Békés Megyei Hírlap, 1997. szeptember (52. évfolyam, 203-228. szám)
1997-09-20-21 / 220. szám
«fcRÉKÉS MEGYEI HÍRLAPA HÉT TÉMÁJA 1997. szeptember 20-21., szombat-vasárnap Vésztőről indult Sinka István Molnár M. Eszter verse Köszöntő Sinka István Kossuth-díjára Alábukik a fény korong, alá a mezőknek, fésüli már villás ujjal az őszi rétet. Szép, szép! — mondaná a vándor, ki legárvább volt a bihari határon, virág botjával felmutatna az égre, s a szent fény világítana előtte. Szeret téged az Isten, Pista! • — motyogná halkan, szégyenemben ím, hová rejtsem el magam: ha majd nem leszek, kik rejtik el üngöm és subám, hisz bennük fütyörész majd a szél, halálom óráján, elröpít engem az ábránd és a bánat, virágbotja leszek ennek a hazának, egy bihari göröngy a markomban marad! Igaz, hogy Partium szülötte, de íróvá Vésztőn lett S inka István 1897. szeptember 24-én született Nagyszalontán, az idén ünnepeljük születésének századik évfordulóját. Apja, nagyapja ősi foglalkozást űző, nyakat, térdet nem hajtó szilaj- pásztorok voltak. A Partium több nagy költőt is adott a magyar irodalomnak. Itt született Arany János, Erdélyi József és Ady Endre is, de egyikük sem jött olyan mélyről, mint Sinka, a Fekete bojtár. Korán árvaságra jut, tízéves, amikor bojtárnak áll. Meghatározó, ugyanakkor döbbenetes élménye az, ahogyan elveszti az édesapját. Az idős juhász több éven át ridegpásztorko- dott, a puszta földön hálás, a nomád körülmények aláássák egészségét, megbetegszik. Amikor már nem veszik semmi hasznát, az uraság felpakolja egy szekérre a holmiját és tetejére teszik a haldokló juhászt. Az akkor még gyerek Sinka a szekér után baktatva, az öklét rázza a Pánd-pusztai kastély és az embertelen lakói felé. Olthatatlan, soha el nem múló vágy tereli a könyvek világába. Tolnai lapok, elnyűtt lexikonok, érdekes újságok az első olvasmányai. Az igazi olvasmányélményt egy Petőfi- kötet jelenti, melyhez igen érdekes körülmények között jut — egy vándorasztalostól egy bárányért vásárolja meg. Élete színtere az Alföld és a Bihar pusztái. Itt vívja létért folyó küzdelmét a szegények, cselédek és a béresek társaságában, itt éli át az emberi kiszolgáltatottság, megaláztatás megrázó csatáit. Életszemléletét, világképét ez a kiszolgáltatott, ugyanakkor egymás iránt oly emberséges pásztor, cseléd béres világ formálja. Sinka István 1919- ben kerül Bélmegyerre, s innen kezdődik életének közel két évtizedes Békés megyei korszaka. Később Sárga-Mágoron számadó juhász, míg Vésztőre 1928-ban kerül, ahol alkalmi munkákból él. Nappal zsákol, fát fűrészel vagy szénát kaszál. Este lámpafénynél írja verseit. A versek bíbor, arany és ezüst ragyogásban túlságosan is tündökölnek. A sámáni hang a felfokozott küldetéstudat kifejezésére szolgál. A költő énekelni akart és ragyogni, túl akarta ragyogni a hullást, a pusztulást. Érzi, egyre inkább érzi, hogy mély emberi létből nincs kiút, de nem szabad hagyni tovább fájni, tovább pusztulni. Valami olyat kell mondani, írni, ami az élet, a nap felé tör. „Viszek az én véreim földjére millió tengernyi búzakalászt” —írja, s így lassan érlelődött benne a himnuszok gondolata. Első kötete 1933-ban jelenik meg Himnuszok a kelet kapujában címmel, kiadását a szeghalmi Péter András Gimnázium segíti elő.Féja Géza őstehetségnek nevezi, egyengeti a balladás költő útját, nem fukarkodik dicsérő jelzőkben, amikor megírja az előszót hozzá. Vésztőhöz kapcsolódó élményeit a Fekete bojtár vallomásai című könyvéből ismerhetjük meg. Amikor elindul betegeskedő feleségével és három gyermekével Vésztő felé, örökre otthagyja a pusztát reménytelenségeivel, elhagya- tottságával és szép nagy magányosságával. Örökre otthagyja eddigi küzdelmeinek terét, ami akármilyen is volt, az apáié, a száz meg ezer velük egysorsú társaié. Megérkezik új harcainak színterére, új remények ígéretével. Vésztő adja számára a szabadságot. De vajon mit adott ez a kis szabadság számára? — tűnődik el újra meg újra. A szabaddá lett ember öröme mellett ott a kételkedés. Nap mint nap megtapasztalja, hogy ezentúl rőzsében, cséplő- és aratórészben, kemény munkában méretik az élet summája a majorok, a faluszél lakóinak. Ugyanakkor végre megcsillan az első reménysugár! Az irodalmi pályázaton megnyeri az első díjat! Furcsa módon egyszerre csak megváltoznak körülötte az emberek. Mit akar ez a Sinka? Csak nem képzeli magáról, hogy ő is jelent valamit? Még ha jegyző vagy efféle ember ír verseket, azt elnézik, de mit akar az, aki kórót, rozsét vág vagy szalmát hord, mit panaszkodik az ilyen? Egyesek egészen ellenségesen figyelik, egyenesen az urak kémjének nevezik, de ő mit sem törődik vele, hiszen tudja, hogy az egyszerű emberek lelke nem tűri, hogy közülük egy is kitör az átlagból, fölébük nő és nem nyugszik, míg azt a valakit sárba nem rántja, mert csak így, sárosán, agyonkínzottan szereti látni a nép a fiait. Az írás mit sem változtat sorsán. Arat, zsákol, de már ott van mellette Varga Zsiga, az igazi barát, akinek gabonakereskedése van és jogásznak tanul. Naiv, tiszta leikével hisz a politikában, de a közös beszélgetések rádöbbentik annak álnokságaira. Versei egymás után jelennek meg a Szabadságban. A Napimádó és az „Új dal a magyar mezőn” című verseihez Féja komoly ismertetést ír. Féja az első az írók közül, aki bátran nyújtja felé kezét, ez végre annyi év küzdelmeire az első elégtétel számára. írásai által ismeretséget és barátságot köt Harcsa Dénes dobai-pusztai tanítóval és Rácz Józseffel is, és megalakítják a népből jött tehetségek lapját, a Kelet Népét. Az élet újabb megpróbáltatás elé veti, Piroska, a feleség egyre gyakrabban kap a szívéhez. Megérzi, hogy nemsokára szomorú dolgok fognak itt történni, s meggyorsul körülötte a romlás. Előbb kedves birkáitól, melyeket gyermekkora óta dédelgetett, szabadul meg. Később a halálos kórral viaskodó asszonyától vesz búcsút örökre. S végül az árván maradt háztól búcsúzik. S véget ér a vésztői tartózkodásának közel egy évtizedes szakasza. Emlékét egykori házán emléktábla őrzi. Igaz, hogy a Partium szülötte, de íróvá Vésztőn lett. Vésztőn, ezen a mostoha sorsú településen, ahol az egyéni sors és az itteni nép meleg embersége kovácsolta őt országos hírű íróvá. Ő a nép egyszerű gyermeke, az egyszerű nép fia eljutott a csúcsra, azért, hogy kiáltson azokért, akik nem tudnak kiáltani, mert hangjukat nem hallják meg ott, ahol a törvényeket hozzák, ítélkeznek és törvényt hoznak a nép nevében, és azt mondják, hogy értük teszik. Pedig valójában erről szó sincs. Sinka István oly egyedül, oly magányosan tette a dolgát, amikor végre lerázta a hatalmasok igáját, soha többet nem tudott és nem akart meghajolni a népnyúzó urak előtt. Az ő egyéni sorsa mutatja, hogy a tehetség, ha még annyi akadállyal, oly sok megaláztatással kell is megküzdeni, a felszínre törhet. A tehetség olyan, mint a búvó patak, mely a legkeményebb sziklában is megtalálja az egyetlen rést, és a felszínre tör. Felszínre tör és kibontja minden erejét legyőzhetetlenül, mindany- nyiunk örömére. Száz éve született Sinka István, a Fekete bojtár. A legmélyebb emberi létből emelkedett fel ez az őstehetséggel megáldott, hallgatag, nihilista napszámos! Életében annyi mellőzöttséget, lesajnálást kapott. De vajon most, a századik évfordulón megkapta-e a méltó elismerést? Verseit, írásait olvasva úgy érzem, még most sem ismerik és méltatják őt eléggé. Sinka István nevének jOlt kellene állani a magyar irodalom legjelentősebbjeivel egy sorban. Lehet, hogy az elfogódottság beszél belőlem, de nevét Petőfi Sándorral, Adyval, József Attilával együtt a legnagyobbak között kellene számon tartani. Ha elfogódott vagyok, ez érthető, hiszen az a föld, az a nép, ahol és akik között élt, és országos hírű íróvá lett, az én népem is, az én földem is. Itt a keleti végeken még ma is naponta meg kell vívni a mindennapok csatáit sokszor a puszta túlélésért. Ez tette az itt élő embert keménnyé és konokká. Vésztő népének kemény, öntudatos, de meleg embersége volt bölcsője a Géniusz születésének. Az ő élete, sorsa példázza, hogy a legmélyebb elnyomásból, a legkiszolgáltatottabb létből is van út felfelé. Álljon az ő élete példaként azok előtt, akik a ma embereként vívják napi csatájukat a létért azok előtt, akiket megérintett az Isten adta szikra, a tehetség, és álljon élete példaként minden vésztői vagy Vésztőhöz kötődő ember előtt, hiszen az a közeg, ahol az isteni szikra kipattant és égett, világított, hogy mutassa az utat a fény felé, a jobb élet felé, az éppen itt, Vésztőn adatott meg számára. A nyugtalan táj örök zsongásában szólnak a sum- más dalok és a gányólányok fekete énekei. Kiénekelték e tájon a szegénységet, méltósággal takarták be az örökre elárvultak napbarnított arcát. A halál itt megváltás volt, de az elpusztult ősök élete a parasztság álmában visszajárt. Bűnös vidék — mondták, mibe belegörbült a szenvedés, de egyenes maradt a becsület. Mitikus képek sejlenek fel a végeláthatatlan pusztán, a parasztság: vörös-fekete-ibolyakék és smaragzöld freskói. Az igazságosztók középen állnak és a görög mitológia ismerős motívumai emlékeztetik az irodalomtudósokat, hogy a tiszteletadás nélkül el- temetetteknek, kik halálukban sem nyugodhatnak, a betűk emléket állítsanak. A sámánisztikus révület elemei ma is megmegvillannak az alkoholistává züllött ezrek tekintetében, akikért már rémült anyák sem kiáltanak, mert eleven valóság lett immár! Megfékezhetet- len igazságcsóvák csapódnak ma is a tájba, s a tiltott gondolatokban pogány mítoszok húzódnak. Vajon — akik ma balladát táncolnak itt, miféle igazságosztó emberi szertartássá magasodik bennük a szabálytalanul kirakott égő gyertyák lo- bogása és imák morzsolása?! Ma már a végtisztességet nem tagadja meg a hatalom és nem is a tiltakozás kifejezője, de mégis, a drámai atmoszféra ma is olyan fojtott, mint régen volt. Úgy is mondjuk, az indulat mindvégig rejtve maradt, de a tájban élő ember keres, kutat valamit. És mint ahogyan a sértést az idő sem tudja kimosni a sorsán tépelődő pásztoremberből, úgy nem tudja a parasztság sem az önbecsülésén, önérzetén fondorlattal léket ütők sérelmeit felejteni. Akik eddig távolról méregették egymást, barátkozni kezdtek, de az ősi életösztön diktálta érzések ma is rajzolnak kérdőjeleket. A Sinka által felállított morális győzelem nemcsak írói állásfoglalást mutat, hanem intés az utókornak! A vád, a lázadás, az igazságért való perlekedés Viharsarokká keresztelte a tájat. A megrugdalt hősök itt istenivé magasodtak, mert volt bennük emberi méltóság, mely emberi törvényeket állított. Errefelé ritkábban kémek bocsánatot, s az igazságtalanságok, a pusztító nagy indulatok balladái tragédiákhoz vezettek és a parasztság belső világát magukba zárták.Az imént bemutatott táj útjai porát sokszor bejárta hol gyalogszerrel, hol parasztszekérrel, hol döcögő vicinálison a Viharsarok névadója, a népközeiben élő és a valóságot lázasan kutató író, Féja Géza. Örök hálával tartozik e vidék, e tájegység néki, hogy írásait nem indulat szülte, keletkezésüket gondos kutatás, mérlegelés és ahogyan ő mondotta, viaskodás előzte meg. 1937-ben a nemzetgyalázás bélyegét homlokán hordva, már ismerte Sinka Istvánt. S mint ahogyan visszaemlékezésében írja, a népiek közül senki nem tört fel ilyen elátkozott társadalmi mélységből, mint Sinka. Életrajzát egyértelműen a mezei szegények történelmével azonosítja. S e tény arra kötelezi, hogy legalább vázlatosan ábrázolja Sinka életútját. Hangsúlyozza, hogy a költő ősei nem lettek parasztokká, konokul pásztorok maradtak, s megnőtt fiuk ennek köszönheti költői fogantatását. A tiszántúli emberi elesettség, a Garam völgyéből érkezett írónak a 20-as években még a legmerészebb álmain is túltett. A nyomorult putrik, a köhögve vánszorgó béresek igazságért kiáltoztak. Féja azt vallotta, hogy háromféle Sinkát ismer: a költőt, aki eléri a legfőbb jót; az embert, aki sebláza csillapodásával méltónak bizonyult a költőhöz; s végül a sebláztól gyötört, mérgeitől fojtogatott Sinkát. De azt is tudta, hogy Sinka emberi alkatának kettőssége távolról sem jellemében, de sorsában rejlett. Mint köztudott, senki sem gondolt annyit az induló költővel, mint ő, mégis maradt kérdőjel kettejük között. Az irodalomtörténet dolga ez, hogy kikutassa. Erről nem kívánok szólni, attól a mondattól azonban nem tudok szabadulni, amit Féja így vetett papírra élete alkonyán: „És most egyre hosszabbodó óbudai éjszakámban egy halott keze után tapogatok.” Mint ahogyan mondottam, Féja sokat bolyongott ezen a vidéken, de nem született bele a tájba, hanem választott szülőföldjének tartotta. Hogy miféle rezdületek választják el kettejük szociolírikus és szocioepikus érzelmeit, az az irodalomtudósok dolga lesz, hogy kimutassák. S mint ahogyan Sinka azt az irodalmat becsülte, amelyiknek hiteles a könnye, Féja Géza is csak az általa megtapasztalt és látott életek után vette kezébe a tollat. De lelkiismeret-furdalásokat okozott és okoz a Viharsarok című mű is ötven év távlatából is, találva benne gondolatokat, melyek máig is inkább külső, mint belső igazságok valának. De aki csendes hittel ad híradást az igazság eseményéről, aki mintegy belülről éli meg az igazságát, az mindenképpen és minden időben a Lét Pásztora. Azt is mondhatjuk, hogy ez az a cselekedet, amihez keresztényi hit kell. Nem prófétai tudat, hanem az igazságban való alázat! A költő Sinka azt is tudta, hogy a hit útja magányos ösvény. Aki tehát azt hiszi, hogy kívülről manipulálva is lehet alkotni, az nagyot téved. Nemcsak magát nem birtokolja, de még az értéket is lealacsonyítja, amiről fecseg. Mert csak fecsegni lehet addig, amíg igazán nem fél. És addig nem lehet félni, amíg biztonsága van, ha még látszatbiztonság is az. És addig nem születik költemény, amíg a költő nem fedezi fel, hogy előtte semmi nincs, mögötte semmi nincs. Mintha csak egy darab földön állna, ahonnan létével kiragyog. Ékkor azt mondjuk: itt valami nagyszerű történik, valaki véghez viszi a nagyszerűt, valaki úgy indul el a létben, mint az elővezetett fogoly. De mindenki tudja, most csak egyedül ez az út, ez a sors érvényes. Hogy mégis kevesen választják ezt az egyedül értelmes lehetőséget, mármint önmaguk választását, nemcsak azért van, hogy erre születni kell, s mert bátorság is kell hozzá és erős öntudat, hanem sokkal inkább azért, mert úgy gondolják, művészet és erkölcs között éles különbség van. Engedjék meg, hogy egy személyesnek tűnő gondolattal zárjam előadásomat. Sinka költészetében meghatározó toposznak érzem a parasztszekeret. A hetykén csengőst, a lakodalmit, a betyárbútorral megrakottat, a halottast és a zörgésben elnémuló szekereket, melyek egykoron a Zab Mi- hályokat, a jó pajtásokat, jó szüléket, kismeny- asszonyokat, vamyúfekete öregasszonyokat röpítették a végtelen magyar sorsba. Lábuk alatt labo- da nőtt, de szélbe szállt életük most is itt kószál a bihari pusztán. Molnár M. Eszter A költő és a Viharsarok
