Békés Megyei Hírlap, 1997. augusztus (52. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-19-20 / 193. szám
ÜNNEP 1997. augusztus 19-20., kedd-szerda A mi mindennapi kenyerünk... Több mint kétszázféléből válogathatunk — Naponta 21 dekát fogyasztunk Mindennapi kenyerünknek az elmúlt években megnőtt a renoméja. Míg korábban mázsaszám került elszáradt vekni a szemétbe, manapság alig akadnak kukába kidobott kenyérdarabok. Némi túlzással elmondható: háztartásunkban a péksütemények és kenyerek minden morzsáját hasznosítjuk. Mindez persze összefügg a sütőipari termékek drágulásával, de azzal is, hogy gyökeresen megváltozott, bővült a kínálat, s ezen belül a méret-, illetve súlybeli választék is. Kenyérevő nemzet voltunk és vagyunk ma is — mondják a táplálkozástudományi szakemberek. Ezt bizonyítja, hogy a sütőipari termékek piacán végbement sokféle változás ellenére a fogyasztás szintje évek óta változatlan. Naponta átlagosan 21,6 deka kenyeret, évente 195-197 darab péksüteményt fogyasztunk el. Pedig az étkezési szokások változóban vannak; tavaly például 15,2 százalékkal több fehér, illetve rozsos és tartós kenyeret fogyasztottunk és ugyanennyivel kevesebb félbarna, házi- és egyéb kenyérfélét. S szívesebben vásároljuk a kisebb, a fél, háromnegyed kilós vekniket, mint az egy-két kilósakat. Ami a választékot'illeti, nem lehet ok a panaszra: a sütőipar 239 fajtájú és súlyú kenyeret kínál. Félfehér, fehér és félbarnából 18, házi jeliegűből 12, egyéb kenyérfajtából 129, rozsosból 41, tartósból 39-féle közül válogathatunk. Hazánkban egyébként 1969- ig kizárólagos állami monopólium volt a kenyérgyártás, a ma- gánipamak nem volt jogosítványa. Fehér kenyeret csupán 1961 óta gyártunk, ilyet először csak a nagyvárosokban sütöttek, majd fokozatosan terjedt el az egész országban. 1967-ig csak egy- és kétkilós vekniket készítettek a pékek, a rá következő évtől terjedtek el az egy-öt kilósak. A választék a hetvenes évek óta bővül, az utóbbi években szinte robbanásszerűen törtek be a hazai piacra a rozslisztek, a gabonamag-ke- verékek és -töretek, az olajos magvak, amelyek megannyi új ízű és tápértékű kenyerek meghonosítását tették lehetővé. A teljes arzenál felvonultatásának a boltok tároló- kapacitása szab határt. Sok sütőüzem tervezi azonban, hogy saját bolthálózatának kialakításával megteremti a lehetőséget arra, hogy minden vevő, mindennap kedvére válogathasson a több mint kétszázféle kenyér között. Újvári Gizella A kenyér, ami nálunk több mint táplálék, jelkép FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER A grafikusművész feltárja az István-portré készítésének műhelytitkait Honnan a keresztes pántkorona a tízezresen? Vagyóczky Károly grafikusművész pályafutásának kiemelkedő állomása az új papírpénz, a 10 000 forintos megtervezése. Némi üröm az örömben, hogy a Szent István fején lévő korona miatt az elmúlt hetekben élénk szakmai vita kerekedett. Többen is szemére vetették: ábrázolata hiteltelen, első királyunk ugyanis nem a Szent Koronát, nem is annak latin vagy bizánci részét viseli. Uralkodói jelképe egy sima aranypánt, négy pontján stilizált kereszttel. Miért ez?—tettük föl a kérdést a művésznek. — A grafikus egy- egy pénz megtervezésekor minden esetben meghatározott feladatot hajt végre, meglehetősen nagy művészi szabadsággal — feleli Vagyóczky Károly. — A Magyar Nemzeti Bank különböző szakvélemények, intézmények —például a Magyar Tudományos Akadémia — véleménye alapján néhány éve csak azt döntötte el, hogy az új pénzjegysorozat különböző címletei nagy uralkodóinkat — ezen belül a 10 000 forintos — Szent István képmását — örökítse meg. A megbízó a koncepció megvalósítását, a pénz tényleges megtervezését, a részletek kidolgozását már a szakemberekre bízta. Szent István arcképének megtervezésénél sokat tűnődtem az arc karakterén, az arckifejezésen. Nagyon fontos ugyanis, hogy a szem például messzire vagy közeire néz, netán éppen rám tekint, az arckifejezés szomorú vagy határozott, hősies, kemény. Én „emberi” Istvánt képzeltem el magamnak, a történeti hűséghez azonban messzemenően ragaszkodni akartam. Hamar kiderült, hogy ez nehéz feladat. Ahhoz, hogy eleget tehessek a magam szabta követelménynek, alapos kutató-, már-már tudományos munkára volt szükségem. Első királyunkról ugyanis alig maradt fenn hiteles, korabeli ábrázolás, a köztereinkről ismert szoborfigurákat pedig nem akartam utánozni, hiszen azok valójában saját koruk István-képét, Szent István-eszményét tükrözik. A magam Szent István-port- réjához végül is a koronázási paláston látható, igaz, nagyon elmosódottan látható ábrázolást vettem alapul. ' A bankón lévő kompozíciónak természetesen szerves része a korona. Nagyon komoly gondot, már-már lelkiismereti kérdést okozott számomra e fontos jelképnek az ábrázolása. Pontosan tudom ugyanis, hogy Szent István és a Szent Korona egymáshoz tartozó, egymástól el nem választható két fogalom. Évszázadok óta. S azt is tudom, hogy a Szent Koronának könyvtárnyi irodalma van. Tudósok vitatkoznak az „egy korona — két korona” elméletről, sokak számára kérdéses a latin és a bizánci korona keletkezésének időpontja, születésük körülménye is. Történészek jelentős köre vallja például, hogy a ma ismeretes koronával, ebben a formájában, nem koronázhatták meg Istvánt... Mindenesetre ismét belevetettem magam a szakirodalomba. Tanulmányoztam a többi között az Árpád-házi királyokról szóló irodalmat, ásatási leleteket elemeztem, akor avatott kutatóival konzultáltam. így alakult ki végül a bankón látható megoldás. Mindezek ellenére azt is mondhatnám: a grafikus — meglehetősen hosszú előzmények után—készített egy arcképet, koronával, és azt mondta, hogy ez Szent István. Kétségtelen tehát, hogy a művészi szabadság teljes mértékben érvényesült, bár—tegyem hozzá — a Magyar Nemzeti Bank illetékes bizottsága jóváhagyta a terveket. Azt hiszem, a stilizált korona hangulatában, stílusában illeszkedik a portréhoz, s nem idegen első királyunktól és korától. Egy későbbi ábrázolaton III. Béla királyunk visel ilyet, és hasonló látható egy ásatásból előkerült szoborfejen is. Árpád-házi királyaink köznapi uralkodói jelképe lehetett tehát e keresztes pántkorona, amely nemes egyszerűségében is fenséges — mondja a művész. Deregán Gábor A krónikás ismeretlen, de a gondolatok bizonyosan a királytól valók Intelmek — nem csak Imréhez Történeti tény, hogy Szent István akkor vetette meg államiságunk alapjait, amikor a tét az volt: vagy biztosítható a magyarság fennmaradása, vagy az eltűnés, a felmorzsolódás, a pusztulás lesz sorsa. Aligha kétséges, hogy első Árpád-házi uralkodónk ennek pontosan tudatában volt. Ennek fényében külön is figyelemre méltó, hogy az ország ügyei mellett — a kor szokásaitól meglehetősen eltérően — fia, Imre herceg neveltetésére is nagy gondot fordított. Hiteles és felbecsülhetetlen értékű dokumentuma ennek az Intelmek. Zsoldos Attila történésszel, a Történettudományi Intézet munkatársával e relikvia históriájáról és értelmezéséről beszélgettünk. —Mikor keletkezett ez a sajátos pedagógiai útmutatás? —Pontos dátumot eddig nem sikerült megállapítani. A kutatók egy része úgy véli, hogy 1018—1031 között, mások szerint — s jómagam is erre a véleményre hajlok — az 1010-es évek elején íratta a király. — Milyen főbb gondolatok emelhetők ki az Intelmekből? — A Karoling-korban elfogadott szokás volt, hogy a trón birtokosa úgynevezett király tükröt íratott, amely az ideális uralkodó képét mutatta be. Az istváni Intelmek voltaképp e hagyomány folytatása — azzal a lényegi különbséggel, hogy nemcsak a regnálásról, hanem a gyermek- nevelésről szóló gondolatokat is felöleli. Érdemi különbség az is, hogy míg a középkor nyugati uralkodói csupán megbízóként és mintegy névadóként működtek közre a királytükör elkészítésében, addig szinte bizonyos, hogy az egykori krónikás az István által meghatározott tartalommal és témakörökben örökítette meg az Intelmeket. Mindezen túl: talán a legérdekesebb tartalmi sajátossága, hogy—rokonműfajú dokumentumokkal ellentétben — az Intelmek nem erkölcsi tanokra alapozva fogalmazza meg a jó uralkodó ismérveit. Éppen fordítva: azt írja le, hogy egy ország sorsáért felelős királynak mindig a helyzet, a körülmények mérlegelésével kell cselekednie, s ha e követelménynek megfelel, tettei erkölcsileg is helytállóak lesznek. — Ki lehetett a névtelen krónikás? — Az teljességgel kizárható, hogy személy szerint maga István. A korszak jeles egyházi személyiségei közül többek neve is szóba jöhet, de mindeddig egyikről sem sikerült bebizonyítani, hogy köze lett volna az Intelmek megszületéséhez. Meg kell tehát elégednünk azzal, hogy a följegyző ismeretlen. De ismétlem: egészen bizonyos, hogy a király közvetlen gondolati instrukciói, útmutatásai alapján dolgozott. —Hol, milyen formában maradt fenn ez az írásos emlék? — 1083-ból származik az első utalás a szövegre. Ekkortájt avatták Istvánt szentté, s a róla szóló legendában több olyan részlet szerepel, melyből kiderül: a történetíró ismerte az Intelmeket. Ezután a legközelebbi emlék a XIV. századból származó Thúróczy-kódexben maradt fenn. Ebben található meg az élőbeszédből és a tíz fejezetből álló latin szöveg. A kódexet egyébként az Országos Széchényi Könyvtárban őrzik. — Napjainkban is érvényesnek fogadhatók el az ezer évvel ezelőtti istváni gondolatok? —Sok tekintetben feltétle- nül.Önmagában az is elgondolkoztató példa, hogy milyen figyelemmel és törődéssel foglalkozott a király fia neveltetésével. De ennél is fontosabb, hogy több helyütt inti az ifjú herceget arra: az alattvalókra mindig tekintettel kell lenni, s velük együttműködve kell gyakorolni a hatalmat. Talán éppen azért lett, lehetett István történelmileg is meghatározó személyiség, mert — gondoljuk meg, tíz évszázaddal ezelőtt — felismerte ezt. Csak így volt lehetséges, hogy elfogadtatta a magyarsággal: e térségben csak a kereszténység felvételével maradhat fenn ez a nép. Szalóky Eszter Tűz Tamás Szent István Jól megjelölte ezt az ezredévet: kereszttel írta rá kemény nevét, hogy megpihenjen művein a lélek, mint halhatatlan győzedelmi ék. Alapkő' lett, de kőnél súlyosabban vetette el az épülő falakban torony-szökkentő, férfias hitét. Amint alázatát mindegyre inkább úrrá emeli roppant erején, a bércre hág s egy országon tekint át, hol hajnalpírban reszket még a fény. Komor felhőkből bomlik ki a kék ég s virrasztva nézi népe ébredését a századok szélfútta reggelén. Nem tétován, de biztos mozdulattal lendül előre tervező keze, míg port kavar és szilaj kedvvel nyargal a forró puszták zendiilő szele. Bölcs szemmel néz a fényes távlatokba s pillantásával féltőn átkarolja I a frissen szántott, szűzi földeket. Kegyes jobbjával törvényt ír, keményet, hogy megkösse a rónák vad porát, szőlő teremjen és kenyér, fehérebb s hogy mindenki meglelje otthonát. Áldott szigor, rendet hozó szelídség! Arany szív, mely eltékozolja kincsét, hogy új szívekben ragyogjon tovább! Róla zengjen hát ez a lelkes ének! Uram, téged dicsérünk általa, mert ő volt a te választott edényed, apostolod, híved s a föld sava. És ő volt ama bibliai sáfár, kire, be jó, hogy éppen rátaláltál, midőn megvirradt napunk hajnala!
