Békés Megyei Hírlap, 1997. augusztus (52. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-23-24 / 196. szám
A pszi mesterei 6. Piperné a halottlátó Az 1800-as évek végén tomboló spiritisztahullám a már korábban bemutatott D. D. Home-on kívül más paranormális képességgel megáldott vagy megvert embert is a figyelem középpontjába és támadások kereszttüzébe állított. A médiumság egyik talán legérdekesebb és legnehezebben tanulmányozható fajtája az amikor a médium azt állítja magáról, hogy kapcsolatba tud lépni a szellemvilágban élő elhunytak leikével. „A pszi mesterei” sorozat az egyik talán legismertebb, és legjobban vizsgált bostoni médium, Mrs. Leonora Piper munkásságát szeretné felvillantani. Mrs. Piper élete kenyerének javát már megette anélkül, hogy körülötte bármiféle para- normális jelenség is kialakult volna. Nem volt sem éles elméjű, sem különösebben művelt, és békésen éldegélte a hétköznapi háziasszonyok életét a Massachusetts állambeli Bostonban. Ám egy szép napon, 1884-ben felkerekedett, hogy egy távoli nőrokona kérésének engedve részt vegyen egy halottidéző spiritiszta szeánszon. A szeánsz sajnos rosszul sikerült, mert a médium helyett Mrs. Pipemé esett transzba, akin keresztül egy magát dr. Phinuitnak valló szellem üzeneteket küldött a szeánsz egy másik résztvevője számára egy régen elhunyt rokonától. Ettől a pillanattól kezdve Mrs. Piper ismert személy lett, és maga is nekiállt, hogy szeánszokat szervezzen, és tolmácsa legyen az elhunytaknak. Ebben a munkájában a fentebb már említett dr. Phinuit segítette, ugyanis Piperné olyan mentális médium volt, aki ha transzba esett, egy vezető, egy szellemtolmács segítségével volt képes kapcsolatot teremteni az elhunytak szellemével. A furcsa az egészben csak az volt, hogy maga a tolmács is tolmácsolásra szorult, ugyanis Phinuit franciául beszélt, de ezen a nyelven a médium egy kukkot sem tudott beszélni. Leonora szeánszainak híre hamarosan a neves pszichológus, Richard Hodgson fülébe is eljutott, aki a spiri- tizmus esküdt ellensége volt. Hodgson mindent elkövetett annak érdekében, hogy a népszerű médiumot megszégyenítse. Mindent aprólékosan feljegyzett, ami a szeánszokon elhangzott, és amit tudott, azt levéltárakban le is ellenőrzött. Képes volt még arra is, hogy amikor a szeánszokon dr. Phinuit jelezte jelenlétét, a professzor kirohant Piperné olyan mentális médium volt, aki ha transzba esett, egy szellemtolmács segítségével képes kapcsolatot teremteni az elhunytak szellemével az utcára, és onnan vadidegen embereket ráncigáit be, hogy Pipemét csaláson kapja. Phinuit, és rajta keresztül Leonora azonban mindig ura tudott maradni a helyzetnek. Egy ilyen esetnél például lebeszélt egy fiatalembert arról, hogy öngyilkosságot kövessen el azért, mert a felesége meghalt. Phinuit szerint az elhunyt szelleme félti a volt férjet, és szeretné, ha nem tenné meg azt, amire készül, mert még várniuk kell a találkozással. A fiatalember engedve Hodgson unszolásának, elmondta, hogy mire készült, de felesége szellemének kérésére letett a s^ndékáról. Ez, és hasonló bizonyítékok tucatjai sem voltak képesek azonban meggyőzni Hodgson professzort. Szerinte valaki információkkal látja el Pipemét, de ennek lehetőségét maga is kicsinek tartotta. Biztos ami biztos alapon azonban magándetektívekkel folyamatosan figyeltette a médiumot. Olyan szeánszokat szervezett, ahol a jelenlevők garantáltan nem ismerték egymást, és így semmiféle információt nem tudtak elmondani a médiumnak egymásról. Phinuit vagy Piperné, azonban mindenkit néven tudott nevezni, és olyan részletességgel ecsetelte az elhunyt kinézetét, hogy arra mindenki rá is ismert, de a személyleírás előtt Phinuit mindig nevén is nevezte az illető szellemet. Egy angliai utazás során, amit a professzor szervezett, hagyta el dr. Phinuit Pipemét, és szegődött mellé társnak egy bizonyos George Peller. Mielőtt azonban Phinuit eltűnt volna, alaposan megtréfálta a kételkedő professzort. Az utolsó szeánszon ugyanis egy bizonyos fiatalon elhunyt hölgy szellemére hivatkozva, akit néven is nevezett, olyan intimitásba hajló eseteket kezdett el feleleveníteni, amit kettejükön kívül más nem ismerhetett. Hodgson sápadtan hallgatott, az eset lelke mélyéig megrendítette. Bár a jelenséget mint olyant továbbra is kételkedéssel fogadta, George Peller szellemének már sokkal könnyebb dolga akadt. A professzor ugyanis meglehetősen megszelídült, és dühödt ellenzőből óvatos kételkedővé vált. Az azonban továbbra is rá vallott, hogy kiderítette, George Peller néven nemrégen hunyt el valaki, Boston közelében. Nem esett nehezére vagy harminc olyan embert keresni, akik életében még ismerték az elhunytat. A szeánszon aztán, ahol vagy kétszáz ember vett részt, Peller szelleme magától ismerte fel, és köszöntötte régi ismerőseit. Az új szellemről érdemes még annyit tudni, hogy angolul beszélt, és így nyelvi nehézségek nem adódtak. Az eset után Pipemé hitelessége megingat- hatatlanná vált. Emberek tucatjain segített hosszú élete folyamán. Hogy mi volt a titka, soha nem derült ki. Talán jó megfigyelő volt, és tehetséges gondolatolvasó, vagy tényleg létezik túlvilág, és az elhunytak szellemeivel tudott ténylegesen kontaktust teremteni, nem tudni. A róla és szeánszairól készült többezer oldalnyi tudományos igényű feljegyzésekről és pár róla készült fotóról egy egyszerű és mégis rendkívüli háziasszony néz vissza ránk. Összeállította: Miki Ottó ITTOfl fehéren Tűzi(gondolat)játék Szép volt. Azután, hogy ha nehezen is, de kitapsoltuk, kifütyültük magunknak Csabán, Gyulán — s talán másutt is a megyében — a tűzijátékot. Igaz, a késedelem miatt itt-ott egymásra lőtték a tölteteket, nem hagyván hosszan gyönyörködni bennünket a kiteljesedő látványban, de üsse kő! Ne elégedetlenkedjünk, még akkor se, ha ilyen a magyar: odaáll a meghirdetett időpontra és vár, vár, hogy elkezdődjék a csinnadratta, aztán ahelyett, hogy méltányolná a helyiek igyekezetét, hogy csóró költségvetésből tűzijátékot „csinálnak” neki, egyszer csak elszakad a cérnája és ünnephez méltatlanul kezd viselkedni, pfújol, krákog, tapsol, meg füttykoncertet rendez. S közben olyanokat emleget, hogy az ő pénzéből, az adófizetőéből, azért a két-, háromszázezerért vagy félmillióért, amibe a városnak-falunak került, szóval azért igazán lehetne pontosan, meg rendben, meg látványosan megrendezni az egészet! A szentségit neki! Bezzeg Pesten, odafönn az országnak fővárosában. Ott aztán flottul megy minden. Igaz, hatvanmillióért—mert annyiba került a budapesti égi attrakció — már lehet is. Nem csoda persze, Budapest nagy város, nagyon nagy város, még annál is nagyobb város, van ott „péz” bőven, van miből annyit, s akkorákat lődözni, akár a Gellért-hegyet felgyújtani. Mire idáig eljut gondolatban a boldogtalan csabai, gyulai, meg más, tűzijátékra kiéhezett füttyögő, meg tapsoló megyebeli, leesik nekije a tantusz: kinek a pénzéből is rendeznek Budapesten tűzijátékot? Hát persze, hogy a Honvédelmi Minisztériuméból. Vagyis nem a budapesti adófizetőkéből. Hogy még pontosabb legyek: valamennyi magyar adóforintjából. De akkor miért nem abból rendezik a gyulait, a csabait, a többi megyebelit és a más megyebelit? Csak. Mert így van már896 óta. S ami mellényt egyszer rosszul gomboltak be, azt — Deák Ferenc véleményével ellentétben — úgy is kell hagyni. Mit mondjak, nagyon restellem, hogy akkor, ott a téren, a vár előtt magam is pfujoltam, füttyögtem, tapsoltam és krákogtam. Rossz helyen és rossz ügy miatt hőbörögtem. Arpási Zoltán 5 ÉVES £AKvm SZIGETELŐLEMEZ-IPARI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG jubileumát ünnepli az önállóan működő AKVALINE RT. A jubileum alkalmából szeptember 30-áig tart a Szigetelési és Szakipari Áruházban meghirdetett kedvezményes akció: — kemikál termékekre — egyéb termékekre — bitumenes lemezek változatlan áron nagy választékban kaphatók. A KORÁBBI SZOLGALTATASOK ES KEDVEZMÉNYEK VÁLTOZATLANOK. Cím: Újkígyós, Tormási út 13. léi./fax: (66) 356-255. EGY SZAKÁRUHÁZ, MELY NEM CSAK A SZAKEMBEREK ÁRUHÁZA! Az egyik népszerű képeslapban megjelent összeállítás szerint, korunk anyává és apává érett nemzedéke nem akar gyereket. Hol nem akar? Itt és most, vagyis az ezredvég Magyarországán. Ezt rendkívül fontos leszögezni, tudniillik a lap mintha nem igazán összpontosítaná figyelmét a jelen társadalmi valóságra. így aztán első pillantásra az derül ki, hogy a párok leginkább félelemből, karrierféltésből s kényelemszeretetből döntenek a gyermektelen- ség mellett. Ami igaz lehet a jóléti államokban, de nálunk — bizonyos szűk rétegek kivételével—aligha jellemző. Tény, hogy sokan nem akarnak (nem sokan akarnak) gyereket. Nem így volt hajdanában — emlékeztetnek a szerzők: „dédszüleink, nagyszüleink általában négy-öt testvérrel osztották meg gyermekszobájukat...” Meg a zsellérház egyetlen földes szobáját, meg a cselédlakások közös pitvarát, meg a barlangodúkat, s bizony meg kellett osztani a munkáskolóniák komfort nélküli házainak életterét is a gyerekekkel — folytatom a gondolatsort. Mert a szerzők mintha elfelejtenék, hogy hol élnek, illetve hogyan élt a magyarság többsége dédszüleink idején. Mikor a gazdag, szabad, független házaspárról olvasok, akik vendéglőben étkeznek, s pihengetni Krétára repülnek, az a benyomásom, mintha az Uriasszonyok Lapjának valamelyik elsárgult példányát böngészném. Véleményével — hajdan volt — úriasszony benyomását kelti az én megbámult pszichológusnőm is, aki első mondatában leszögezi: „Nem hiszem, hogy a gyermektelenség elsődleges oka a rossz anyagi helyzetben keresendő.” Azután a nők és a férfiak szerepbizonytalanságáról beszél, majd azt taglalja, hogy nem képesek felnőtté válni, hiszen: „sokan 28—30 évesen együtt laknak a szüleikkel.” Most segíts meg, Mária! Mert egy szakemberrel vitatkozni felelőtlenség, de egyet biztosan tudok. Nemigen voltak még nemzedékek, melyek annyira vágytak az önállóságra (biztos egzisztencia, önálló lakás, független életvitel), mint a mostaniak. Leválni a szülőkről? Hát ez az élet, a természet örök rendje. Magyarországon szenzáció számba megy az a „szerelemszoba”, amit Szentesen hoztak létre a főiskolai fiataloknak, s amit Boldogság Szigetének neveztek el. De hogy valójában mit jelent a boldogságnak ez a szigete, az majd csak akkor derül ki, ha—diplomával a kezükben— már nem lakhatnak kollégiumban a párok, s albérletet kell keresni, ahol a szállásadó kiköti, gyerekről szó se lehet! Igen, sokszor nem az egymást szerető fiatal pár, hanem a házinéni, meg a cselédszobát átengedő anyós határoz a születendő gyermekről. Persze, van kozmikus félelem is (világunkban minden élőlényre rengeteg veszély leselkedik), meg van karrierféltés is. De hagyjuk a mellébeszélést! Félelemre volt itt mindig ok. Ami pedig a karrierféltést illeti, legjobb, legfoglalkoztatottabb színésznőink nem félnek szülni! Ok — mert elég érzékenyek, fogékonyak—tudják, hogy az „anyaszerep” mindenért kárpótol. Hogy a fiataloknak pszichológiai, lelki felkészítésére is szükségük van ahhoz, hogy majdan felelősségteljes szülőkké váljanak? Ez egy pillanatig sem kétséges. De meg kellene vizsgálni — akár egy lapbéli összeállítás keretében —, hogy az adott társadalmi közeg (a maga törvényeivel, szociális gondoskodásával) mennyire kedvez a gyermekakarásnak. A szóban forgó publikáció erénye, hogy ütközteti a két szociológus véleményét. A szociálpszichológus (férfi) ezeket mondja: „Magyarország lakosságának huszonöt százaléka szegény, ötven százaléka szegény fiatal... Amíg ez az állapot nem javul, természetes, hogy a fiataloknak nincs kedvük gyermeket szülni... A szociális helyzet a döntő és nem a családi mintával való azonosulás, vagy az attól való eltérés.” Nagyon sok család azon gondolkodik, hogy miként teremtse elő szeptemberre a tankönyvek és a tanszerek költségeit. Ha netán csak egyetlen gyermekük van, s az is csak első osztályos, akkor sem sokat fognak visszakapni bevásárlás után az új tízezres bankjegyből... Egy ilyen egykés anyukával találkozom, aki történetesen játszva fizette ki a tanszerek költségeit. Akár három-négy nebuló tanévkezdését is könnyen finanszírozná. Hát akkor miért nincs több gyerek? Elég jó viszonyban vagyunk ahhoz, hogy ilyesmit kérdezhetek. A felelet őszinte és egyértelmű: „Ennek az egynek mindent meg tudunk adni, hogy igazi europerré váljék. A legjobb mesterek taníthatják itthon és majd külföldön. Rövidesen kiderül, hogy képességei mire predesztinálják, s akkor mi nem sajnáljuk az áldozatot. Hiszen a mi életművünk. Legalábbis reméljük, hogy az lesz. De — gondold csak el — mi lenne, ha három vagy négy gyerek között kellene megosztani, nem a szeretetet, hanem a javainkat. Nincs nagy házunk, még négy egyetemi tandíjra se futná. Arról nem beszélve, hogy az üzleti életben talpon kell maradni, hogy nem tudjuk mit hoz a holnap...” Hallgatok, mert ez is egy vélemény. Vélemény, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Már csak azért sem, mert sokan hasonlóképpen gondolkoznak. Különösen azok, akik nehezen küzdötték fel magukat a jólét bizonyos szintjére. És végül egy idealisztikus kérdés. Tar- tozunk-e magyarságunknak azzal, hogy — újabb generációk nemzésével — megőrizzük, megtartsuk ezt a nemzetet? Kell-e gondoskodni arról, hogy legyenek utódaink, akik őrzik és — lehetőség szerint — tovább gyarapítják szellemi és anyagi értékeinket? A választ az olvasóra bízom... Különben nem vagyok elkeseredve, mert a rádióban egy közéleti ember ezeket mondotta: „Nagyon pozitív a kép tendenciája a jövőt illetően.” Gyarmati Béla Megőrizzük-e, megtartjuk-e ezt a nemzetet?
