Békés Megyei Hírlap, 1997. szeptember (52. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-20-21 / 220. szám
1997. szeptember 20-21., szombat-vasárnap I sten a napokat tenyeréből csorgatja Premier és születésnap előtti beszélgetés Szabó Magda írónővel A színházi évad, ahogyan tavaly is, Szabó Magda drámájának bemutatójával kezdődik Békéscsabán. Akkor Az a szép, fényes nap címmel történelmi játékot láttunk, most a Kiálts, város! című színdarabot mutatja be a Jókai Színház szeptember 26-án, a Kossuth-díjas írónő' 80. születésnapja eló'tt. Az előadást Konter László rendezi. Szabó Magda örömmel vállalkozott a premier előtti beszélgetésre. (A tegezéssel az írónő korábbi megtisztelő kérésének teszek eleget.) — Kedves Magda Néni! Mielőtt irodalomról és színházról esne, szó, egy személyes kérdés: hogyan telt a nyarad, munkával, pihenéssel? — Édesem, nevetni fogsz. Úgy telt el munkával, hogy nem alkottam tulajdonképpen semmit. Ötmillió körkérdésre válaszoltam és előkészítettem azokat az írásokat, amelyeket különféle újságoknak eme évforduló alkalmából le kellett adnom. Készültem a saját születésnapomra, és nagyon bizarr érzés volt; mert az, hogy édesanya készült arra, hogy a gyermeke valamikor októberben megszületik, az dicsőség és pozitív dolog, de hogy egy író egész nyáron egy önálló sort le ne írjon egy pár nyilatkozat kivételével, abban van valami természetellenes. De közben örültem, tudod, mert ez azért valamit jelzett. Olyan volt, mint egy hőmérő, amelyiken egyre feljebb ment a higany. — Az ötmillió körkérdés között volt, ami ismétlődött? — Kérlek szépen, volt egy alapkérdés, amelyik állandóan előfordult. Reszketően, különféle stilisztikával akarták megkerülni az évszámnak a rendkívüli, szokatlan magasságát. Megpróbálták gyöngéden megkérdezni: félek? Vagy: hogyan hat rám? Vagy — és ez már a gyöngédség teteje, tudod, olyan, mint amikor megcukrozzák a cukrot, olyan borzasztó gyöngéden azt kérdezték szinte egybehangzóan: hogyan tudom elviselni a gondolatot, hogy akárhogy is nézzük, az igazi élet az mögöttem van, és ami még következik, az kiszámíthatatlan és feltehetőleg kurta? — S hogyan tudod elviselni? — Hát ismersz engem! Én soha másképpen, mint ahogy gondolkodom, nem tudok beszélni. Azt mondtam, hogy engem nagyon reálisan neveltek, reális gondolkodású ember vagyok. Ha egyszer megszülettem, azt úgy hívják, hogy kezdet. Azután éltem, éltem, éltem, éltem; engem is meglep, hogy már ilyen hosszú ideig élek, de igazán nem én szabtam meg. Ezt úgy mondják a bibliások: Isten a napokat tenyeréből csorgatja. Hát engem is meglep, hogy ilyen hosszan csorgatja, de hát csorgatja. S miután vallásosan neveltek, és nemcsak, hogy olyan légkörben nőttem fel, ilyen is vagyok, hiszem azt, hogy ami bennem földi, az elmúlik, elporlad, de remélem ugyanakkor, hogy ami nem földi, az valamilyen formában tovább él. Nem feltétlenül szükséges, hogy arra gondolj, azt hiszem, könyveim aranyba metszve, mint klasszikusok ott lesznek Magyarország olvasóinak könyvespolcain! Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy megy tovább az irodalom; én valamit valamikor elindítottam, és jönnek a fiatalok — ahogy én is voltam valaha fiatal, és én is voltam nyitó nemzedék —, és a mostani nyitó nemzedék kell, hogy vigye az én valamikori nyitásomat, amelyik ebben a történeti pillanatban azonos a zárással. De teológiailag sem félek a haláltól, az ember általában nem a haláltól, hanem a halál körülményeitől fél. Remélem, irgalmas lesz hozzám a jó Isten, a Szabók általában úgy szoktak meghalni, hogy azt mondják: nyék, és végük van. — Hirtelen. — Udvariasan! — Születésnapod jegyében telt a nyár, köszöntésedre készül a békéscsabai és a debreceni színház, talán az utóbbit illett volna elsőként említenem. Vajon máshol is lesz születésnapi bemutató? — Születésnapi nem, de bemutató igen. December 15-én — amit ti is fogtok adni — a Kiálts, város! bemutatója lesz Komáromban. Ennek nagyon örülök, mert ha valaki Jókainak alázatos szolgája és híve, én az vagyok. Nagyon remélem, hogy megtalálom őt a túlvilágon és kisinas lehetek egy kis zsámlin a lábánál. Nem Jókai múlt el mitőlünk, a mi kultúránk múlt el tőle, Jókait nem értjük meg, olyan műveletlenek vagyunk, hogy már sími kell. Egy budapesti pinceszínház pedig — nem fogod elhinni — a Tündér Lalát játssza. — Tehát négy premier... — ...egy naptári évben, mit akarsz?! Azért ne hidd, hogy semmit se csináltam, mert gondolkodni azért gondolkodtam. Olvasni olvastam, nem szórakozás céljából, hanem hogy felkészülhessek, hiszen van nekem egy ígéretem: a Vörösmarty-anyag. Majd meglátjuk, hogy melyik színháznak, még nem döntöttem, az ezredforduló alkalmából. Mert nem lehet, hogy ami már megtörtént, megismétlődjék, hogy semmit nem ismert az ünneplő közönség, csak a Szózatot és a Szép Ilonkát. Nincs Vörösmarty-színdarabunk! Ha Isten megsegít, akkor lesz. — Remélem, nem árulok el titkot; úgy tudom, hogy készül egy kötet... — Négy kötet és egy monográfia! De nem volna szabad tudnom, ne viccelj! Csak azért tudom, mert a másik azt hiszi az egyikről, hogy elmondta és már mindegy. Persze, hogy meglepetés, hidd el nekem, úgy meg leszek lepve, hogy hallatlan! Egyet átadnak nekem, az Irodalomismeret folyóirat ünnepi számát, amelynek a tetején ott vagyok, mint lobogós hadikopja, teljes mosolyommal... — Mint micsoda? — Mint a lobogós hadikopja, a magam rendkívül hosszú életének nem mondhatom, hogy romjain, hála Istennek, csak hát nem teljesen romlatlan időbeli állaggal. De hogy mi van a lapban, azt ne kérdezd, nem tudom. Benne van egy részlet a Vörösmarty-tanul- mányómból, azt fogom majd felolvasni a napokban Székesfehérváron. De azért majd meg leszek én lepve, tudom én az illemet! — Beavatnád a színházlátogatót, hogy mit illik tudnia, mielőtt beül a Kiálts, városi előadására. Bevallom, én is alig tudok valamit... — Ide hallgass, ne tegyél magadnak szemrehányást amiatt, ha nem vagy járatos, 1607 tájékán viszonylag ritkán jártál arrafelé, hogy a hódoltság korabeli Magyarországot nem ismered. Eredetileg arra kértek a debreceniek, hogy csináljak egy Csokonai-darabot; neki is láttam, bele is tört a bicskám. Tudod, nem hiszem, hogy egy férfi belehal egy Lillába. Nem hiszem el, hogy Ady belehalt volna bárki nőbe. Vörös- martynak nem az volt a baja, hogy a kisasszony nem ment hozzá a családi nevelőjéhez. Azt hiszem, hogy az egészen nagy költő belehal abba, hogy mi lesz a hazájával; tisztességes férfi egy nagy célba hal bele. Más dolgok vannak ott mindig a háttérben. Egy nagyon nagy költő meghal azok miatt a gondok miatt, hogy mi lesz az országával, abba, hogy mit hagy maga után. Valamennyien megszületünk valami küldetéssel; gondolj mindig Németh László vagy Illyés Gyula élete szakaszára, amikor nem személyes gondok aggasztották. Rájöttem, hogy nem tudom megírni a Csokonai-darabot, lehet, hogy még nem vagyok hozzá se elég idős, se elég okos, még nem vagyok abban a kegyelmi állapotban, amiben meg tudnám írni. Mikor A macskák szerdáját megírtam, vagy 15 évvel később, akkor eljött a kegyelmi állapot. — Szóval elgondolkodtam, hogy mit tudok megírni, nem tudom megtenni a szülővárosom színházával, ha olyan nagyon szépen kér, hogy nem írok. Felmértem magamat, mint egy fehér foltot, s akkor rájöttem, hogy azt hiszem, meg tudom írni a városnak a lelkét, hogy mitől olyan, amilyen, hogy mitől is szeretjük azt, ami nekünk szeretni való. Ahogy engem édesapám megtanított arra, hogy miért kell szeretnem Békés megyét, ahogy szinte mindenről mindent tudok, városokról és helyekről, falvakról, híres emberekről és kevésbé híres emberekről, embertípusokról. A Kiálts, város! maga egy bibliai idézet, a teljes idézet úgy hangzik: Jajgass, kapu, kiálts, város! Merthogy mindig történik valami, ami miatt a helyrajzi egység, a földrajzi egység okot kap arra, hogy jajgasson, sírjon és kiáltson, főleg abban a Debrecenben, a hódoltság korában. Van Nyugaton egy olyan rész, amelynek a királya Bécsben székel, van egy török hódoltsági terület és van Debrecen, mint az olasz városállamok, amely harmadik gazdaként az erdélyi fejedelmet szolgálja. Az egyszerűség kedvéért mind a háromfele fizeti az adóját. Megfogtam Debrecennek azt a pillanatát, amikor legjobban meg tudom mutatni, hogy ez a város miért lett olyan, amilyen, mit örökölt, mit hozott magával, mi keményítette meg, mi adott neki erőt. S szeretném, ha az a polgár, aki ott él abban a városban, és ez minden városra vonatkozik, nem felejti el, hogy azon a földrajzi egységen már éltek emberek, az is lehet, hogy azért a földrajzi egységért meghaltak emberek. Gondolj csak a mi közvetlen környékünkre, Gyulavárra! Arra, hogy mi történt Békés megyében. Mikor apám elmondta, hogy a vármegye önmagát kitelepítette, hogy ne tudjon a török mit kezdeni velük, az olyan volt, hogy látod, sosem felejtem el, pedig kicsi gyerek voltam. Tehát nagyon sokat tud tenni a város, amikor szolgálni akarja a nemzetérdeket. — Szerettem volna megmutatni, hogy milyen volt Debrecen 1607-ben, és miért ilyen Debrecen 1973-ban. Mert mindennek eleje van. Meg fogod ismerni Gál Nagy Istvánt, a főbírót, akinek van egy Eszter nevű lánya, akinek Isten tudja, hányadszor, mindig elhalasztják az esküvőjét, aki már abban a korban rettenetesen öreg, mert van vagy 23 esztendős. Hol sáskajárás volt, hol bejöttek a spanyol zsoldosok, hol leégett a város, hol kolera volt, hol csata. Talán a most élő néző megkapja a magyarázatát arra, hogy vannak diadalmas halálok és vannak dicstelen halálok. És a diadalmas halál, még ha halál, akkor is felemelő, szárnyaló és életet adó, a dicstelen pedig nem érdemes arra, hogy megörökítsék. Debrecennek egy dicsőséges vereségét ábrázolom, amely azt hiszem, hogy a szülővárosom embereinek akaraterejéről tanúskodik. — Debrecen a Béla királlyal készül születésnapod tiszteletére. — A három részből lett egy negyedik darab, az a címe, hogy Hátha mégis, uram? Nagyon jó dramaturg segítségével csináltam, remélem, feszesebb darabot. — A Kiálts, városid ‘72-ben írtad, ‘73-ban mutatták be Debrecenben. Vajon mi az oka, hogy azóta nem játszották a színházak? — A televízió játszotta időnként. Debrecenben olyan frenetikus siker volt, hogy azóta nem merte egy rendező sem megkockáztatni, hogy akkorát ugrik, mint az első rendező. Akkor zseni rendezett zsenit: Lendvay rendezte Sárosdyt. — Figyelemmel kísérted-e a próbákat? — Mostanában erre egyszerűen nem volt időm. Rendkívül sok dolga van az embernek, rádiós és televíziós rovatokra való felkészülés, mindenfajta olyan munka, ami mostanában elég fontos, mert hiszen az érdeklődés középpontjában van részint a magyar nyelv sorsa, részint pedig az, hogy a nemzet kulturális süllyedését megállítsuk, hogy kivédjük, hogy a következő generációk ne legyenek már olyan műveletlenek, ne legyenek csak a gép szolgái az emberek. Kiszámítottam, napi átlag 11 óra hosszát nyilatkozom. Éárasztó, de még mindig sokkal jobb, hogyha én mondom azt, amit kérdeznek, mintha szegények kitalálják. — Megmenthető még az ember, megállítható a folyamat? — Ha engem kérdezel, akkor igen, mert én mindenre azt fogom neked mondani, hogy én ismerem a magyar történelmet, és jöhettek tatárok, mindenkinek elébb-utóbb belénk törik a bicskája. Nem képzeled, hogy minket le lehet tiporni?! — Csakhogy azt mondtad nekünk Békéscsabán, azon az emlékezetes színházi sajtótájékoztatón, hogy ,,Ha van is vetése az irodalomnak, az kései aratás." — Azt nem írta elő a jó Isten nekem, hogy meg kell érnem, ő a végeredményért felelős. Ne kívánd tőlem, hogy olyan hosszú ideig éljek, míg ez aztán kiforrja magát! Ne feledd el, teljesen új utakon kell járnunk, amit még nem ismerünk, a piacgazdálkodást is honnan ismernénk?! — Vasárnap kora délután beszélgetünk. Nem szoktál ilyenkor pihenni? — Hát a sírban nem lehet pihenni?! A kis urnámban mit csinálok?! Az örökkévalóságban, hát mit gondolsz te?! Hogy tudnék én ilyenkor pihenni; hát rohanok, vagy írok, vagy dolgozok, vagy ne feledd el, vasárnap van postanap! Van egy esküm, hogy minden levélre válaszolok. Hát mi lesz az én szegénykéimmel, akik várják a levelet? Éél egykor fekszem éjszaka, hétkor kelek, elég az, öreg embernek nem kell sok alvás. Majd ráérek ottan, édesem, mint a jó Fülöp... — Magda Néni, köszönjük a beszélgetést, és szeretettel várunk Békéscsabára! Niedzielsky Katalin Aki pénzével megmenthetné a várost, Jorjosz Sztravriász (Kalapos László) és Hodászi Lukács, a pap, aki ezt akadályozza (Hodu József) Gál Nagy István, a város főbírája (Gáspár Tibor Jászai-díjas), az édesanyja (Felkai Eszter Jászai-díjas) és lánya, Eszter (Vékony Anna) FOTÓK: KOVÁCS ERZSÉBET „Azt hiszem, meg tudom írni a városnak a lelkét...”
