Békés Megyei Hírlap, 1997. augusztus (52. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-09-10 / 185. szám
1997. augusztus 9-10., szombat-vasárnap A pszi mesterei 4. Pió atya stigmái Aki Pió atyával beszél, annak nincsen szüksége semmiféle tolmácsra Az az ember, akit Pió atyaként ismert meg a világ, és csodái révén már életében is szentként tiszteltek, Francesco Forgione néven látta meg a világot 1887. május 25-én Pietrelcinában. Szülei egyszerű földművesek voltak, akiknek komoly gondot jelentett a beteges gyermek. Iskolai évei után Francesco úgy döntött, hogy egyházi pályára lép, és ezért beállt a kapucinusokhoz. A vallásos élet megpróbáltatásai, a gyakori böjtölések azonban talán még inkább aláásták az egészségét. Gyakran elvesztette az eszméletét, és ilyenkor olyan lázrohamok törtek rá, hogy a vízforraláshoz használt hőmérő higanyszála 48 C-fok fölé kúszott. Orvosi tanácsra egy időre ezért hazatért a szülői házba, hogy erőre kapjon, amikor furcsa dolog történt vele: 1915. szeptember 20-át írtak, amikor Francesco a szülei szőlőjében dolgozgatott, és Szent Ferenc stigmáiról elmélkedett. Egyszer csak szúró fájdalomra lett figyelmes, amelyet a kezében érzett. Odapillantva azonban semmi különöset nem látott. Mikor hazatért ebédelni, édesanyjának is elpanaszolta a dolgot, aki azonban a kézen két nagy lilás elszíneződést látott. Ez a két folt aztán, amikor Francesco visszatért rendtársai körébe, egy szertartás során felszakadt, és a döbbent szemtanúk azt látták, hogy az akkor már Pió atyaként ismert Francesco kezéből, lábából és jobb oldalából ömlött a vér, arca szintén vérben úszott. Pió atya stigmatizált lett! Stigmáknak azokat a sebeket nevezzük, amelyeket Jézus Krisztus a ke- resztrefeszítése során, illetve előtte szenvedett el... Ezek a sebek a töviskorona okozta sérülések a fejen, a korbácsütések nyomai a háton, a szögek ütötte nyomok a kézen, ill. a lábon, és Longinus lándzsájának a nyoma a jobb oldalon. Stigmákat Krisztus halála óta kb. 360-esetben jegyzett fel az egyházi krónika, és az mindenképpen említésre méltó, hogy a stigmatizáltak zöme nő volt. Olyan stigmát viselőről azonban, aki Krisztus minden sebét magán viselte, az egyházi krónika csak kettőről tud. Az első Szent Ferenc, a második pedig Pió Forgione atya volt. Pió atya sebeit persze gondos orvosi vizsgálatnak vetették alá, és a szakértői vélemény szerint a kézen és a lábon látható alvadt vérrögöket tartalmazó sebek olyan mélyek, hogy azok gyakorlatilag átérnek a végtag másik oldaláig. Az oldalseb szúrt seb benyomását kelti, bepillantást engedve magába a testbe, látni engedve a belső szerveket. A jelentés szerint a fejseb felületi jellegű, a hát sérülései azonban csontig hatolóak voltak. Az orvosi vizsgálatra átadott vérminták is sajátosak voltak. Egyáltalán nem alvadtak meg, és kellemes parfümszerű illatot árasztottak, amelyet az atyán is lehetett érezni. Bár Pió atya rengeteg vért vesztett, ez szemmel láthatóan nem ártott egészségi állapotának. Stigmái megjelenése után megpróbált az atya visszavonultan élni, már csak azért is, mert borzalmas sebeivel, amelyek soha többé nem hagyták el, még a legcsekélyebb mozgás is nagy fájdalommal járt. Pió atya különlegessége azonban stigmáival még korántsem merültek ki... Sok száz ember (mind más és más nemzetiségű és anyanyelvű) számolt be arról, hogy aki Pió atyával beszél, annak nincsen szüksége semmiféle tolmácsra. Az atya minden hozzá intézett kérdést megértett, függetlenül attól, hogy milyen nyelven hangzott is az el. Csodálatos képességei közé tartozott a betegek gyógyítása is, akár nagyobb távolságból is. Özönlöttek is hozzá a gyógyulni vágyók szép számmal. Szintén szavahihető tanúk tucatjai számoltak be arról, hogy ha Pió atyával sétált akár a leghevesebb felhőszakadásban is, soha senki nem lett vizes, mert egyetlen esőcsepp sem hullott rájuk. Másik különleges képessége abban állt, hogy képes volt áthatolni a tömör faajtókon. Erről több újságíró is beszámolt, ugyanis az atya ki nem állhatta az újságírókat. Hogy mi volt Pió atya különleges képességeinek forrása, nem tudni. Bizonyos orvosi elemzések arra engednek következtetni bennünket, hogy a stigmákat rendkívül bonyolult idegi, lélektani okokra vezessük vissza, amelyeket azonban megmagyarázni a mai napig sem tudtak. Az idegi, lélektani oldalt erősíti az az egyszerű tény is, hogy stigmák csak keresztény kultúr- kömyezetben fordulnak elő, általában mélyen vallásos emberek körében. Pió atyát már 1968. szeptember 23- án bekövetkezett halála előtt is szentként emlegették, akiről XV. Benedek pápa is hittel mondta „Pió atya valóban isten ember”. Összeállította: Miki Ottó Fekete fehéren Dobozok a határon Kilencvenhárom doboz. Tele iratokkal, fontosabbnál fontosabb dokumentumokkal. Vagy ki tudja? Meglehet, száz év múlva úgy dobják ki azokat a szemétdombra, mint elhasznált fogpiszkálót ebéd után. Ma mégis „nemzeti értéknek” számítanak. Velük foglalkoznak a lapok, a rádió, a televízió. Utóbbi kerek félórát szentelt a témának. Tizedannyit sem az angol segélyszolgálatosok Szabolcs megyei barbár legyilko- lásának. a kondorosi belvízhelyzetnek, a medgyesegyházi dinnyéseket sújtó természeti katasztrófának (vagy Medgyesegyházánál maradva: a dinnyefesztiválnak), a Tiszántúl egyre vészesebb leszakadásának és sorolhatnám mindazokat a témákat, amelyek igazán sokakat foglalkoztatnak ebben az országban, vagy ebben a térségben. Úgy tetszik, a 93 doboz, a bennük lapuló Pozsgay-dokumentumok sorsa ma mindennél fontosabb. Lassan kénytelenek leszünk tudomásul venni, ez ilyen ország. Itt az a hír, ami politikusokat érint, aminek botrányszaga van, ami messze nagy ívben elkerüli a mezítlábas magyart, amiért nem kell vidékre menni, a napon főni gatyarohasztó hőségben, beülni egy kólára, vagy kisfröccsre, esetleg egy zónapörköltre (ha van még ilyen!) légypiszkos falusi kisvendéglőbe. Ma a kilencvenhárom doboz a tét. Sértett törvényt Pozsgay vagy sem, nemzeti módon cselekedett vagy sem, teljes ellehetetlenüléséhez vezet-e a „dobozolás” vagy sem — erről ír mindenki. Arról senki, ugyan hogyan juthatott ki az országból 93 doboz, közel egy köbméternyi iratanyag? S ha már egyszer kijuthatott csak úgy, lazán s ez senkinek nem okoz gondot, akkor kell-e szigorítani a határőrizetet, vám- vizsgálatot, miegymást? Vagy nyugodjunk bele, hogy így van rendjén? Jöhetnek, mehetnek halom iratanyagok, művészeti értékek, valós nemzeti kincsek, majd befelé fegyverek, robbanóanyagok, egyebek? Utánuk a maffia, a terror, a gyilkosság, a mészárlás? A jelek szerint ez nem „téma”. Kár. Nagyon nagy kár! * Arpási Zoltán SZÉESÉfiHIBÁS MŰSZAKI KÉSZÜLÉKEK Ä&lj AKCIÓ!) MÉG OLCSÓBBAN H0IIO a wi»F<ii Áruház emeletén, Békéscsaba, Békési út 46-48. II.: (66) 449-107. TELEVÍZIÓK GARANCIÁVAL: GRUNDIG TV 53=9©^ — 51 cm képátmérő — TXT — OSD — ASP — elalváskapcsoló HETI AKCIÓNK: — padlótisztító gép 2^9004! 15 OOO Ft HETI AJÁNLATUNK: barkács körfűrészek levélporszívók parabolaszettek | CD-lejátszók PC számítógépek HIFI-berendezések. — porszívók 50%-os áron Augusztusi nyereményjáték a inaiig tv-ért. Részletek a Heti Délkeletben. Nemes gesztus, avagy előjáték egy politikus elköszönéséhez Pozsgay Imre sokszor mondta, nem v4r köszönetét vagy hálát a rendszer- váltásban vitt szerepéért. Aligha vehető tőle rossz néven, hogy ezt ő maga inkább túl, mint helyén szokta értékelni. Nem titkolja, szomorú meg elégedetlen a sorssal, mert az hátrányára részrehajló az érdemek megítélésében és az elismerés kimérésében. Pozsgay Imre nem a velünk élő történelem egyik, eleven szimbóluma akar lenni, hanem szakadatlanul törekszik rá, hogy jelenünk alakítója is legyen. Leginkább ennek tudható be, hogy vele vagy vele kapcsolatban mindig történik valami, mint most is. A hír rövid. Pozsgay Imre 93 doboz különféle tartalmú, természetű, műfajú és forrásértékű iratanyagot adott át az ezek kutathatóságát rögzítő megállapodás keretében az amerikai Hoover Intézetnek, teljesítve ezzel az onnan hozzáérkezett ilyen értelmű kérést. A dokumentumok nagyobbrészt Pozsgay közéleti, első vonalbeli szereplésének az idejéből, 1988-tól datáltak, ahhoz kapcsolódnak vagy azzal összefüggésben keletkeztek. Az esetnek, tekintettel a hatályos levéltári törvényre, bizonyára vannak jogilag minősíteni és mérlegelni érdemes vetületei, ám az nem tartozik lapunkra se konkrétan, se képletesen. A megfigyelő pozíciójából nézve ez a történet feltűnő, sőt, kifejezetten kényes. Pedig lehet, hogy nem is egyedi vagy példátlan. Mégis meghökkentő. Éppen Pozsgay személye miatt. Nyugtalanító kérdéseket ébreszthet (visszamenőlegesen is) a rendszerváltás e csúcsszereplőjének a morálról, a felelősségről, a hitelességről vallott véleményét illetően. Árnyék vetődhet a nemzetről, s a nemzetiről egykor különösen gyakran és olyannyira emelkedetten szóló személyiség magasztos érzéseire, a veszélyeket bátran vállaló önzetlenségére. Ráadásul ez a dokumentum-átadási eset akarva-akaratlanul összecseng a maga idején feszült propagandakampánytól és jogos háborgásoktól kísért irateltűnésig, megsemmisítésig, bezú- zási ügyekig. Miközben — ugyancsak akarva-akaratlanul — gondolattársítást indít meg, ívet húz más természetű értékeknek az országból történő kivitele és eközött az akció között. Miért is ne fordulhatna elő az egyik, ha megeshet a másik, vagy fordítva. Ám más esetekben a tettesek indítékai, szándékai meglehetősen egyértelműek: a nyomok eltüntetése, a felelősség eltussolása, vagy csak egyszerű haszonszerzés a cél. Ám esetünkben épp nem a nemzet írott emlékezetének bármely előbb felsorolt indokból történő csonkítási szándékáról van szó. Csupán nemzeti történelmünk félmúltjának tudományos rekonstruálásához, értékeléséhez fontos ismereteket hordozó források egy körének más térbe, illetve — az archiválás felől közelítve — a miénknél alighanem jobb környezetbe való áthelyezéséről, átirányításáról. Talán jobban is megnyílhatnak ezek a papírok, ha tartalmukat a mi nemzeti látószögünknél jóval tágasabb, világpolitikai összefüggésekbe állítva faggatják. Az eredmények is vélhetően szélesebb körben válhatnak ismertté, s termékenyítőbben épülhetnek be a korunkat vizsgáló világtudományosságba. Ami akár kompenzálhatja is a hazai kutatást. De mert feltevésünk szerint mindezek a lehetséges megfontolások együtt sem teszik igazán érthetőbbé Pozsgay kétségkívül előzékeny és nemes gesztusát, jogosnak hisszük, hogy más magyarázatot is keressünk a problémára. Használható feltevésnek látszik annak megkockáztatása, hogy a Pozsgay- papírok esetében egy felívelő pálya megtörésével megbékülni nem tudó, törekvéseiben, reményeiben csalatkozott, politikai egyensúlyát személyi szuverenitásának visszanyerése árán elveszített politikus lépéséről van szó, aki nem feltétlenül végiggondolt, de feltehetően önfelmutatásnak is szánt rögtönzéssel lépett elő. Annak a nehezen belátott következtetésnek a szinte már nyílt bevallásáról, amelyhez Pozsgay kétségtelenül hosszú, kanyargós, rögös, sok-sok kínlódással, kanyarulattal tarkított úton haladya jutott el. Ennek lényege: a pálya véget ért, a múlt visszahozhatatlan „kartotékadat”, amely lettlégyen bárminő építőeleme a dicső múlt tetteit hirdető obeliszknek, Pozsgay Imre már nem alkalmas arra, hogy a jelen, pláne a holnap mestere legyen. Pozsgay Imre a Tvl augusztus 4-ei Aktuális című műsorában saját(os) magyarázatot adott erre az ügyre. Egyben megerősítette, indul az 1998-as országos választásokon, MDF-színekben vállal egyéni képviselőjelöltséget. Pozsgay Imrének egyedülálló szerepet kínált az idő. Ám amikor nagy idők jöttek, a Széchenyi és Kossuth példázta tiszta gondolkodás, a nyílt és világos beszéd, az érthető, vállalható, a közös cselekvésre esélyt adó program iránt mutatkozott társadalmi igény. Merthogy a beígért megváltás kegyelmének az elnyerése soha nem volt egyszemélyes érdem vagy vállalkozás. R. L.
