Békés Megyei Hírlap, 1997. augusztus (52. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-30-31 / 202. szám
1997. augusztus 30-31., szombat-vasárnap Érzelemmel telített képek egyedülálló technikával A fafaragó mester fest is A magyarbánhegyesi speciális általános iskola udvarán áll Farkas László egy nő és gyermek összefonódott alakját ábrázoló, fába faragott szobra, amely az Oltalmazó nevet kapta. Fafaragásai mellett az egyébként sokoldalú amató'r mú'vész festményeivel is több alkalommal találkozhattunk különböző kiállításokon, amelyek méltán számíthatnak a közönség elismerésére. „ Tudom, hogy minden lényeges a belső ragyogáson, a megelégedettségen múlik, minden szépnek és jónak belülről kell jönnie FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET Farkas László 1953-ban született Gyulán, és 1957 óta él Magyarbánhegyesen. Húsz éve foglalkozik rajzolással és fafaragással. Grafikái szerepelnek újságokban, könyvborítókon és különféle kiadványokban. A fa szerelmese. Az országban 7 nagyméretű köztéri alkotása van: szobor, kopjafa, harangláb, diszkót. Az ecsetet 3 éve vette kezébe, majd rövid idő alatt a világon egyedülálló technikát fejlesztett ki a temperlakkal készített, olajhatású táblaképeivel. Munkái Németországba és Franciaországba is eljutottak. — Első nyilvános szereplésem fiatalabb koromban volt, amikor az „Evangélikus Élet” felhívására templomokat rajzoltam, majd munkáim megjelentek a Kalendáriumban is — mondta. — Az 1970-es években „csak úgy” rajzolgat- tam, söröscímkére, téglafalra, mindenre, ami jött. Később alkalmazott grafikákat készítettem és 16 éve népi fafaragással is foglalkozom. Érdekel a bútorkészítés, még a restaurálást is elkezdtem. Szeretem az irodalmat, sőt, 8 évet tanultam zenélni, így elmondhatom, hogy elképzeléseimben is minden egybeolvad a művészettel. Az állandó kísérletezés vágya, a kíváncsiság érzéseimből táplálkozik, amelyhez autodidakta módon szerzem az ismereteket. Három éve Csuta Gyuri festő barátom nyomta kezembe az ecsetet, aki társaival jó kritikusnak is bizonyult. Hogy mit festek szívesen? A legtöbb képem az Alföldről szól, a kígyósi puszta, a kunhalmok, tavaly pedig természetesen a honfoglalás foglalkoztatott. Sokat túrázunk a Tiszán, ahol megkapó a táj szépsége. Emellett sűrűn megfordulok Székelyföldön, és a Hargita környéke, az ott élő hagyományok mind vászonra kívánkozó élmények. Mindezt pedig új, sehol nem alkalmazott technikával, egy úgynevezett víz alapú festékkel és lakkal festem, amit én kísérleteztem ki. Szerencsés embernek mondhatom magam, mivel a feleségem szintén alkotó, megértő társ, így a mindennapi munka mellett azt csinálhatom, amit szeretek, azzal foglalkozhatom, ami éltet. (Halasi) Az akkori színházi lapot javarészt azért vette meg a nagyérdemű ifjúság, mert acélos tekintete szívesen elkalandozott némely film—színház—muzsikai szépségeken. Például Lehoczky Zsuzsa darázsderekán, s fölöttébb ígéretes dekoltázsán. Ez ténykérdés. A tűzről pattant primadonna sikert sikerre halmozott, aztán egyszer csak eltűnt a szemek elől. Amikor újra színpadra lépett, érett prózai alakításokkal hívta fel magára a figyelmet. Ha csak ezeket a stációkat szerettük volna szóba hozni, már akkor is érdemes lett volna leülni vele gyulai tartózkodása során. De többről van szó. — Mit jelent önnek a színészi pálya? — Nem tudnám másként elképzelni az életemet — mondta Lehoczky Zsuzsa. -r-Sa színészet egyre fontosabb lesz számomra. Az ember fiatalon sokkal könnyebben veszi a szakmáját, hivatását. Aztán egyre több felelősséget érez iránta. Egyre fontosabb, hogy jó legyek egy-egy szerepben. Idősebb színészként lehet felismerni igazán: a színjátszást csak jól szabad művelni. Fiatalon a táncos, zenés darabokban elég volt profi módon táncolni, énekelni, s jött a siker. Aztán a szubrett- szerepkörnek is véget kellett vetni egyszer: nem lehet a végtelenségig tizennyolc éves lányokat játszani. Akkoriban még „versenysúlyomban” voltam. Aztán megváltozott a „külalakom”: kétségtelen, jobb huszonévesnek és ötvenhat kilósnak lenni, mint hetvenöt kilósnak és iksz évesnek. De csak ennyiben zavar a változás. Első nagy prózai szerepem egy Moldova- darabban volt, Zenthe Ferenccel, Bárdy Györggyel, Földi Terivel és másokkal játszhattam együtt. —Izgult? — De még mennyire! Meg kellett mutatnom, hogy maradéktalanul beférek ebbe a csapatba. Utána négy évig ment a darab, siker lett, a szakma, a kritika is jól fogadta. Időközben számtalan színházhoz hívtak. Ma már szinte többet játszom, mint fiatalon. —Először lép fel Gyulán? — Úgy adódott, hogy igen. A nyarakat többnyire pihenésre szántam, a családommal töltöttem. Am most a Liliomfi Kamillája olyan szerep, amelyben szinte lubickolok, s az is vonzott, hogy Balikó Tamás rendezte a darabot. Tudvalévő, hogy amit ő rendez, abban érdemes benne lenni. Ez a Kamilla — ahogy színészberkekben mondani szokás — alaposan „pofán- vágott”. — Mit gondol, mi lett volna önből, ha nem lép a világot jelentő deszkákra? — Többgyermekes családanya. De másként alakult. Talán az is indíttatás volt, hogy Lehotay Árpád a rokonom volt. Véletlenül kerültem a pályára. Anyám táncolni taníttatott Szegeden, hogy jó alakom legyen. Végigjártam a szamárlétrát: táncoltam karban, szólista lettem, kisebb szerepeket kaptam, majd nagyobbakat. 1956- ban Kaposvárott már szub- rett voltam, két év múlva újra Szegeden kötöttem ki, majd ezt követően négy évvel az Operettszínház társulatához kerültem, melynek ma már örökös tagja vagyok. — S a magyar álompár hölgytagjaként házasságot kötött a futballbálvánnyal, Tichy Lajossal. — Talán Thomas Mann mondta: mire felépül a ház, tönkremegy az élet. Lajossal alighanem elnyűttük mi is a türelmet. Van egy csodálatos lányunk, aki krupiéként dolgozik. Eredetileg külkeres akart lenni, de semmi közbenjárást nem fogadott el tőlünk, maga határozta, határozza meg az életét. Álompár? Hát, mi sem feleltünk meg az elvárásoknak. De elmondhatom, hogy elválásunk óta is jó viszonyban vagyunk. Most nem élek házasságban, de nagyon jól megértjük egymást valakivel. Égyszóval: jól érzem magam. —Lehoczky Éva szubrettként tűzről pattant, szikrázó szélvészkisasszony volt. Most egy csupa derű, vonzóan bölcs asszonnyal ülök szemben. — Azt akarja mondani, hogy öregszem? Most is tele vagyok energiával. De százszázalékos sérelemnek kell lennie valaminek, hogy szóvá tegyem. Persze, ha kell, elmondom a magamét. — Menedzselte valaha valaki? — Sosem kellett—futottak velem a lovak... Ma is két színházban lépek fel prózai szerepekben, az Operettben is új darabban próbálok. Szerepekre hívnak, elolvasom a darabot, s ami tetszik, azt elvállalom. —Mondani akarta, hogyan nőtt ki a szubrettségből. — Kétéves csőd vezetett rá erre — két évig otthon kuksoltam. El kellett döntenem: végleg otthon maradok-e, vagy felvállalom a megváltozott alakomat, meg egyebeket. —De hát se szeri, se száma a példának, hogy valaki eleve nem a legelőnyösebb külsővel lesz színész. — Ok így születnek, másként élik meg a dolgot. De tudja, én valaha harmincnyolcas derékkal és kilencvenes mellbőséggel mutatkoztam a nyilvánosság előtt... — Bevallom, azért nem érzek a hangjában semmi emiatti megkesere- dettséget. — Amikor Balázsovits Lajos a két év szünet után felhívott, hogy megnyerjen első prózai szerepemre, megkérdeztem tőle: tudod te, hogy most hogy nézek ki?! Na, én ezzel el is intéztem a dolgot. — Ne vegye udvarlásnak, de ön a korosztályához tartozók között a legvonzóbbak és legmutatósabbak közé tartozik. Tudja ezt? — Igen, tudom. Tudom azt is, hogy minden lényeges a belső ragyogáson, a megelégedettségen múlik, minden szépnek és jónak belülről kell jönnie. — Volt ön valaha pesszimista? — Igen, abban az otthon töltött két évben. De döntenem kellett, a hezitálás kezdte felőrölni az idegeimet. Arra jöttem rá: ha valamire elkötelezi magát az ember, máris van értelme az életének. A beszélgetés végén Lehoczky Zsuzsa kelt fel előbb az asztaltól. Elindult egy pórázzal a kezében. A hosszú idő alatt sem vettem észre, hogy kicsiny kutyája az asztal alatt angyali türelemmel várakozik. Megértem őt: ki akarna elveszíteni egy ilyen kellemes állást?! Kiss A. János Az érzelmek kínzó mélysége Bolmányi Ferenc életművének kiállítása az orosházi Bille-házban Orosháza város szellemi önbecsülése a szépség hagyományápolásában öltött testet. Ä látvány együttvalósága önmagáért beszél. A Bille-ház újjáépítésével létrehozott városi képtár — európai színvonalú és léptékű képzőművészeti letéteket „rejt”. A városhoz hűségük „bizonyítékaival” (adományokkal) kötődő alkotók életműveit tekinhetjük meg. A hely szellemét: Bolmányi Ferenc, Boldizsár István és Pap Gyula képzőművészek, valamint Müller Miklós fotóművész alkotásai hitelesítik! Bolmányi Ferenc teljes (csaknem érintetlen) életművet adományozott a városnak. Azon alkotók közül való, aki a XX. századi magyar festészet egyik meghatározó egyénisége. Látomásos festő, aki hosszú önfeltáró utat tett meg a szalonfestészettől az intellektuális érzelmek kínzó mélységéig. Léván—a’mai Jugoszlávia területén — született 1904-ben vándorfényképész család gyermekeként. A gyakori költözködések egyik állomásaként Békéscsabán járt (Jaminából) gimnáziumba. A képzőművészeti főiskola elvégzése után (1926-ban) itt rendezi első Bolmányi Ferenc alárendelte életét az alkotásnak, megszállottan keresve érzelmeinek kifejezését kiállítását is. Kezdeti (első) periódusában úgynevezett arisztokrata igényeket kielégítő szalonképeket (portrékat) fest, majd — gyökeresen szakítva az előzményekkel—öntörvényű belső látomásait fedi fel. Művészete, személyiségének érzékenysége az ártó erők káoszát vetíti előre. 1936-tól szerveződő fénysorozata belső sugallatra születik, amelyben a „világ-egész” városát — tisztító fénnyel itatja át. Utópikus életfilozófiája szerint szükséges egy — a világháborút megelőző — világállam megteremtésére, amit a kozmikus fényisten irányít! Küldetéses, váteszi festészetével az emberség (figyelmező) megmentése a cél. Az alkotás létállapotait valóságos önkívületi állapot jellemzi. Harmadik (1945—48-ig), mindössze három évig tartó periódusában (Robin-soroza- tában) egy nem evilági cirkusz társulatában: Robin varázslóként — aki maga a művész — mutatványaival a tragikomikus világ kettőségét (Janis arcát) igyekszik „mutatványaival bemutatni” — megfesteni. Negyedik periódusát kiállító „kísérleti” műveit — hosszú belső emigráció után — csak 1966-ban mutathatja be, mert 1957-ben az utolsó pillanatban betiltják. Néhány köztéri üvegfestészeti megrendeléshez jut. E munkák közül a kecskeméti tudomány és technika házáMikrokozmosz ban található „fényszimfónia” a legjelentősebb. A már idős mester 1987- ben érdemes művész kitüntetést kap. Majd 1990-ben elhagyja e földi tereket. Bolmányi Ferenc festőművész egész élete tele volt méltánytalansággal, súlyos nélkülözések között, még a legelemibb életkörülmények sem adattak meg számára. És mégis, a létfenntartás nehézségein túl: alárendelte életét az alkotásnak, megszállottan keresve — látomásos gondolatainak—érzelmeinek kifejezését. -Kétségbeesett „jajkiáltásával” drámai módon figyelmeztet bennünket a pusztító erők civilizációs jelenvalóságára! Szilágyi András *Trett nőből lesz az érett színész? Lehoczky Zsuzsával a 38-as derékról, a 90-es mellbőségről, s prózaibb dolgokról is
