Békés Megyei Hírlap, 1997. július (52. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-05-06 / 155. szám
Maja Pliszeckaja, az emlékké vált Hattyú, aki most Münchenben él Nem könyörgik haza Fekete fehéren Kis nemzet, nagy múlttal Nézegetem a tízezrest és jólesően csettintek hozzá. Szép. Igazán szép. Azt is mondhatnám: európai. De nem mondom, mert — mint köztudott — veszélyes az európázás. Olyan közhelyes. Csak néha esik jól hallani. Mint a minap, a műv. és közokt. min. szájából. A szlovákok baromságát — az érettségi bizonyítványok kétnyelvűségének megtiltását — kommentálta Magyar Bálint ekként: összetévesztették az Európa-ház bejáratát a kijárattal. Ugye, hogy ez a negatívba fordított európázás jópofább, mint a görcsös igyekezet befelé? No, ennek mostantól vége. A tízezres — az a szép csettintős — új korszakot nyit gondolkodásunkban. Mert István, a Szent csak a kezdet. Követi majd őt a megújuló kisebb címletéken Károly Róbert, Hunyadi Mátyás, II. Rákóczi Ferenc és Széchenyi István. A Lánchíd-építő kivételével valamennyien királyok, fejedelmek. Azért legyünk kritikusak: Rákóczi is, meg Széchenyi is tévedésből maradhattak benn a bankjegysorozatban. De üsse kő az arány még így is jobb, mint évtizedeken keresztül. Gondoljanak bele, idézzék csak maguk elé egykori papírpénzeink hőseit! Petőfit leszúrták a fehéregyházi síkon, Dózsát izzó vastrónon elégették, Rákóczi, Kossuth, Bartók száműzetésben végezte, Adyt a vérbaj vitte el, Széchenyi megőrült. Lehet, épp abba, hogy a magyarság története—amint bankóink is utaltak rá — a vereségek, száműzetések, a belerohadások története. Kész katasztrófa az egész. Erre voltunk büszkék évtizedeken át! Mitől is járhatnánk emelt fejjel? Ám mostantól minden másképp lesz. Dicsőségeinket előbányásztuk a múlt homályából és végre felmutatjuk (Isten bizony nem európázok ma többet!) Európának. Hogy lássák milyen nagyok is vagyunk. (Kis nemzet, nagy múlttal.) Ha esetleg mégse látnák, akkor lobogtassuk meg azt a tízezrest és merítsünk annak erejéből. Egy hétig biztosan kitart—ha nagyon összehúzzuk magunkat. Árpási Zoltán AZ ELLEPI HUNGÁRIA KFT. f békéscsabai üzeme bővítés miatt felvételt hirdet • **■ Gyakorlott varrónőket, vasalónőket és _______díszcsomagolókat 1 fó' ruhaipari minó'ségellenó'rt vesz fel. Profil: bébiruhagyártás és fürdőruha-készítés. Fizetés: teljesítménytől függően 19—40 000 Ft. Érdeklődni: Békéscsaba, Kétegyházi út 7., személyesen a gyárvezetőnél, vagy telefonon: 446-536. Balett-táncosok teljesítményéhez nem illik mérőszalag vagy stopperóra. Még akkor sem, ha ugrásaik olykor bravúrossá válnak, vagy ha művészetükkel legyőzik az időt. Egyetlen kivétel erősíti a szabályt: Maja Pliszeckaja. Hattyúszárnyainak fesztávolsága méltó a bámulatra. Ugrásai még most, hetvenkét évesen is bor- zongatóak. „Megül” a levegőben. Száll, mint a léggömb. Egyéniségének ereje olyan, mint a gyorsan ölő méreg. Azonnal hat. Kijön a színpadra, tesz egy lépést, egy aprócska mozdulatot, mondjuk csuklóból, és már meg is van a hatás. Pillanatnyi pontossággal célba talál. Szépen, könnyedén, elképesztő gyorsasággal győzi le az embert. Önimádat, önámítás, öntömjénezés kizárva. Táncolni sokan tudnak. Jól táncolni kevesebben. Úgy, mint ő, évtizedek óta senki. Maja Pliszeckaja a táncszínpadok olimpikonja. Épp ötven éve, hogy először öltött hattyújelmezt, azóta „haldoklik”. Saint-Saens zenéje mellett természetesen Csajkovszkij muzsikáját is magáévá tette. Odette- Odiliával, kisebb-nagyobb sikerrel, sokan megküzdenek. A haldokló hattyú azonban egyedül az övé. Ehhez csont nélküli karok, gumikezek és acélspiccek kellenek. Ilyesmikkel pedig csak ő büszkélkedhet. De még ez is kevés lenne szív és lélek nélkül. Plusz az erő. Az elegancia. A nemesség diszkrét varázsa. Saint-Saens hattyújából a szemünk láttára száll el az élet. Nyaka elernyed, az izmok még egyszer, utoljára megremegnek. De nem itt ér véget Pliszeckaja művészete. Hallani véljük a végső szívdobbanást. Ennél többet táncos nem tehet. A legmagasabb csúcs után már csak a nagy ürességgel szembesülhet. Végérvényesen kisajátított, legendás szerepe mellett az Anyegin polonéz táncában és az Olasz capriccióban lépett még a prágai Nemzeti Színház deszkáira a balerina assoluta. Vendégszerepléséről a Cseh Televízió félórás portréfilmet készített. Megmutatta sebzett, hófehér hattyúként és büszke, fekete pávaként. Büszkeségét azonban csak emberi büszkeségnek láttam. A nagy művész, a minden elismerésre méltó táncosnő, a balett földi Nem tudom, hogy miért a lábnyomok? A szülőfalumban, Csanádapácán számba- vehetetlenül sok változás történt. A legnagyobb talán az, hogy világrajövetelem óta (vagyis jó hatvan esztendő alatt) 1344 lélekkel csökkent a lakosok száma. Gyerekkoromban — némi jó szándékú kerekítéssel — ötezer lakosú nagyközségnek említettük Apácát, s most még 3300 lélek sem lakik a faluban. Persze felsorolhatatlanul több a kedvező változás is — csak úgy szemre. De hagyjuk most a civilizációs vívmányokat. Nekem —első pillanatban—két dolog tűnik föl. Az egyik, hogy hatalmasak lettek a piactér platánfái, a másik, hogy nem látok a téren egyetlen libalábnyomot; lúd-talpat, ha úgy tetszik. Nem is láthatok, mert lebetonozták a teret. Most sajnáljam a puha, langyos port — bár a talpam még mindig emlékszik tapintására —, melyet együtt vertünk fel mi, kölykök és libacsapatok? Sajnálja a fene. A hajdani lúdláb- nyomokon azonban szívesen indulnék a múltból a jelenbe. A nyáron tán majd lesz időm... Most az jut eszembe, hogy — a szocializmusban — addig beszéltünk a város és a falu közötti különbség eltűnéséről, hogy a dolog kezd valóra válni. No, nem egészen úgy, ahogyan ideológusaink elképzelték. Kolléganőmnek megpendítem a dolgot, aki azonnal egy régi szólással válaszol. „Verje fel a portád a fű”—mondja. Régen ez enyhébb átoknak számított, ma viszont — amikor füvesítik a falusi portákat — sokan nem is értik talán. Hajdan tudniillik, ahol a portát fölverte a fű, ott nem volt gazda, ott nem volt élet. Ahol viszont volt — rengeteg aprójószággal, meg aztán disznóval, birkával, borjúval, tehénnel, lóval — ott nem teristennője nemes egyszerűséggel szemlélte Václav Havel várbeli dolgozószobájának csillagnéző távcsövét. Közlékenysé- gének és közvetlenségének köszönhetően adomáiból is jutott a nézőknek. Elmesélte első külföldi útját, amely 1947- ben éppen Prágába vezette, ahol először látott kapitalista üzleteket. „Zsebpénzt, napi díjat nem nagyon kaptunk, vásárlás helyett inkább csak a kirakatokat bámultuk. De a sört itt szerettem meg, ebben a városban, mert arra azért futotta.” Beszélt azokról az évekről is, amikor a KGB szigorú megfigyelés alatt tartotta. „Hat évig ki sem mozdulhattam az országból. Nem engedtek. Kollégáim közül sokan köszönni sem mertek, nehogy bajba keveredjenek. Már ott akartam hagyni a Bolsojt, úgy volt, hogy elszerződöm Tbiliszibe, amikor jött Igor Mojszejev, hogy színre vigye a Spartacust. Ézt a bemutatót még megvárom, gondoltam, aztán elköltözöm Moszkvából. De milyen az élet? A bemutató után szerelmes lettem Rogyion Scsedrinbe, aki már akkor is híres zeneszerzőnek számított, és csakhamar a felesége lettem.” Ennek a házasságnak a „szülötte” többek közt a Carmen-szvrt, az Anna Karenina, a Sirály, A kutyás hölgy, és most készül a Raszputyin, amelyben a cámőt minden bizonnyal a feleség fogja táncolni. Scsedrin és Pliszeckaja a kilencvenes évektől fogva Münchenben élnek. De gyakran dolgoznak Bécs- ben és Madridban is. A nyarakat rendszeresen Trakaiban töltik, de litván állampolgársága mellett Pliszeckajanak spanyol útlevele is van, hiszen Juan Carlos spanyol király Dona ranggal jutalmazta. mett fű, de még gyom sem. Más termett -— haszon. Hogy stílszerű legyek: nem csak az állatok fialtak, fialt a pénz is. Magyarán: a keltetésből, fialtatásból, elletésből ha nem csurrant, cseppent. — Mennyi túrót, tejfölt hozzak péntekre, ténsasszony? — kérdezte a mili- mári, miközben átöntötte dédanyám köcsögeibe a friss, zsíros tejet. — Ahogy szoktad, fiam — válaszolt a szűkszavú, szikár öregasszony, aki (szigorúan tartván a böjtöt) minden pénteken túrós lepényt sütött kemencéjében. (Hogy miért nem szerettem akkoriban a forrón remegő, mazsolás túrós lepényt, sőtmég a—tejben áztatott, nagy fortéllyal párolt—libamájat sem? Hát bizony ezt magam sem tudom. Bocsánat, nagymama. S ha már itt tartunk, azért is elnézést kérek, hogy soha nem fogadtam el gyerekként a „több nap, mint kolbász” bölcsességét.) Öreganyámhoz nem volt könnyű bejutni tejesasszonynak, akkori szóhasználattal milimárinak, de akivel elégedett volt, annak évtizedekig biztos jövedelmet jelentett a naponta szállított tej, s a heti tejfel, túró, meg vaj ellenértéke. Gyakran eszembe jut ez, mikor nyári lakhelyemen a falusi asszonyokkal egy sorban állva — kosaramba emelem a zacskós tejet. Változnak az idők? RéVaskos önéletrajzi kötetében, amely már német és francia nyelven is megjelent, házasságának eddig mélyen titkolt fejezeteit is feltárja. Mesél bányamérnök édesapjáról, akit a sztálini terror idején „hazaárulás” miatt kivégeztek; édesanyjáról, akit héthónapos csecsemővel a karján vittek Gulag-tá- borba. Oldalak százai szólnak a Bolsojban töltött ötven évről, a Robert Kennedyvel való nagy találkozásáról, Béjart, Roland Petit, Jerome Robbins művészi nagyságáról, Hruscsov felejthetetlen döntéseiről, Brezsnyev lépéseiről, Gorbacsov határozatairól, amelyek mind-mind megkávarták az életét. Nurejev, Barisnyikov, Godunov, hogy csak a legnagyobb férfitáncosokat említsük, az első adandó alkalommal elszeleltek otthonról. „Az örök Hattyú” idős fejjel telepedett le Európa nyugati felén. Énnyi nekem is jár, gondolta. Ha aranyból lenne, a Kreml kincstárában őriznék. De mert Ember, nem könyörgik haza. Szabó G. László gén figyelem a folyamatot. Falvaink- ban először a kenyérsütéssel hagytak fel. (Most ne kutassuk a szerteágazó okokat.) Aztán a teheneken adtak túl, ma már sokan disznót sem hizlalnak, s egyre kevesebb a baromfi is a falusi portákon. Szerencsére a konyhakertekben még termelnek. Nyilván ez megéri, meg szégyen is volna a megműveletlen kertecske — ha fű nőné be, gyom verné fel. Eszerint az állattartás sem kifizetődő? Nem bizony! Tessék figyelni a sertések, szarvasmarhák időről időre jelentősen változó (utóbb inkább csökkenő) számát. A parasztember rendszerint eleve tudja, amit a közgazdász sejt, s majd csak később diagnosztizál. Még megérjük, hogy azokban a községekben, ahol korábban 250—300 fejőstehenet hajtottak a legelőre, francia import tejet vásárolnak majd a magyar parasztasszonyok. Pedig a föld még nem futott el (legfeljebb elég sok került idegen kézre), még vannak legelők, még megterem a széna és az abrak — most is lehetne állattartásból pénzelni. Megoldásra váró országos gond ez! Csak hát nálunk ritkán kezelik súlyának, fontosságának megfelelően a dolgokat. Kis üzemi lopás, és máris rendőrért kiáltunk. A konyhalány elcsen két-három fasírozottat az óvodából, s azonnal elbocsátják. A parlagon hagyott százhektárok azonban mintha senkit sem érdekelnének. Természetesen legyen tisztakezű a konyhalány, s ki kell „lőni” az üzemi szarkákat, de jobban figyeljünk legbecsesebb nemzeti vagyonúnkra, a földre, s a földdel sáfárkodókra! Félek, hogy több a könnyelmű sáfár, mint az igazi gazda... Nem engedem, hogy elragadjon a nosztalgia. A fonók, a tollfosztás, a tengerihántás kalákás ideje lejárt. Közös szüretek vannak legfeljebb, na meg családi események; lakodalmak, keresztelők... De talán nem kellene a sok hasznos — eddig nemzedékről nemzedékre öröklődő — ismeretet egészen elfelejteni. Olvasom, hogy a kalocsai iskolanővérek gazdaasszonyi, háztartási ismereteket oktatnak. A társadalom, a család szocializálása szempontjából múlhatatlanul szükség van ezekre. Megdöbbentem, mikor egy harminc körüli falusi fiatalasszony bevallotta (s egyáltalán nem resteilte), hogy halvány fogalma sincs a főzésről, sütésről. — Ezt nálunk anyu csinálja — mondta a legnagyobb természetességgel. És ha anyu, aki persze nemcsak főz, hanem kapál, jószágot nevel és mos is a családra, egyszer csak nem bírja tovább... És ha majd a két gyerek és a hazatérő éhes férj hiába várja a friss vacsorát? Az persze jó, ha infrastruktúrában, civilizációs lehetőségekben csökkennek a falu és a város közötti különbségek. De kár volna a kiskerteket, udvarokat lebetonozni. Mert hovatovább a lélek sem kap majd levegőt. És félreértés ne essék: igazi üdülőfalu is csak egy termelő községi közösség lehet. Mert a falura kiránduló vendég szeretné, ha nem a hűtőpultból emelnék ki számára a csirkét, hanem az udvaron fognák meg. S aligha fóliázott felvágottra és mirelit halra vágyik. Hát még ha frissen fejt tejet is ihatna... Na meg (ne legyünk álszentek) kisüsti pálinkát és házi bort. S ha mindezek mellé van fürdőszoba, telefon, telex, benzinkút és teniszpálya, meg flaszter, amin görkorcsolyázni lehet? Legyen, persze, hogy legyen! Ugyebár ez nem zavarja a legelésző teheneket, a turkáló disznókat, a játszadozó kiscsikókat, a bégető bárányokat. De én még az úgynevezett természetes vagy parlagi tartást sem szorgalmazom. Legyen táp és infralámpa, futószalagos etetés és önitatás, meg mit tudom én. Senki nem mondja, hogy szabadkémé- nyes tűzhelyen kell főzni, sütni, mikor van gáz, villany, mikor akár mikrohullámú sütőből tálalhatjuk a friss kolbászt és hurkát... Csak ne külhoni gazdaságokból, portákról kelljen ide szállítani a sütni valót. Mert talán nekünk is lehet annyi süt- nivalónk... És remélem, lesz is. Nekünk is vannak marháink... Hoppá! Talán az a baj, hogy nem a legelőkön... Mert mindennek és mindenkinek a helyén kellene lennie. Mint dédanyám háztartásában, ahol nem volt több nap, mint amennyi kolbász. Gyarmati Béla A hajdani lúdláb-nyomok
