Békés Megyei Hírlap, 1997. július (52. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-07 / 156. szám
1997. július 7., hétfő SportmagaziN 7 „A MIENK EGY SZÉTHÚZÓ BIMBÓRÉTEG” Huszonegy év után újra itthon az olimpiai bajnok CSASZNI TANÁR ÚR KÉT ÉLETE A sláger a görkorcsolya, amely akár sportággá is válhat FOTÓ: such tamás Húsz éve diplomázott. Akkor testnevelés—földrajz szakon, később „pedagógiai előadó” képesítést is szerzett a szegedi bölcsészkaron. Úgy gondolta, testnevelőtanári hivatása egyben élete középpontja lesz. Ezt a vágyat ugyan továbbra is dédelgeti magában, de be kellett látnia, ebbéli hitvallása esetleg kevés a sikeres önmegvalósításhoz. Váltott és egyfajta kényszerpályára került. Tegyük hozzá: heti húsz óráját tisztességgel, mi több nagy odafigyeléssel tartja a békéscsabai Tevan Andor gimnáziumban és nyomdaipari szak- középiskolában. De azt sem tagadja, fontosnak tartja, hogy csinos kis sportüzletében is rendben menjenek a dolgok. Ezen a nyáron végképp nem unatkozik. Házat épít. Két- kezileg. Talicskázik, maltert kever, betont szállít. Tipikus pedagógus-életforma? Meglehetősen. Még ezzel a lakkészítési mizériával együtt is. Riasztó adatok, hatás nélkül — Amikor a Rózsa Ferenc gimnáziumban elkezdtem a pályámat, úgy gondoltam, nem csupán én hiszem, hogy társadalmunkban a fiatal nemzedék a legfontosabb. Azok is érzékelik, hogy az egészség megőrzésében a nemzetnek a legjobb befektetés a megelőzés, akiken ez múlik. Még mindig nincs semmi hatása, ha időnként a katonaorvosok közzéteszik a félelmetesen riasztó adatokat a honvédelemre alkalmatlanok arányáról. Mindenki felkapja és csóválja a fejét, aztán minden megy tovább a régi mederben. Jó ideig azt hittem, egyszer a legmagasabb döntési szinten is ráébrednek arra, mennyivel okosabb dolog azonnal „beruházni” az állami költségvetésből néhány száz milliárdot, mint később az egészségügyben ennek a többszörösét egy betegekkel teli társadalom ápolására fordítani. Tudom, ezt már sokan elmondták, de most én is elmondom, mert megkérdezett. Ráadásul közvetlen közelről naponta érzékelem, hogy merre tart, mennyit „ér” fizikailag mondjuk a középiskolás korosztály. ♦ Nem egyedül vélekedik így, de mégis... — Igen, amit mondtam, komolyan mondtam: nem változik semmi. Amikor a városi pedagógiai értekezleteken elmondom, hogy harminc percért szinte fölösleges átmenni a városi sportcsarnokba, ahol ráadásul a megfelelő eszközállomány sem biztosítható, akkor mindenki azt mondja, Laci szakmailag igazad van, s aztán mindannyian tudomásul vettük és vesszük, hogy a csarnok a várostól tisztességes támogatást kap évente, úgymond a városi pedagógiai koncepció segítésére, miközben egyáltalán nem szolgálja azt. Miért nem valósítja meg a város a középiskoláknál is, mint az általános iskolák többségénél, hogy saját nagy tornatermük legyen. Akad iskola, melyhez nemrég épült remek tornaterem, miközben csupán néhány tucat diák használja. Az Iskolacentrumban a kollégiumokkal együtt majdnem kétezren vagyunk és ehhez van egy repedező, bitumenes játékudvarunk. Ki érti ezt? ♦ A közelben van egy remek másik sportcsarnok... — Ez jó kérdés. A dolgok természetéből fakadóan a főiskola csarnokának lenne bőven szabad kapacitása, de mostmár olyan jelentős a bérleti díj, amit az iskolánk nem tud kifizetni. Megoldás persze lenne! Ugyan miért nem fedezi az önkormányzat a bérleti díjat. Nem mindegy, hogy hová utalja át? Úgy látszik, nem... ♦ Igazának keresése közben mégis csak kell foglalkozásokat tartani a gyerekeknek. — Nyilvánvaló. Ezért gondoltam úgy, hogy teljesen előtérbe helyezem a szabadtéri testnevelési órákat. Nagyon hálás vagyok az iskolavezetésnek, hogy megemelt óraszámmal dolgozhatunk, mert az is törvényes lenne, ha heti öt helyett csak kettőt tartanánk ebből a tantárgyból. Ennek az „önkoncepciónak” a része volt az is, hogy a hetvenes években szorgalmaztuk a természetjárást, tájfutást és két másik iskolával annyira sikerült felfuttatni, hogy országos hírünk volt, nagy versenyeket nyertünk és ami a legtöbb. a gyerekek profitáltak belőle a legtöbbet. Ezért mégsem érdekelt, hogy ezzel jó- néhány káder remekül adminisztrálni tudta magát, igazolta személyének fontosságát és kiváló irányító munkáját. Ne őrmesterként álljon az udvar közepén ♦ Egy régi, nem éppen sportos alkatú tanítványával beszélgetve tudtam meg, nem ismer kö- nyörületet az órán. ennek ellenére nagy tisztelettel beszélt munkájáról. — Pedig egyáltalán nem vagyok híve a poroszos módszernek. Ha emlékeznek az óráimra, talán az lehet az oka, hogy előszeretettel adok önálló, kiscsoportos feladatokat a diákoknak. Meggyőződésem ugyanis, hogy mindenki abszolút önálló egyéniség és egy gyakorlatot felkészültségéhez, habitusához viszonyítva tud megtanulni, elsajátítani. Nem jó testnevelő tanár az, aki az udvar közepén állva egyformán mindenkinek vezényel az óra nagy részében. ♦ És e közben azon is gondolkozik, hogy váltania kellene. — Kétségtelen. Sajnos azt kell mondanom, a pedagógus társadalom egy széthúzó bimbóréteg. A társadalomvezetés rájött, meg tudja osztani, ezért könnyen el is bánik vele. Nézze meg, a rendszerváltás után hány szakma, réteg tudta kikaparni magának a gesztenyét, jutott komoly állami pénzhez. Mi pedig... de nem mélyedek bele, nem akarok újabb fölösleges konfliktust. Akkor határoztam el, hogy másra is fordítok az energiámból, amikor az utóbbi években méginkább megerősödött bennem, hogy az államnak mégsem olyan fontos a fiatal nemzedék, mint nekünk pedagógusoknak. Persze, azt hiszem mégsem kell a vállalkozásomat a paplan alatt kezelnem, hiszen valahol nagyon is összefügg a sporttal. S talán szerénytelenség nélkül mondhatom, ha valaki beállít a boltomba, inkább tudok jó szakmai tanácsot adni két évtizedes testnevelői és síoktatói gyakorlattal egy sícipő, vagy görkorcsolya vásárlásához, mint az, aki korábban mondjuk taxisofőr volt, a világért nem bántva ezzel a bérfuvarozókat. Sport lesz a görkorcsolya? +Kelendőminden a boltban? — Igen, de utcahosszal vezet a görkorcsolya, úgyis mint közlekedési, úgyis, mint sporteszköz. S ha már itt tartunk, örömmel mondom el, hogy megkértek a városi rendőrkapitányságtól egy szeptemberben kicsúcsosodó balesetmegelőzési programban való részvételre, amely a görkirosok kulturált közlekedését segíti és az alkalmat felhasználjuk egy versennyel egybekötött bemutatóra is. Ez talán odáig is elvezet, hogy sportággá tudjuk kerekíteni. (Fábián) JEGYZET Út egy fixebb modell felé? Hovatovább naponta, de legalábbis hetente érdemes elolvasni az újságokat, ha az ember pontosan tudni akarja, éppen hogy hívnak egy sportklubot. Korábban úgy 10—15 évenként volt esedékes a „váltás", hiszen, ha mondjuk az OKISZ, a MÉM, a MEDOSZ és hasonló szervezetek központi ukázra odaadták a nevüket valamelyik egyesületnek, akkor mérget vehettünk rá, jó darabig biztos lábakon áll majd az illető' nagy, esetleg közép- egyesület. És a nesztor rendre volt olyan nagyvonalú, hogy még azt sem kívánta, hogy nevét,,bele szőjék” a klub bélyegzőjébe. A helyzet akkor változott meg alaposan, amikortól megjelentek a jó értelemben vett magamutogató vállalatok és cégek. Nos, ekkortól számíthatjuk ama korszakot, hogy mégoly kimondhatatlanul hosszú és kacifántos nevű csapatokat is jegyez a sportvilág. (Érvényesült a mondás: az diktál, aki petyegtet, legalábbis névügyekben.) Úgy tűnik, ezen is tovább lép a világ. Már úgy érteni, hazai szegletét illetően. A fejlett nyugati klubok ugyanis már régóta vállalatszerűén élnek, továbbá jelen vannak a tőzsdén, vagyis futballcsapatként is úgy működnek, mintha például acélt olvasztanának, konzervet forgalmaznának. Hogy hozzánk is begyűrűzött a lehető legprofibbnak elfogadható szervezetifelépítettségűklubok hajnala, arra a valaha csak BVSC-ként ismert vasutasegyesület a példa. Ahol nemrég közgyűlést tartottak — és BVSC-Zugló FC lettek. A Szőnyi úton néztek szembe elsőként a tényekkel a nagyok közül, de ne feledjük, „kicsiben” már tulajdonképpen így funkcionál a Tiszakécske futtballgárdája is, amelyről ugye nem kell bizonygatni, rövid idő alatt honnan hová jutott. Visszatérve Pestre, a modellértékű alkotás — ahogy egyik napilapunk aposztrofálta — legjellemzőbbje: részvénytársasági formában igyekeznek továbbépíteni önmagukat. Jóllehet, arról sohasem lehet szó, hogy mondjuk évi 13 milliárd forinttal gazdálkodnak majd, mint a Bayer München, de esetünkben ettől még kicsiben is megállhatja helyét a formula. Mindez a példa csak azért jutott eszembe, mert egyre többet lehet arról hallani, hogy a békéscsabai női kézilabda színvonalát fontosnak tartók is valami hasonló modellt próbálnak körvonalazni. Aligha véletlen, hogy ezek a ,,mögöttesek” már az úgynevezett fejlett Európához tartozói vagy oda nagyon gyorsan eljutni akaró termelő cégek. Ha így lesz, akkor nem kell félteni Buda Floricáékat és egyáltalán nem lesz álom, ha megcélozzák a nemzetközi porondot. F. I. Gedó: „Mosok, főzök, vasalok a gyerekekre" „Amikor 1972 szeptember 10-én, az ökölvívó csarnokban Gedó György, mint újdonsült olimpiai bajnok kilépett a szorítóból, a következő' megjegyzést tette a dán kollega: „Uraim, ez a magyar olyan elegánsan versenyez, hogy akár szmokingban is bok- szolhatna”A fenti sorokat az Ország Világ 1973 március 14-én megjelent számából másoltam ki, Kozák Mihály írta és az újságot most boldogan hozta magával „Gyuri” Csabára is, ahová huszonegy év után látogatott haza ismét. És itt van aranyérme is, gondosan hajtogatja a medál köré az aranyláncot, hogy beférjen a tokjába. Azt mondja tízmilliót ér, de százért sem adná oda, pedig Svájcban 27 ezer frankért talán nyélbeüthető lenne egy olyan speciális műtét, amely után könnyebben járna. Az a bökkenő, hogy a szmokingról és a műtétről is csak álmodik. Húszezer 470 forint a rokkantsági nyugdíja, ebből tartja el a családot. A 24 éves Gyurit (bokszol az Újpestben), a 8 éves Zsuzsit és 7 éves Gabit. Tavaly karácsony előtt gyógyíthatatlan betegség vitte el feleségét, azóta maga főz, mos, vasal rájuk a Csertő utcai hatodik emeleti lakásban. És örömmel újságolja, hogy nemrég tagja lett a Létminimum Alattiak Társaságának. Ahogy mesélni kezd, fehér műanyag botjával önkéntelenül is megkocogtatja bal lábát, amely combtól lefelé nem érzékel semmit. „Egerben edzősködtem pár éve, a Kordax vezetője látott bennem fantáziát. Okkal, hiszen ötvenhárom gyerek gyűlt körém, a Mátra Kupán mind a tíz versenyzőm érmes lett. Az egyik edzésen egy nehézsúlyú sráccal foglalkoztam, amikor egyenesét tenyérrel akartam megállítani, de olyan erős volt az ütés, hogy elfordult a gerincem. Lebénultam. Üzemi baleset. hat tárgyalás nekem adott nár úr és Csomós Istvánná, az osztályfőnök is, akiknek köszönöm a sok nyaklevest! A lábuk nyomát is megcsókolnám, mert embert faragtak belőlem. Nos, hát ezért vallom én magam csabainak, meg azért is, hogy, amint látod, most is eszébe jutottam a haveroknak, egykori sporttársaknak és nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek három napot. Micsoda emlékek fűznek azokhoz az időkhöz, amikor az NB Il-es csapatbajnokságban szerepeltünk, Simon, Arnóczki, Bolyó, Puresz, Figi, Sztankó, Ge- legonya, a Holló-testvérek — fantasztikus csapat volt. Egyszer majdnem Makóról tol- t u k igazat, mégis koldus vagyok. Pedig akár milliomos is lehetnék helyette, mint ahogy leli e 11 e m volna, amikor megnyertem a montreali előolimpiát és a kanadaiak egy szakajtó pénzért marasztaltak. De eszemben sem volt, magyar vagyok, itt a hazám, arra voltam büszke ami itt történt velem. És most sem tagadok meg semmit, csak fáj, hogy—tisztelet a kivételnek — akik a legtöbbet segíthetnének, elfordulnak.. — A különféle lexikonokban mindenütt azt olvasni, hogy 1949-ben született Újpesten, a Magyar Pamutban kezdett bokszolni, nyolcszoros bajnok, a müncheni olimpia aranyérmese emellett kétszeres kontinensbajnok is. Ma már nem mindenki tudná megfejteni, miért is vallja magát csabainak? — Édesanyám tüdőbetegségére vidéki levegőt ajánlottak, ezért költöztünk Békéscsabára a forradalom előtt. A Szarvasi út 39-ben laktunk és egyből az Előre serdülő focistája lettem, méghozzá balhalf. A Kazinczy utcában az egyik edzés után odakeveredtem az ökölvívó teremhez. ,,Ocsi! Nem próbálod meg te is” —így Pinka János, az első itteni mesterem. Jól össze is vert egy fickó, kék—zölden mentem haza, az iskolában kicsúfoltak, de legjobban akkor csodálkoztak, amikor másnap újra jelentkeztem kesztyűért, így indult hétévesen a pályafutásom, a csodálatos mester Kocziha Jani bácsi keze alatt, de élénken él bennem Salamon taKét évtized után újra a csabai haverok között A SZERZŐ FELVÉTELE haza hóban, fagyban a buszt Csabára és alig vártuk, hogy ideérjünk a piac sarki Góbé étterembe, ahol egy tenyérnyi sült húst kaptunk. —Aztán , felvittek" Pestre... — Még itt kitanultam a hegesztő szakmát és Dózsában folytattam. A Hajógyárban 27 ezer forintot kerestem ugyan, de a három műszakból nem tudtak „kivenni” ezért később átigazolt a Vasas. Hamar nagymenő lettem, sorra legyőztem mindenkit és azt hiszem, tulajdonképpen egyenes út vezetett az olimpiai aranyéremig. Amikor nyolcvankettőben a nevelőapámnak tekinthető Adler Zsiga bácsi meghalt, valahogy bennem is elszakadt valami. Nem volt jó ötlet, mert későn gondoltam, hogy profi leszek, s ahogy látod, nem jött be az edzősködés sem. De mindig bizakodom, valamit segít, hogy januártól az olimpiai bajnokokra is gondolnak és havi jövedelmet kapunk. Apropó, olimpia és Kovács Pista! Csodálatosan csinálja. Ha belegondolok, milyen jó lett volna, ha annak idején már mi fejvédővel bokszolunk Fábián István * Gedó György békéscsabai látogatását segítette: Lipták Pál, a MTESZ Klub, Varga Gábor, Kazár János, Márton István, Simon József és a Csi- Kungosok.
