Békés Megyei Hírlap, 1997. augusztus (52. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-30-31 / 202. szám
■j.viLuimniivL Szerelem és halál a szalmakazalban A HETTEM AJ A 1997. augusztus 30-31., szombat-vasárnap Börtönmesék bilincs nélkül Akkor hat irány Szeged, a Csillag Börtön, ahol három keménylegénnyel beszélgethetek. Útközben azon gondolkodom, vajon hogyan viselkednék, ha valamelyik „nagy gazember” túszul ejtene. Jó kis riport kerekedne belőle, olyan életszagú... Persze elméletben minden megtörténhet, de élesben egyáltalán nem biztos, hogy az események a saját forgatókönyvem szerint történnek. Fél napot töltöttem nemrég a híres-hírhedt büntetés-végrehajtási intézetben. Munkámat Gaál Béla segítette, a börtön sajtóreferense. Ő szervezte meg a találkozást három elítélttel, akik hajlandók voltak beszélni az általuk elkövetett bűncselekményről. Végeredményben mindhármukat életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte a bíróság. A nagyon is kemény embermeséik következnek most. Az életfogytig tartó börtönbüntetés — általában — húsz évet jelent. Van aki a halálbüntetést úszta meg ennyivel FOTÓNK NEM A HELYSZÍNEN KÉSZÜLT László magas, vékony férfi. Frissen borotválkozott, talán a tiszteletünkre. Vastag szemöldöke és érzéki szája szinte uralja az arcát. Magabiztos fellépésén egyáltalán nem látszik, hogy már tizenöt esztendeje rács mögött él. Az viszont az első mondatai után kiderül: élvezi, hogy felelevenítheti a régi eseményeket. Rekedt Mari a szénakazalban — 1983. március 13-án Bicskéről Hajdúszoboszlóra szerettem volnaeljutni. Miután szüleimmel jó üzletet kötöttünk, ugyancsak felöntöttem a garatra. 11 mázsa gyapjút sikerült eladni, s közel ötszázezer forint nyomta a zsebemet. Abban az időben ez nagy pénz volt! Annyit ittam a restiben, hogy rossz vonatra szálltam. Lényeg az, hogy nem Hajdúszoboszlón, hanem Szolnokon kötöttem ki. Az állomáson találkoztam a sógorommal, Istvánnal, meg Károly nevű ismerősével. Nyilván, velük is piálni kellett. Egyszer csak odacsapódott hozzánk egy nő, Szolnokon csak rekedt Marinak ismerték. A csajnak még annyi pénze sem volt, hogy cigarettát vegyen magának. Az volt a szándéka, hogy majd minket lelejmol. Na, ahogy iszogatunk, a sógorom kitalálta, menjünk el Újszászra az egyik munkatársához. így történt. Mari is jött velünk. Én már tajrészeg voltam. Elképzelheti, hiszen hat-hétezer forintnak a nyakára léptünk. Nekiindultunk gyalog. Marira rájött, mert egy szalmakazal közelében felajánlkozott. Hívta a sógoromat, meg a barátját is. Amikor a kazalhoz értünk, megkérdezte, mikor adjuk oda neki azt a húszezer forintot, amit elvettünk tőle. Na, szóljon hozzá! Nemhogy húszezer forintja, de még húsz fillérje sem volt, amit elvehettünk volna tőle. Be is gurultam kellően, és egy pofon kíséretében megkérdeztem milyen pénzről beszél? Sajnos, olyan rosszul esett, hogy már csak a hör- gését hallottam. Azt mondja a sógorom, add csak ide a kést, biztos, ami biztos, az egyik fülétől a másikig egy vágással elnyisszantotta a nyakát. Szidni kezdtem, hiszen én nemrégen jöttem ki a börtönből, semm i kedvem nem volt még egyszer visszamenni. Káromkodtam egy nagyot, aztán megállapodtunk, hazamegyünk benzinért, s leöntjük a kazlat Marival együtt. Igen ám, de mindhárman olyan részegek voltunk, hogy hazaérve azonnal elaludtunk, megfeledkezve a kazalban fekvő halott nőről. Másnap Karcsival folytattuk az ivást. Kért a pultosnőtől egy felest, de az nem akarta kiszolgálni, mondván, hogy tartozása van. Na, több sem kellett Karesznak, egyből odaszólt neki: — Vigyázz magadra, mert úgy jársz, mint a rekedt Mari! Ahogy később kiderült, ezt a mondatot az ott lévő önkéntes rendőr is hallotta. Jól megjegyezte. Képzeljed, a tárgyaláson kiderült, hogy amíg mi az igazak álmát aludtuk, egy újszászi roma meg egy magyar asszony pont abba a szalmakazalba akartak bebújni, ahol mi előző nap Marival hancú- roztunk. Sötét volt, a roma felaj- zott „szerszámmal” kezdte tapogatni a párját. Egyszer csak megszólal a nő, na mi van, meg se szorítasz, meg se ölelsz? A férfi levegőt sem kapott, amikor állította: ölellek én, de tiszta hideg vagy, mi a fene van veled? Kihúzta Marit, aki még kicsit rúgkapált, és hörgött. Akkor jöttek rá, a kazalban hárman vannak, nem ketten. Annyira megijedtek, hogy ahogy a jóisten megteremtette őket, úgy rohantak el a helyszínről. A meztelen férfi kiállt az útra, hogy leintsen valami járművet. Közben egy mit sem sejtő pszichológusnő közeledett Trabantjával. Hát mit lát a kocsi lámpájának fényében? Egy meztelen, felajzott férfi rohan felé. Kiverte a veríték. De megállt. Mind a kettejüknek plédet adott, s kérésük szerint bevitte őket a rendőrségre. —így derült ki, hogy mi történt rekedt Marival? — Igen. Tudja miért kapta a rekedt jelzőt? Mert műtötték a nyakát... Na de, hogy folytassam, Kareszt elkapták, mert az önkéntes rendőr is utánanézett, ki lehet ez a rekedt Mari, akivel példálózott. így aztán hamar rövidre zárták a dolgot. Két kislányommal fagylaltozni voltunk éppen, amikor két nyomozó jött értem. Ismertek, mert valamikor én is rendőr voltam. Négy és fél évig. Apósom is, a testvére is magas rangú rendőrtisztek, az édesapám pedig a fővárosban volt 42 évig az egyik rendőrkapitányság osztály- vezetője. —Látom, nem akármilyen családból származik. — Mindkét bátyám a honvédség magas rangú tisztje. —Tartja velük a kapcsolatot? — Nem ők, hanem én tagadtam meg őket, nem akartam, hogy miattam kellemetlen helyzetbe kerüljenek. —Ott tartottunk, hogy bevitték a kapitányságra... — Jött a szokásos procedúra. Helyszíni szemle, kihallgatások, aztán a tárgyalás. Először halálra ítéltek. Aztán másodfokon élet- fogytiglanra változtatták. —Mivolt a vád? — Aljas indokkal, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés és erőszakos nemi közösülés... — Az elbeszéléséből ugyan nem derült ki az erőszakosság Marit illetően, de ne kekeckedjünk... Hogyan élte meg azt az időt, amíg a halálbüntetés végrehajtására várt? — A gyűjtőbe kísértek, ahol minden le volt betonozva, az ágyak lehegesztve. Ketten vigyáztak rám. Ez volt az előírás. Abban az időben 54-en vártuk a kivégzést. Ebből csak hármunkat nem akasztottak fel. Tudja, a legboldogabb pillanatom az volt az életben, amikor ezt a büntetést életfogytiglanra változtatták. —A családja tartja magával a kapcsolatot? — Természetesen. Csak a két bátyámnak és az apámnak nem engedtem, hogy látogasson. Apám időközben nyugdíjba ment, azóta ő is jön a látogatóra. Felnőtt a két lányom is, összesen öt unokám van. Őket is láttam már. —Akkor magáról nem lehet azt állítani, hogy rideg, hideg családban nőtt fel, nem kapott szeretetet és ezért követte el a bűncselekményeket. — Szó sincs róla. Az ital miatt történt minden.-—Sokat változott a világ, amióta elzártan él. Tudja-e mi történik manapság a gazdaságban, politikában... — Sok meglepetés nem ér, ha szabadulok. Hiszen a saját televíziómat nézem a cellában. A híradót minden nap bekapcsolom, filmeketis látunk. Legfeljebb Szegedre nem ismernék rá, mert gondolom, annyira kiépült... —Mikor szabadul? — Ha minden jól megy, 2003- ban. Rablógyilkosság a tanyán Ferenc éppen úgy néz ki, mint egy indián. Fekete, itt-ott őszülő, vál- lig érő haját varkocsban hordja. Az arca borostás, az egész ember ápolatlan. A papír szerint 36 éves. Húsz évvel látszik idősebbnek. Az ő lelkét rablógyilkosság nyomja. Ha nyomja! Nehezen kezd beszélni, úgy kell kihúzni belőle a mondatokat. — 1982 februárjában a barátommal, Palival elhatároztuk, hogy pénzt szerzünk.. Egy fillér nem sok, annyi sem volt a kettőnk zsebében. Palinak eszébe jutott, van egy ismerőse, aki a pusztán egy tanyán él. Sokszor segített neki fát vágni, udvart rendben tartani, állatokat etetni. Elindultunk, hogy felkeressük. Kutyahideg volt. Hitelben ittunk egy-két féldecit, mindenképp pénzhez kellett jutnunk. Jócskán fejembe szállt az ital. — Hány éves volt, ha már 15 esztendeje ül? — Húsz. Szóval, felkerestük a bácsit, egy keveset beszélgettünk, aztán Pali kiment, mintha a folyó ügyeit akarná elintézni. Baltával jött vissza, és agyonütötte a bácsit... Persze elkaptak, az ügyész pedig a legsúlyosabb ítéletet kérte. Halálra nem ítélhettek, mert még nem voltam 21 éves. —Korábban volt büntetve? — Rablásért ültem tíz hónapot Tökölön. —Még hány éve van hátra? — Pontosan öt. Tizenötöt lehúztam. —A családja látogatja? —Egyáltalán nem, pedig nyolcán vagyunk testvérek. Az élettársam elhagyott, a gyerekeim azért néha meglátogatnak. A szüleim idősek, meg pénzük sincs, hogy Lentiből ideutazzanak. —A testvérei közül volt valaki büntetve? — Hajói tudom, velem együtt négyen vagyunk börtönben.-— Hogyan tervezi a további életét, ha kiszabadul? —Biztos, hogy nem követek el semmit. Ez a húsz év megváltoztatta a gondolkodásomat. —Hányán vannak egy zárkában? —Nyolcán. —Milyenek a zárkatársak? — Nehezen viseljük egymást. Vannak gondjaim, de erről nem akarok beszélni. Sok gusztustalan dolgot látok, de nem részletezem. A legnehezebb elviselni a bezártságot. István ukrán asszonya Kopaszodó, intelligens arcú, frissen borotvált férfi István. Ahogy saccolom, túl lehet ahatvanon. Vékony testalkatú, becsületes arcú. Kék szeme szinte világít. Kedélyesen ül le a beszélgetéshez, akárha egy kávéházban lennénk. Jobb kezének mutatóujja és bal, kezének hüvelykujja hiányzik. Szemüvegét a kezében tartja. ístvánt előre kitervelt, több emberen elkövetett emberölésért ítélték el. Az ügyész első fokon halálos ítéletet kért. —B ár megadták volna—kezdi történetét sóhajtva a férfi. 1981. július 31-én munkából mentem hazafelé. Este fél tíz volt. A buszmegállóban az elvált feleségemmel találkoztam. Éppen műszakba ment. Amikor meglátott, cukkolni kezdett, hogy már megint ittam. Való igaz, ittam egy keveset, de nem voltam részeg. Oda is szóltam neki: nem a te pénzedet költöttem. Szó szót követett, egyszer csak oda rúgott, ahol egy férfinek a legjobban fájhat. Úgy feldühödtem, hogy a szatyromban lévő kést előkaptam és hátba szúrtam. Sajnol^á'£zív|t találtam. —Pedig mkormár semmi köze nem volt afelesegehez ? —Semmi, csak az az öt gyerek, akiket szült nekem. —Mi volt itt az előre kiterveIt- ség és a több emberen elkövetett cselekvés? — Nem volt szándékomban megölni, azt sem tudtam, hogy találkozom vele. A kés meg azért volt nálam, mert megéleztettem. Nem kaptam volna én ennyit, ha a tanúk nem hamisan vallanak. A buszmegállóban az asszonyom munkatársai voltak, meg a lányom. Azt állították, hogy odamentem és mindenkit megszur- káltam, amiben egy nő és a lányom is megsérült. Ez pedig nem igaz. —Valaki csak elkövette azokat a szurkolásokat... — Valaki biztos, de nem én voltam. Csak nem gondolja, hogy saját gyermekemet megsebesítem? Fogalmam sincs ki tette. Az biztos, ha kiszabadulok, akkor kiderül, mert kifaggatom a lányomat. —A gyerekei tartják magával a kapcsolatot? — A lányok egyáltalán nem. Az egyetlen fiam sajnos szintén itt tölti a büntetését emberölésért. Pont abban az évben történt az is, mint az enyém. —Ezek szerint semmit nem tud a lányairól? — Az égvilágon semmit, de hogy őszinte legyek, nem is érdekelnek. Pedig fizettem utánuk. —Hogyan viseli a bezártságot? — Kétszer kaptam szívinfarktust. Öt éve állok gyógykezelés alatt. Nem kellene dolgoznom, de így jobban telik az idő. Tudja, valamikor vendégmunkásként dolgoztam Ukrajnában, még a 70- es évek elején — tér rá egy másik történetre István.—Ott ismerkedtem meg a párommal, akivel szerelembe estünk. Fellegekben járó szerelem volt köztünk. Ebből a nagy szerelemből született egy gyönyörű lányom. Ő és az édesanyja, az ukrán asszonyom látogat egyedül. 22 éves a lányom és óvónő. Augusztusban is várom őket. Sokba kerül az útiköltség, de azért dolgozom, hogy lássam azokat, akiket a legjobban szeretek. Várják a szabadulásomat. Szeretnénk elölről kezdeni az életet együtt. Azt tervezem, hogy hazahozatom őket. —Mi történt az ujjaival? —Amikor építkeztem, szalag- fűrésszel dolgoztam. Más-más időben történt a balesetem. —Hány éve van még? — Három. Remélem, megérem a szabadulásomat, és nem visz el egy harmadik infarktus. * Beszélgetőpartnereim visszavonulnak a zárkájukba. A folyósokon zajlik az élet. Fiatalok, középkorúak és idősebbek él ik a hétköznapi életüket. Törülközővel a hátukon zuhanyozni indulnak, hárman pedig edzeni, gyúrni. Öt-hat férfi zenekart alakítva éppen próbához készül. Méregetnek, talán azt találgatják, ki lehetek. Gaál Bélával éppen elhagyni készülünk a „Csillagot”, amikor megszólal a riasztó. Pillanatok alatt sok minden megfordul a fejemben. Vajon mi történt? Szökik valaki, vagy éppen egymást ölik a zárkában? Pár másodperc és fut- kosás kezdődik alattunk, felettünk. Az elítéltek pillanatok alatt a zárkájukba vonulnak, a felügyelők pedig zárkaellenőrzést tartanak. Mindezt elképesztő gyorsasággal. Addig mi is lecöveke- lünk, mert se ki, se be nem teheti a lábát senki, amíg ki nem derül, mi történt. A folyosó teljesen kiürült. Két perc sem telik el, amikor kiderül, a börtön valamelyik alkalmazottja véletlenül megnyomhatta a személyi riasztóját. Ennyi az egész. A biztonsági rendszer tehát remekül működik. Aztán kinyílik előttem az ajtó, s nagy sóhajjal hagyom el a Csillag Börtönt. A bejárat előtt egy busz, tele kirándulókkal. Véletlenül állhatták meg a börtön előtt. Mint valami látványosságra, úgy néz mindenki rám, amikor kis nejlonszatyorral a kezemben kilépek a szabad levegőre. Béla Vali
