Békés Megyei Hírlap, 1997. augusztus (52. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-16-17 / 191. szám
Gerschwin csábító muzsikája George Gerschwin utánozhatatlan hangulatú zenéje ha egyszer valakit magával ragad, örökké rabja lesz. A hazai, valamint a nemzetközi siker lehetőségét felismerve, kitűnő művészeket alkalmazva valódi amerikai revűt állítottak színpadra a budapesti Operettszínház színpadán. (6. oldal) Eva C. a testöltő fenomén Az 1800-as évek spiritiszta hulláma sok különleges képességgel megáldott embert helyezett a vizsgálódások középpontjába. Ezeknek a médiumoknak az egyike Eva C., aki mentális energiáit felhasználva képes volt arra, hogy a szeánszokon anyagot materializáljon a résztvevők szemeláttára. (7. oldal) Felelgetnek egymásnak a színek Folyosógaléria: kiállítás a Békés Megyei Hírlap szerkesztőségében. Slezák Lajos festőművész a hetedik a sorozatban, ahová térségünkhöz kötődő képzőművészeket hívunk vendégségbe. Képei egészen különös légkört teremtenek. Rejtélyes, sejtelmes, misztikus színek. Nyughatatlan, szárnyaló, feszültségteli, szikrázó, robbanó világ. Szinte belénk szúrnak, hasítanak a zöldek. Aztán bársonyosan simogatnak, melegítenek a napsárgák, tűzpirosak. A szürkék lehűtenek, a lilák elandalítanak. Mindehhez idő, türelem, gyöngédség kell; mert Slezák képei nem adják magukat könnyen, egy csöppet sem tenyérbe mászóak. Ha mégis sikerül közelebb kerülnünk egymáshoz — alkotásnak és szemlélőjének — valami izgalom lesz úrrá rajtunk. Kihívás, felhívás: tessék csak kérem elgondolkodni! Azonosulni, vagy éppen szembeszegülni! Igen, megfejteni a titkot! Talán érdemes, de az is lehet, hogy nem... — Szép is volt, de amióta csak eszmélek, tudom, nagyon nehéz is a gyermekkorom — emlékezik vissza Slezák Lajos. — 1951-ben születtem Cegléden. Héthónapos voltam, amikor édesapám autóbalesetben meghalt, a nővérem három-, a bátyám hétéves. Egyedül maradtunk édesanyámmal. Nekem egyszerűen jónak kellett lennem. Jó tanuló voltam végig. Ministráns és úttörővezető egyszerre, semmi problémát nem jelentett. Sokat köszönhetek a tanáraimnak, Tápiószelén Blaskovich János és Ernő bácsinak, akik annyiszor végigvezettek a múzeumban és annyi érdekeset meséltek. A helybéli katolikus papoknak is sokat köszönhetek, akikkel együtt fociztunk a plébánia udvarán, akik először elvittek Budapestre, a Népstadionba. — Mintha valami hang mindig azt súgta volna: „Neked jónak kell lenni, mert nem él az apád.” Nem volt, aki segítsen, megvédjen. Visszahúzódó gyermek lettem, nem szóltam soha semmiért... Ha friss tejet akartam inni, nekem kellett hajnalban érte menni, sorba állni. Sorba álltam szénért is a tüzéptelepen, hogy tudjunk fűteni. —Mikor mutatkozott meg a tehetsége? — Már az általános iskolában ügyesen rajzoltam, főleg karikatúrákat másoltam újságokból. Az újságokkal olyan jól el lehetett bújni, egyedül maradni. Aztán tanárokról, osztálytársakról is próbáltam karikatúrákat készíteni. Az egyik tanárom egyszer azt mondta: Neked bizony mást is kellene rajzolni! A nagyszüleim ültek modellt, lerajzoltam őket. Hatéves voltam, amikor a Pest Megyei Hírlapban megjelent a portré, amit a nagyapámról készítettem. —Milyen pályára szánták? — Tanár akartam lenni, évfolyamelső voltam, de szőlész-borásznak kellett mennem Nagykőrösre szakközép- iskolába, mert ez volt számomra az egyetlen lehetőség a továbbtanulásra. A kollégiumban is rajzolgattam. Tűrtem egy darabig, de aztán közöltem, hogy nem bírom tovább a szakközépiskolát. Átmentem a gimnázium nyelvi, orosz tagozatára. Rácz József rajztanár tanított, mindenkinek Józsi bácsi volt, amilyen itt, Békéscsabán a Mokos Józsi bácsi. Hozzá jártam szakkörbe. Nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy megtanuljunk jól rajzolni. Ha újra diák lennék, még inkább megfogadnám a tanácsait, még többet rajzolnék. Még többet tanulnék, még több türelemmel és alázattal készülnék a későbbi pályámra... — Szegeden, a főiskolán földrajzrajz szakon Szathmáry Gyöngyi szobrászművész és Winkler László festőművész tanított. Szathmáry tanárnőtől tanultam meg örökre, hogy az élet drámáiról is lehet szépen beszélni. 1975- ben végeztem, azután Dévaványára kerültem, ott tanítottam. Tanári munkám öt legszebb évét töltöttem az ottani általános iskolában. „Tanár el vtárs! Fessen valamit!” — mondták, mikor valami ünnepre készültünk, és én olyan örömmel festettem. „Tud-e maga betűt írni?” — kérdezték, és én már csináltam is a dekorációt. Aztán ’80-ban jöttünk Békéscsabára. —Mesterek, példaképek? —Azokat szeretem, akik olyat festetrA kép soha sincs kész. FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET nek, mondanak, amihez közük van. Szívesen olvasom Pilinszkyt, József Attilát és Adyt. A vers kapaszkodó. Az ember attól ember, hogy a kudarcokból újra tud építkezni. S minden embernek a maga útját végig kell járni. —Elárulná, hogyan készül el a mű? — Egyetlen pici valóságtöredék megfog. Festek, és a színek felelgetnek egymásnak. Ha például vihar van odakint, nekem előjönnek a gyermekkori élmények, az egyedüli séták, a magány, a félelem. És akkor festek; megpróbálom az anyagot legyőzni, ő meg engem. Folyamatos a párbeszéd. Hogy mikor van a kép kész? Csak akkor, ha elkerül tőlem! Égyébként mindig tudok rajta változtatni, javítani. A kép soha sincs kész... Ma délelőtt is Ikaroszt festettem, még légiesebb, arca is van... Tudatosan kevés képet hoztam erre a kiállításra, hogy a keskeny folyosón ne legyen sok. Nehogy a sok kép egymás erejét kioltsa. —A Békéscsabai 3-as Számú Általános Iskolában tanít, mi a tanári ars poeticája? —Nem szavakkal, munkával szeretnék nevelni, fegyelmet teremteni, megmutatni a célomat. Nem az a lényeg, hogy minden órán rajzoljon a gyerek, hanem hogy folyamatos szellemi izgalmat adjon neki a rajz. — Úgy szeretne tanítani, ahogyan Rácz Józsi bácsi tanított... — Igen, úgy kellene... Olyan iskolában, ahol félelmek nélkül lehet élni, kibontakozni, elmondani bút, bánatot. Oldani kellene a görcsöket. Ha a vizuális művészettel foglalkozóknak egyszerre kell tanítani fotót, videót, képző- művészetet, az túl sok, mert valószínűleg nem érthet a tanár mindenhez elég jól. De rosszul nem szabad semmit tanítani; nem szabad felvállalni csak azt, amit minőségi szinten tudok nyújtani... És nagyon fáj a szívem a gyerekért, amikor látom, tudom, nincs pénze, hogy rajzlapot vegyen. A gyerekarcokban akkor a régi magamat látom, a csóró gyereket, aki voltam. Tudom, mi az, hogy ez nincs, az nincs. — Festészet és tanítás, úgy látom, egyformán szívügye. — Tanárembemek tartom magam, aki mellette fest. Dolgozni kell, kimondani, amit gondolok. De ki tudom-e mondani, és mikor válik az művészetté? A mesterségbeli tudás kevés, az a lényeg, csak az övé legyen, csak tőle származzon, amit a festő csinál. Év vége felé már várom a megváltó nyarat, hogy dolgozhassak — ezt Rácz tanár úr mondta. Augusztus végén meg azt mondom: de jó lenne már tanítani! De így a jó, mert egyik nélkül sem tudnék már élni. —A festészet tehát útkeresés. De mi az, amit Slezák Lajos keres? — Azt, hogy eljöjjön egy olyan kép, ami számomra fontos. Nem vágyom többre, mindenre... „Én keresem a célomat. És a célom is keres, majd megtalál engemet.” Weöres Sándor írta? Niedzielsky Katalin
