anno, mint ahogyan jómagam is, titokban tízezrek hallgatták a SZER könnyűzenei műsorait. A mostam fiatalok lehet, hogy el sem hiszik: adott időpontban rátapadtunk a rádióra, s a készülék keresőgombját egy könnyed mozdulattal egy bizonyos jelzésre tekertük, várva a hírek végét, a Teenager party, a Délutáni randevú, vagy a Forgószínpad műsorát, ahonnan korosztályom először hallotta a legújabb slágerzenét, ami hozzánk, normális körülmények után csak hónapok múltán érkezett meg. Aztán amikor felcsendült a műsor szignálja — a Bananza című szám dallamai — már csak a műsorvezetőre figyeltünk, aki így jeletkezett be: „Itt a Szabad Európa Rádió a 19, 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon! A mikrofonnál: Cseke László. Jó vételt, kellemes rádiózást kívánok!” De ez már történelem. Amikor három és fél évtizeddel ezelőtt először hallottam Cseke László hangját, nem gondoltam, hogy egyszer •majd beszélgethetek vele, mi több, hogy riportalanyom lesz. S lám, milyen az élet! — Tulajdonképpen Ekecs, vagy Cseke az igazi neve? — Valóban — 1927. március 27-én, Budán — Ekecs Géza Lászlóként láttam meg a napvilágot. Mivel szüleim — Ekecs János és Hován Mária, mi több apám Ferenc bátyja is —- színészek voltak, s a szerződésük vidéki társulatokhoz kötötte őket, így nevelőszülőkhöz kerültem, ugyanis abban az időben divat volt, hogy családok pénzért gyermeknevelést vállaltak. Nagyon szép gyermekkorom volt. A háborút Pesten éltük meg. Az elemiben, majd a középiskolában előadásokat rendeztünk, később az önképzőkör motorja lettem, s ekkor tudatosult bennem először: az érettségi után jó lenne újságírónak menni. — Ujágíró lett... — Először a Kossuth Népe mukatársaként dolgoztam. A ’46—48-as időszakból sok minden, a munka, a politika, a szórakozás, a szerelem összekeveredik bennem, de egyre tisztán emlékszem: még nem volt cenzúra, az elvben független, de a szociáldemokrata érzelmű lapon, ahol dolgoztam, érződött a politikai irányítás. Ez nekem nem nagyon tetszett, s ’48 második felében az utcára kerültem. Aztán még ide-oda írogattam, majd közölték velem: Magyarországon nem lehetek újságíró. — Kifogások? — Nem voltak. Az 1948. március 30-án, a 602-es sorszámú, fényképes újságíró igazolványomat is meghagyták. Cseke László: „Csak jeligés levelek kérését teljesítettem ” — S miután megfagyott ön körül a levegő, elhatározta: elhagyja az országot... — Ezt a döntésemet a megkezdődött a Rajk-per csak erősítette. Összeszedtem legfontosabb dolgaimat, egy hátizsákba tettem néhány holmit, fehérneműt, ruhát, térképeket, szótárakat, tisztálkodóeszközöket, személyes okmányokat, majd egy barátommal 49. szeptember 17- én Csehszlovákián át nekivágtunk a világnak. Egy hét múlva, 25-én egy magaslaton megpillantottuk a határt jelző követ, melynek innenső oldalán „Ceskoslovensko”, túloldalán „Bayern” felirat szerepelt. Zakatoló szívvel, de simán jutottunk át Bajorországba azon a bizonyos vasárnap délutánon, amikor mindkettőnk életében új fejezet kezdődött. Az első német faluban jelentkeztünk a rendőrségen, s elmondtuk, hogy honnan jöttünk, útlevelünk nincs. Egy közeli városka börtönébe szállítottak mindkettőnket, s elítéltek 10 napra, mert engedély nélkül léptük át az NSZK határát. A börtönben adtak enni, az ágyneműnk tiszta volt, luxus körülmények között pihenhettük ki magunkat. Csak most döbbentem rá, hogy milyen felelőtlenek voltunk... — Németországból Párizsba, álmai városába került, majd amikor a Szabad Európa Rádiót szervezték, Münchenbe hívták... — Párizsban magyar nyelvű lapot szerkesztettem, dolgoztam, tanultam. Óriási meg- tisztelteltetés volt számomra, egy fiatal ember számára a felkérés. Újságíróként kellett megtanulnom rádiózni. Párizsból 1951 decemberében a SZER párizsi megbízottjától kapott előlegből, vonattal, a menekültek részére kiállított legális papírokkal érkeztem Münchenbe. S mivel a hidegháborús időszakban az itthon élő szüleimnek nem akartam kellemetlenséget, felvettem a Cseke László rádiós nevet. Egyébként ma is minden hivatalos papíromon, még a telefonkönyvben is Ekecs Gézaként szerepelek. — Milyen volt a SZER kezdeti műsorszerkezete? — Az amerikaik, mint finanszírozók ragaszkodtak az óránkénti hírekhez. Ez hétköznaponként 10—10, vasár- és ünnepnaponként 5—5 perc volt. A híreket a nagy hírügynökségektől kaptuk, figyeltük a nyugati napilapokat, a rádiófigyelő osztály hallgatta az otthoni híreket, s adta tovább azokat. Természetesen kemény valutáért kaptuk a magyar újságokat is. A rádiónál kezdetben mindennel foglalkoztam. Működésünk évente 200 millió dollárba került, az adás zavarása kétszer ennyibe. — Az ’56-os eseményeket a rádiófigyelő osztályon élte meg... — Nászúiról hívtak haza: október 13-án házasodtam ösz- sze német feleségemmel, s október 23-án már Olaszországban voltunk nászúton. Táviratban kérték, hogy térjek vissza Münchenbe, mert szükség van rám. — Itthon a könnyűzene révén vált ismertté. — Az ’56-os események időszakában mintegy negyed millió magyar hagyta el az országot. A Zenés üzenetek fokozatosan megszűntek, s felvetődött, hogy más műsorok kellenének a helyébe. Először Jazzfórum, majd Slágerparádé és Filmkrónika címmel indítottam zenés műsort. így érkeztünk el 1959. kora tavaszához, amikor megszületett a Teenager Party ötlete. Március 31-én már el is hangzott az első műsor, amit kezdetben szalagról, később élőben adtunk. — A kívánságok jeligével érkeztek... — Csak jeligés levelek kérését teljesítettem, elsősorban a feladó védelmében. Egyszer viszont kaptam egy olyan levelet, mely teljes névvel és címmel érkezett. Amikor kibontottam, mosolyogva olvastam: „.. a borítékon szereplő cím a közelünkben lakó párttitkár címe...” A durva vagy politikai jellegű jeligékre nem forgattam le a kért lemezt. Később segítőim is akadtak, a rádióhoz került fiatalokkal közösen készültek a műsorok. — Olyanokkal, akik disszidáltak? — Igen. — Ön emigrált, ők disszidáltak. A kettő között van különb- ség? — Mi az, hogy! Óriási! Én a zöldhatáron át jutottam nyugatra, ők pedig a rendszer támogatásával, könnyebb körülmények között, útlevéllel a zsebükben hagyták el az országot. — Négy évtized után jött újra Magyarországra... — Főnököm, Bush, az akkori amerikai elnök látogatása előtt Budapesten járt, s az MSZMP illetékesei beleegyeztek abba, hogy a SZER magyar szerkesztősége irodát nyisson a fővárosban. Engem kértek fel a munkára, s 1989. június 10-én, repülővel 55 perc alatt, vízummal érkeztem szülővárosomba. Valami furcsa, a mai napig megmagyarázhatatlan érzéssel léptem ki a gépből. Első utam a temetőbe, szüleim urnájához vezetett, akikkel, miután elhagytam az országot, személyesen soha többé nem találkoztam. — Szétszóródott családban élt, s él ma is. — Édesanyám azután halt meg, hogy nyolcadszor is elutasították útlevélkérelmét. Sokan tréfásan mondják, hogy én házasságot a rádióval, s nem a feleségemmel kötöttem. Három gyermekünk és két unokánk van. Lányom német újságnál dolgozik, egyik fiam Los Angelesben fotós, másik fiam is Amerikában telepedett le, ő biokémikus. Sajnos, sem a feleségem, sem gyermekeik nem beszélnek magyarul. Annakidején abban reménykedtem, hogy majd édesanyám kijön hozzám, s megtanítja az unokáit édesapjuk anyanyelvére. A hetvenedik születésnapomon Münchenben együtt köszöntött a család. — Öt éve nyugdíjasként sokat jár haza... — Dolgozni, s időnként egy- egy meghívásnak eleget téve látogatok haza. Amerikai állampolgárként Németországban élek, Münchenben van az otthonom, Magyarország a hazám, ahol anyanyelvemen beszélhetek, a temető várja látogatásomat, s ide is kötnek fiatalkori emlékeim. — Köszönöm a beszélgetést. — Én köszönöm, hogy ellátogathattam Magyarországnak ebbe a szegletébe, ahol koráb- .ban sohasem jártam. Óriási élmény volt! Szekeres András Öné minden energiánk Az energiaszolgáltatás több mint üzlet, magasabb színvonalon kiszolgálni 6000 Valódi hivatás, szolgálat. Jól tudjuk ezt tartályos és több százezer palackos a Prímagáznál, hiszen rajtunk múlhat a fogyasztóját, mint az ország legmeg- vasárnapi ebéd, az otthon melege, üze- bízhatóbb PB-gáz szolgáltatója. mek, kisgazdaságok működőképessége. A Prímagáz országszerte megtalálható 3500 cseretelepével, számos új szolgáltatásával egyetlen cél felé törekszik: a legTovábbi információért kérjük, hívja a Prímagáz vevőszolgálatát a 23 430-644, vagy a 23 430-552 telefonszámon! PRÍMAGÁZ PRÍMAOÁZ E/VERBM
