Békés Megyei Hírlap, 1997. szeptember (52. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-27-28 / 226. szám
A múlt üzenete (1.) Az ókor asztronautái Valahogy így kellett kinéznie a NASA szakembere szerint annak a járműnek, amit Ezekiel látott iijr 1—i—B l&WfS fehéren Faló a Dunán Nagyon nagy pofon volt. Hozzá mérhetőt nemzetközi fórumon 1947, vagyis Párizs óta nem kaptunk. Kínos, megalázó, szégyellhető, amit ránk Hágában kimondták. Ezt állapítja meg a kormány szakértője, az ellenzék több pártja, a szlovákok (ez valamelyest természetes) és a nyugati lapok többsége. Egyedül a magyar küldöttség tagjai hajtogatják rendíthetetlen konoksággal: „Hágában egy pontot kivéve mindenben Magyarországnak adtak igazat”. Különben a küldöttség embereitől nem várható beismerő vallomás. De az igen, hogy leüljenek szépen és megírják azt a bizonyos felmondó levelet. Nem azért, mert vesztettünk, hanem mert segítettek elhitetni a közvéleménnyel, hogy nyerhetünk. Miközben tudták, mint a vízlépcső- rendszert valamennyire is ismerő polgárok többsége, hogy nincs mit keresnünk Hágában, s hogy kétoldalú tárgyalásokkal jobban „ki lehetne jönni” a bősi vízből. Jól persze sehogy, mert annyi baklövést, amit Magyarország ez ügyben elkövetett, még soha nem vétettünk. Ha már itt tartunk, nem tudom megfigyelték-e, kik nyilatkoztak a döntésről? Jogászok, politikusok, környezetvédők. Vízügyes egy se. Őket senki nem kérdezte meg. MineklŐk hülyék. Jók árvízvédekezésre, gátépítésre, öntözésre, sok minden fontos munkára, de a bősi ügybe ne szóljanak bele. Ahhoz már nem értenek. Képzeljék el azt az abszurd helyzetet, amikor valakik (az orvoslásban laikusok) azt mondják egy sebésznek: „a vakbelet ne kapja ki, majd megcsináljuk, ahhoz mi ériünk jobban!” Alighanem mégiscsak Mosonyi Emilnek, a létesítményegyüttes tervezőjének volt igaza, aki azt mondta: a vízlépcső-ügy a rendszer- váltás trójai falova. A baj csak az, hogy miközben .„Trója” már rég elesett, a „görögök” még mindig ki-kiugrálnak a falóból és harcolnak „Trója” bevételéért. A mi „döglött” trójai falovunkat rég el kellett volna vontatni a színről! Már eddig is sokba került nekünk. A kár felmérhetetlen. Elvették tőlünk a vizet, a víznek a csapját, sok minden mást. Hága után már visszaút sincs. A butaságért fizetni kell?! Árpási Zoltán v? !,'A ' í. Tompa Mihály A madár, fiaihoz Azt a napot, amikor az emberiségnek először sikerült elhagynia a földet, sokan a tudomány és a technika diadalaként ünnepelték. Bár az írott történelem Jurij Gagadnt tekinti az első asztronautának, aki sikeres űrrepülést hajtott végre, nem biztos, hogy a föld történetében ő az első űrhajós. Az elmúlt pár évben sok olyan írás jelent meg, amely komolyan felveti azt a kérdést, hogy az űrtechnika nem egy olyan tudományág- e, amely régen már létezett, és valamilyen kataklizma során az őt létrehozó civilizáció pusztulásával együtt a felejtés homályába merült. Ha erre választ próbálunk keresni, nézzük meg, hogy milyen régészeti leleteket találnának kései leszármazottaink, ha valamilyen oknál fogva a jelenlegi civilizációnk megsemmisülne. Mennél később kezdenének hozzá a feltáró munkálatokhoz, annál kevesebbet. Ha a kutatások 10—15 000 év múlva kezdődnének csak meg, gyakorlatilag a jelenlegi tudásszintűnk már rekonstruálhatatlanná válna. Néhány rejtélyes épületmaradvány maradna meg, és a távoli jövőben unokáink ugyanúgy tanácstalanul állnának az űrrepülőgépek kifutópályáinak szélén, mint ahogyan mi találgatjuk a Nazca fennsík rejtélyes, kifutópályára hasonlító, emberkéz készítette alkotásait. Ugyanúgy találgatnák talán a nevadai atomrobbantások során keletkezett elváltozások rejtélyének a megoldását, ahogyan mi találgatjuk, hogy mitől olvadt meg ugyanígy a kőzet Mohen- dzsodáróban, Harappában, vagy a bibliai Szodoma és Gomorra feltételezett helyén. Van azonban, ami biztosan túlélné a pusztításokat, és dacolna az évezredekkel, és ezek a legendák. Talán találni közvetett bizonyítékokat arra, hogy a Földön már létezett egy vagy több olyan civilizáció, amely képes volt a levegőbe emelkedni, és esetleg még a Föld légkörét is elhagyta. Bizony találni az emberiség kultúrkincsei között olyan mítoszokat, amelyeket ma ha olvasunk, könnyen zavarba jövünk. A századunk elején, a Közép-keleten, Kujundzsik környékén folytatott ásatások során a napvilágra került tizenkét ékírásos agyagtábla Asszurbanipal király könyvtárának maradványaiból. Az akkád nyelven íródott elbeszélés Gilgames és Enkidu legendáját mondja el. Az egyik táblán arról olvashatunk, hogyan ragadta el karmaiban Enkidut a Napisten. Enkidu arról számol be, hogy amíg a Napisten vele repült, tagjait ólomsúlyúnak érezte. Ez figyelemre méltó állítás, mert soha, sehol senki nem állította Enkidun kívül, hogy a repülés során a gyorsulás hatására a testünk elnehezedik. Enkidu tehát saját tapasztalatát mondta el. A Napisten háromszor kérdezi meg Enkidut, hogy a repülés során milyennek látja a Földet. Az első hasonlatban a tengerek tócsához hasonlítanak, a második hasonlatban a Föld a Holdhoz hasonlít, a harmadik válaszban pedig kásához. Enkidu említést tesz egy ajtóról is, amely emberi nyelven beszélt, de embert nem látott. A rejtélyes utazás azonban katasztrófával végződött, mert nem sokkal azután, hogy a Napisten visszahozta a Földre, Enkidun egy olyan rejtélyes betegség jelei mutatkoztak, hogy az olvasottak alapján rögtön sugárbetegségre kezdünk gyanakodni. Gilgamesz látva beteg barátja haláltusáját, arról kezd panaszkodni, hogy a Napisten madara lehelletével megölte kedves barátját. Sok emlék maradt fenn arról, hogy embereket valakik megutaztattak ha nem is a világűrben, de a levegőben. Egy ilyen utazásról még a Bibliában is olvashatunk. Ezekiel próféta arról számol be, hogy leszállt hozzá maga az Úr. A Bibliában hosszasan olvashatjuk ennek a találkozásnak a részleteit. Ezekielre főleg az a repülő szerkezet tett nagy benyomást, amelyen az Úr érkezett. A próféta sokáig küszködik azzal, hogy szegényes szókincsével egy olyan szerkezet leírását megadja, amelyre még szavai sem voltak. Leírása azonban olyan aprólékos, mindenre kiterjedő volt, hogy a NASA egyik mérnöke képes volt megkonstruálni azt a szerkezetet, amelyet Ezekiel látott. Ezekiel azonban nem csak látta, de repült is ezen a különös szerkezeten, beszélt a szerkezet feltételezett parancsnokával, aki egy rejtélyes helyre vitte Ezekielt azért, hogy megmutassa neki, milyen templomot építsen. Ezekiel pontos méreteket kapott a templom méreteire vonatkozóan, mielőtt visszatértek volna a kiindulási helyükre. Repülő szerkezetek leírásával van tele az indiaiak szent könyve, a Mahabharata. Itt többféle repülő szerkezetről olvashatunk, amit a szerző vimána néven emleget. De nemcsak repülő szerkezetekről olvashatunk, hanem azok szerkezeti megvalósítását is elmesélik az ismeretlen szerzők. Olvashatunk levegőben vívott csatákról is, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek nukleáris háborúk leírására. Hosszan sorolhatnánk az ilyen és hasonló legendákat, amelyekből olyan következtetéseket lehetne levonni, hogy a Föld korai történelmében nem volt ismeretlen fogalom a repülés és az űrutazás. Tudnunk kell azonban azt, hogy legendák a semmiből nem születnek, hanem valamilyen valós esemény sokuknak a magva. Gondoljunk csak Henry Schlimannra, aki egy legenda nyomán elindulva megtalálta Trója városának romjait. Ha pedig már a tárgyi leleteknél tartunk, próbáljunk meg legközelebb megvizsgálni néhányat azokból a tárgyakból, amelyek talán kapcsolódnak az itt leírtakhoz. Miki Ottó Száraz ágon, hallgató ajakkal Meddig ültök csüggedt madarak? Nincs talán még elfeledve a dal, Metlyre egykor tanítottalak! Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő A vig ének s régi kedvetek: Legyen a dal fájdalmas merengő... Fiaim csak énekeljetek! Zivatar volt: — feldult-berkeinken Enyhes árnyas rejtek nem fogad: S ti hallgattok! elkészültök innen. Itt hagynátok bús anyátokat? Más berekben máskép szól az ének, Ott nem értik a ti nyelvetek... Puszta bár, az itthonos vidéknek Fiaim csak énekeljetek! Hozzatok dalt emlékül a hajdan Lomb- s virággal gazdag tájrul: Zengjétek meg a jövőt, ha majdan E kopár föld újra felvirul. Dalotokra könnyebben derül fény, Hamarabb kihajt a holt berek! A jelennek búját édesítvén: Fiaim csak énekeljetek! A bokorban, itt az ősi fészek. Melly növelte könnyű szárnyatok; Megpihenni most is abba tértek Bár a fellegek közt járjatok! S most hogy a szél összerázta tépte: Úgy tennétek mint az emberek? Itt hagynátok, idegent cserélve...? Fiaim csak énekeljetek! * (Száznyolcvan éve, 1817. 09. 28-án született Rimaszombaton Tompa Mihály költő.) „A zenének köszönhetem, hogy még életben vagyok” Beszélgetés Elton Johnnal halott barátaitól, feltűnési viszketegségről és a kokainról Elton Johnnal és Elton Johnról az elmúlt hetekben beszélgetések, cikkek ezrei jelentek meg a világsajtóban. Az alábbi interjú-összeállítás a Springer Külföldi Sajtószolgálat (SAD) anyagaiból készült. — Mr. John, Ön 2,5 milliárd néző előtt énekelte el a Westminster apátságban, Diana hercegnő temetésén a Candle in the wind című számot, úgy, hogy még a királyi család tagjainak is könny szökött a szemébe. Hogyan sikerült végigénekelnie a számot? — Állandóan csak azt mondogattam magamban: ki kell bírnom. Úgy akartam énekelni, hogy az hozzá is méltó legyen. Nagyon össze kellett szedni magam. Az eredetileg Marilyn Monroe emlékének szentelt szám három új versszakkal bővült. Talán morfodnak hangzik, de boldog vagyok, hogy ez a dal már a slágerlistát vezeti. A bevétel ugyanis a Diana emlékét ápoló alapítvány számlájára megy. — Mit jelent Önnek ez a dal? Miért éppen ezt írta át? — Monroe is, Diana is tragikus sorsú, szép asszony volt, akik fiatalon haltak meg. Úgy érzem, hogy a három új versszak, amit Bemie Taupin írt, nagyon szép és illik Dianához. — Gianni Versace temetésén is részt vett és a szertartás alatt Ón majdnem összeesett. A tervező halála ilyen érzékenyen érintette? — Rövidesen együtt mentünk volna vakációzni. Olyan szoros barátság fűzött hozzá, hogy vele életem egy része is sírba szállt. Az ő kedvéért még női ruhában is pózoltam a fotósok előtt, pedig ki nem állhatom őket. — Egy dokumentumfilmben láttam Önt, amint néhány napot tölt a francia Riviérán. Bemutatták a ruhás- szekrényét is, amelyben több száz Versace-zakó és ing volt, középen pedig egy hatalmas komód állt, amelyben a napszemüvegek a keret meg az üveg színe szerint voltak csoportosítva. Nem túlzás ez egy pár napos nyaraláshoz? — Ez az én alapruhatáram, ezt viszem magammal akkor is, amikor másfél éves turnéra megyek. A jó ruhák, például Giannié, magabiztosságot kölcsönöznek és megvédenék. Ha úton vagyok, a gardróbom az otthonom. Régebben, bevallom, volt egy kis feltűnési viszketegségem, hiszen az olyan csinos, vékony kollégáim mellett, mint Mick Jagger vagy David Bowie, valamivel magamra kellett vonnom a közönség figyelmét. Igaz, nemrégiben Napkirálynak öltöztem, csak a parókám nyomott vagy 5 kilót, de csak egyszer vagyok 50 éves. Elton John a londoni Westminster apátságban, 2,5 milliárd néző előtt énekelte el a Candle in the wind című számot ■ Diana hercegnő temetésén — Sokgt lehetett hallani kábítószer- és alkoholfüggőségéről is. Mára minden rendben van? — 1974-ben szívtam először kokaint és ez volt az első szer, ami igazán tetszett. Órákon át tudtam beszélgetni mindenkivel és először éreztem, hogy közelebb kerülök az emberekhez. De ezután a teljes magány évei következtek, volt, hogy három hétre is bezárkóztam a szobámba. Paranoiás lettem, csak a kokain és a whisky tartotta bennem a lelket. Volt olyan évem is, hogy csak alkoholra 1 millió fontot adtam ki. —Azért nősült meg, hogy kilábaljon a nehézségeiből? — Nem akartam többé menekülni. Mindig, amikor elfogott a félelem, a depresszió, elutaztam külföldre vagy kerestem magamnak egy másik szeretőt. Renátánál minden másképp volt, vele jól megértettük egymást. De egy idő után a dolog nem működött — végtére is homoszexuális vagyok. Ma a zene a terápiám. Ez az egyetlen folyamatos dolog az életemben. Még a legvadabb kábítószeres korszakomban is minden este képes voltam a színpadon állni. A zene védett meg az élet bizonytalanságaitól, csak a zenének köszönhetem, hogy még életben vagyok. FEB
