Békés Megyei Hírlap, 1997. július (52. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-05-06 / 155. szám

© A HÉT TÉMÁJA 1997. július 5-6., Az év legfantasztikusabb gyulai utazási ajánlata Találkozzunk üres gyomorral! „Hármas bel” — így találhat rá az érdeklődő Gyulán, a megyei önkormányzat Pándy Kálmán kórházában a gasztroente- rológusokra. Az osztálytér. Libor János főorvos vezeti, helyette­se — aki egyben a kórház orvosigazgató-helyettese is — dr. Kovács József főorvos. Suhanunk föl liften a legfelsőre — álmo­doztunk érkezésünk előtt. A valóság? A lift hónapok óta nem működik. (Az ügyben dönteni rendeltetett hivatalokban viszont minden lift kiváló egészségnek örvend.) Lépcsőzés közben kerül­getjük a fújtatva kapaszkodó betegeket, az ölükben, tolókocsik­ban, hordágy akon beteget cipelő kórháziakat. Nem liftezett a gyomrunk A hármas bel folyosóján (reg­geltől délig kitartó) tömeg. A vizsgálóban nagy a jövés-menés: orvosok, asszisztensek, betegek, szállítóik váltogatják egymást. Amikor engedélyt kapunk a csen­des sarokba húzódásra, éppen ér. Novák János adjunktus vizsgál egy idősebb hölgyet. Amit csinál, gyomortükrözésként érti a nagy­világ. Gerebenics Józsefié van közvetlen segítségére, de a helyi­ségben tesz-vesz Szabó Jánosné szakasszisztens is. Hamarosan kiokosodunk: itt nem csupán vizsgálják a földi ha­landót, hanem mikrosebészeti be­avatkozást is végeznek rajta! Olyasmit intéznek el percek alatt és különösebb következmények nélkül, amihez korábban a beteg elaltatására, egyórás műtétre, s akár hetekig tartó lábadozásra volt szükség. Hamar megtanul­juk, a kulcsszó: endoszkóp. — Két nap múlva haza is me­het a beteg — fordul felénk egy pillanatra Novák doktor. Már újra a műszeren a szeme, amikor hoz­záteszi: —Ha Isten is úgy akarja. Hát kérem, alig tíz percig tartó miniműtét — szó szerinti — szemtanúi lehetünk. A hölgy ut­cai ruhában — minden politikai szándék nélkül — bal oldalára fordítva fekszik a vizsgáló (e pil­lanatokban már műtő-) asztalon. Fel, kukliolá-sra! Az orvos hosszú, hajlékony, fe­kete csövet vezet be a szájon át a gyomor irányába. Persze nem sokkal előbb az asszisztensnő Lidocain spray-vel érzéstelení­tette a nyelőcső tájékát. A szaba­don maradt csőszakaszt az asszisztensnő tartja, Novák dok­tor pedig szeméhez illeszti a ke­zében tartott műszer okulárját. Valamit találhat, mert kérésére Szabóné is „beszáll”: hosszú, vé­kony acélszálat vezet be a csőbe, majd Novák doktor „kukkolásra” biztat: a műszerhez egy „pót­nézőke” — oldalnéző — is csat­lakozik. Hipp-hopp — a hölgy gyomrában találom magam (kis kirándulást teszünk a nyombélbe is). Novák doktor mutatja: a gyo­mor falán meggymagnyi, tom­papiros képződmény látható. Egy polip. Meglátom az imént befű­zött fémszálat, mely hurokban végződik. Ebbe fűzik az eltávolí- tandó csomót. Felzúg, felmordul mögöttünk egy két képmagnónyi műszer—most látom, hogy ez is összeköttetésben áll a kézben tar­tott, bevezetett szerkezettel —, mely felmelegíti a szorosan a po­lipra feszített hurkot, olyannyira, hogy az tövénél egyszerűen leég a gyomorról. Ezzel megvagyunk. Novák doktor egy pillanatra meg­simítja az idős hölgy arcát, azt hiszem, ezzel is gyógyít. Felbukkan egy polip Kovács doktor tűnik fel a láthatá­ron. Egy pillanatra „kiemeljük” a nyüzsgésből. Halkan megjegyzi: nagy türelem kell az ilyen opera­tív beavatkozáshoz. A beteg, az orvos, az asszisztens részéről egyaránt. Ami azt illeti — s ezt már mi tesszük hozzá —, ez nem is olyan egyszerű. Ajtók nyitód­nak, csukódnak, jönnek, mennek az emberek, hol innen, hol onnan kerül elő egy-egy eltévedt mon­dat, miközben halk, de határozott utasítások röppennek, s közben mindenki teszi a dolgát. Honnan ismerős ez a kép? Hát persze! A Vészhelyzetből... — Amikor belépünk ide, nem hozhatjuk magunkkal mindenna­pi kis magánéleti, munkahelyi problémáinkat — avat be a tévé­sorozattól itt eltérően alakuló részletekbe Kovács doktor. — Tele a folyosó beteggel, rájuk kell figyelnünk. Igyekszünk reggel végezni a beavatkozásokat, ilyenkor mi is frissebbek va­gyunk. Lekopogom, fáradtság miatt Gyulán még nem hibáz­tunk. Nicsak! Közben kiemelik a polipot a hölgy gyomrából. Azon­nal folyadékkal telt kémcsőbe ke­rül, alapos vizsgálódás vár rá. Megtudjuk, hogy az e percekben látható művelet után — a nyugati normáktól eltérően — nem enge­dik azonnal haza a beteget. Keve­sebb is a szövődményes eset. Úgy halljuk, hogy a rákos megbetege­dések 7-8 százaléka poliperedetű. Persze a polipok többnyire jóin- dulatúak. — A vastagbélből minden po­lipot eltávolítunk — mondja Novák doktor.—A néni gyomrá­ból azért vettük ki, mert kóros vérképződési betegsége van, ami rákmegelőző állapotnak tekin­tendő. Egy „ugyéval” kezdődő bátor­talan kérdéssel megbizonyoso­dunk gyanúnkról: a belekig nem a szájon át jutnak el. Éppen ellen­kezőleg. Egy idő után magától rájön az ember, hogy minél több ilyen vizsgálatra lenne szükség. Már csak a bajok megelőzése miatt is. Meg aztán lényegesen olcsóbb és kíméletesebb a klasszikus műtét­nél. Számolgatunk. Nyugaton tizenkétezer márkáért végzik el a nagyműtétet, s a beteg két-három hétre kiesik a munkából. Nálunk a fővárosban, s megyénként mű­ködik egy-egy endoszkópos decentrum. Békés megyében Gyulán. Beszélgetőtársaink nem mulasztják el megjegyezni: a me­gyében dr. Libor Jánosnak kö­szönhető az endoszkópia megho­nosítása, s az is, hogy gasztro- enterológiai szempontból jól ellá­tottak vagyunk. A gyulaiak muta­tói jobbak az országos átlagnál, pedig térségünk szociálisan el­maradottabb. Magad uram • M A hölgy még az asztalon fekszik. Megnézzük a polip helyét: vér­nek nyoma sincs, egy halvány, sárgás folt mutatja a nedves gyo­morfalon, hogy az imént onnan égették le a polipot. Aztán meg­szabadítják a hölgyet a csőtől. Novák doktor lehúzza egyszer használatos műanyag kesztyűit, töröl egy halványát homlokán, aztán — nem hiszek a szemem­nek — leül az íróasztalon ter­peszkedő mechanikus írógép mellé, s hajói számolom, két ujjal lepötyögi a dokumentálni valót. Ez bizony a dolgok mai állása szerint elkerülhetetlennek lát­szik, pedig betegek serege vár még rá. Aztán megtapasztaljuk: az orvosok kivétel nélkül mind írnokok is. Amikor végez, meg­kérdezzük, hogy amennyiben csak vizsgálatot kell végezni, an­nak mennyi az ára. — Nálunk? A társadalombiz­tosítás kilencszáz forintot fizet érte a kórháznak. Németország­ban ezemégyszáz márka. — Miből sejtették, hogy a hölgynek polipja lehet? — Hetvennégy éves és pana­szai voltak. Vérképzőszervi meg­betegedés esetén amúgy is évente endoszkópos vizsgálatot vég­zünk. Általános szűrés? Persze, hogy jó lenne, de nincs rá pénz. Japánban bevezették, sokkal ke­vesebb is a gyomorrákos. „Várandós” apa Újabb, ezúttal 48 éves nő érkezik. Lidocain, ágyrajárás — minden­kit a bal oldalára fektetnek —, s már benn is a cső. Ezúttal az a cél, hogy szétnézzenek, s néhány mintát csippentsenek ki a gyo­morfalból. Az előbb használt készletet mossák, fertőtlenítik, ennek szigorú szabályai vannak. Szabó Jánosnétól megtudjuk, hogy a Lidocaint pontosan a ga­ratra fújják. Ez a szer gyorsan hat, ugyanakkor rövid távon, így ideá­lis ehhez a fajta eljáráshoz. Egy óra múlva már ehet és ihat a meg­vizsgált. Dr. Gurzó Zoltán újabb páci­enst vezet be. „Most meghálálha­tod a nevelést” — évődik vele Kovács doktor. Értik ezt? Mert mi nem. Aztán pillanatok alatt kide­rül, Gurzó doktor édesapját ké­szül „megtükrözni”. Az idősebbik Gurzó egy-két órája várakozott a folyosón, ebben a nagyüzemben a fiának csak most sikerült behoznia. Azt mondják az orvosok, az lenne jó, ha a vizs­gálótól elkülönült operatív szoba állna rendelkezésükre, ahol min­den reggel, nyugodt körülmé­nyek között végezhetnék beavat­kozásaikat. Állítólag a korábban ebédlőnek használt faház helyén előbb-utóbb felépül egy diag­nosztikai tömb. Talán majd ott... Liborológia Dr. Libor János osztályvezető főorvos útja többször is átvezet a helyiségen. Kicsit feltartjuk. Kol­légái atyai tanítójukként említik. De vajon ő hol tanulta ki a „szak­mát”? — Annak idején felismertem, hogy e tevékenység egyszerűen hiányzik a Szeged és Debrecen közötti térségből — mondja dr. Libor János. — Főként Szegedre utaztattuk a betegeket. Korlátlan számban nem is fogadták őket. Ez a hatvanas évek végén volt. Ked­vet éreztem ehhez a munkához. Az egyetemi évek alatt is vonzott a manuális tevékenység. Csak­nem sebész lettem. De nyilvánva­ló: a belgyógyászaton belül is akad attraktív tevékenység. A hatvanas évek volt az endoszkó­pozás hőskora. Jászberényben korán művelték, oda alakultak ki kapcsolataim, barátsággal, ön­zetlenséggel fogadtak. Fontos volt, hogy a gyulai kórház akkori vezetése hozzájárult odajárásom- hoz. Aztán hetvenötben létrehoz­tunk egy huszonhat ágyas osz­tályt — a megyei főorvos felkért ennek beindítására. Az orosházi kórház már egy év múlva igényel­te segítségünket, kilencvenháro- mig jártunk oda. Orosházán is, Békéscsabán is akadtak érdek­lődő kollégák. A nyolcvanas években ők szintén beszereztek műszereket. Közben bővült a „re­pertoárunk”: egyre szélesebb körben alkalmazzuk az operatív endoszkópiát. Lehetőség nyílt gasztroenterológiai szakvizsga letételére, két évet kell eltölteni ilyen helyen, mint a mienk is. Az már külön szerencsénk, hogy osztályunkon öt szakvizsgázott gasztroenterológus működik. Jo­gosítványuk van műtétek végzé­sére is. Ezeket nagy biztonsággal végzik, jó manualitású a gárda. Mi hibánkból eredő, elháríthatat­lan következmény még soha nem fordult elő. Imádkozunk is min­den nap ennek elkerüléséért. De hát tudni való: ahol faragnak, ott forgács is hullik... Ha megnéz­zük, hol, mennyi, milyen beavat­kozást végeznek: az országos él­vonalban vagyunk. Fontos az is, hogy a négy közreműködő „lány­ból” három szakasszisztens. Itt a betegnek aktívan részt kell ven­nie a folyamatban. Valaha erős nyugtatót, egy morfinféleséget adtunk a betegnek, ma elegendő a Lidocain is. Egyre fejlődnek esz­közeink. Ezzel az eljárással sok­sok kórházi ágy költségét takarít­hatjuk meg, a beteget nem kell hazamentőzni, megy a maga lá­bán, s nem nagyon esik ki a mun­kából sem. Az epe- és néhány más endoszkópozást csak a rönt­genrészlegben lehetséges elvé­gezni. Itt nálunk nincs videoszet sem: tizennégy-tizenhatmillióba kerülne, igaz, öt eszközzel együtt. A gasztroszkóp, amit haszná­lunk, két és fél milliót ér. A szét segítene a tudományos munká­ban is. A bemutatókon az én „gyermekeim” is rendszeresen szerepelnek. Megfigyelték? Dr. Libor Já­nos egy csipetnyi érdemet sem hajlandó magáéként említeni. Nyílik az ajtó. Kölcsönösen nagy meglepetésünkre egykori, azóta már nyugdíjas kolléganőm lép be. —Hát maga???—ocsúdik fel ő hamarább. —A gyomortükrözésről írnék — mondom neki, majd felébred bennem a kisördög. — Megígér­ték itt az orvosok, hogy amennyi­ben néhány vizsgálatot végigné­zek, egyet én is elvégezhetek. Arra gondoltam, e célra legjobb lenne egy ismerős... Ha tudtam volna... A kedves hölgy arca halálsápadt- tá vált. Amúgy sem valami kivi- rultan néz az ember egy ilyen vizsgálat elé. Hirtelenjében nem tudja, mit is mondhatna—amúgy remek kedélyét, humorérzékét alighanem fölöslegesnek találta magával hozni. Elnevetjük ma­gunkat, de látom, igazán csak ak­kor oszlanak el balsejtelmei, ami­kor dr. Gyimesi György kezelés­be veszi. Gyimesi doktor egy olyan szemüveget mutat, amilyet a Vészhelyzetben hetente látha­tunk: használatának célja a HIV- fertőzés megelőzése. Ugyanis az esetleg előfröccsenő váladék az orvos szemébe kerülhet. De nem nagyon használják. Gyimesi doktor készséggel megmutatja, mi látható exkollé- ganőm gyomrában. Habzó kis buborékok csússzanak odébb egy-egy hirtelen mozdulattal, majd azonnal lefékeződnek. Ned­ves a gyomor belső felülete, fe­kélynek nyoma sincs. Illetve nyo­ma van csak: a hölgy egy fekélyt alighanem „lábon” hordott ki... Ilyen is van. A nyom egy kis heg képében nem rejtőzhetett el Gyimesi doktor kutató tekintete elől. Amikor egykori kolléganőm felül, azt mondja: — Hát tudja, sose gondoltam volna, hogy valaha belenéz a gyomromba. Megnyugtatom: legfeljebb arra volt esélyem, hogy a veséjé­be lássak... Az imént az osztályvezető főorvos említette, időnként át­mennek a műszerrel a röntgene- sekhez. Az epe- és hasnyálveze- téket kontrasztanyaggal töltik fel, így előbukkanhat egy-egy szűkület képe. Az epeutakból bizonyos köveket el is tudnak távolítani. Ha keli, az epe­útszűkületeken tágítanak. Egy másik helyiségben — a saját osztályukon — béltükrözést vé­geznek. A türelem Kovácsa Dr. Kovács József közben, egy újabb hölgy vizsgálatakor nyom- bélfekélyre bukkan. Három-négy hét múlva kell visszajönnie, ad­dig gyógyszerekkel kezelik, s ak­kor már remélhetően nyugodtabb körülmények között ismételhetik meg a vizsgálatot. Drágák a gyógyszerek, hangzik el, de ha szakorvos írja fel, valamivel elvi­selhetőbb. A Vészhelyzetben ilyenkor jó­kora ajtócsapódással váltanak. Itt halkan nyílik az egyszárnyú. Egy lelkében megbetegedett férfi lép be rajta. Vele a megszokottnál is Nappaliénál világosabb) fényben pompázik ilyenkor a gyomor belseje. A képen: Gerebenics József né, Szabó Jánosné, dr. Novák János adjunktus és dr. Kovács József főorvos 'FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET szombat-vasárnap Dr. Libor János osztályvezető főorvos a szerencsének is nagy jelentőséget tulajdonít: volt, amikor egy „ráérzéses” mintavétele nyomán ismertek fel egy még minden jel nélküli gyomorrákot sokszorosan nagyobb türelem­mel kell bánni. Akkor bizonyára Kovács doktor következik... Ismerősként köszönti a fiatal bé­késcsabai férfit. Beszél, beszél­tet, évődik, tréfálkozik. Az alap­helyzetre tekintettel kivételesen vérnyomást is mér. A többi: amit már láttunk. Ha elfogyhatatlanul sok a vá­rakozó a folyosón, az „rendes” állapot. De tény: a tavasz előhozza a gyomorfájdalmakat, ráadásul az osztály éppen „felvé­teles” is. A várakozók a tájékozta­tót tanulmányozzák. Mindenki kap ilyet, kiderül belőle a vizsgá­lat, a beavatkozás célja, menete. A betegnek aláírásával kell bele­egyeznie a műveletbe, s arról is dönthet, milyen részletes felvilá­gosítást kér, milyen hozzátartozi kör értesülhet állapotáról — s mi­lyen mélységben. Napjainkban nagy megújuláson megy át az or­vosetika, a jog. Gyulán igyekez­nek gyorsan követni, érvényesí­teni az orvos—beteg-kapcsolat változásait. Csak a rend kedvéért említjük, hogy e műveletek or­szágosan mért kockázata: min­den tízezer vizsgálat után egyszer előfordulhat szövődmény miatti sürgős műtét. Tizenegy óra tizenötkor rápil­lantok az órámra: jeles eseményt jegyezhetünk fel a krónikánkba. Ugyanis Kovács doktor odakö­szön kolléganőjének, dr. Fazekas Ilonának: szia! Reggel óta nem volt idejük ilyen privát ügyekre... Kinek a jobb füle bal Ez a vizsgálat igen hasznosnak látszik. Persze, nem lehet kelle­mes, de a többség szó nélkül „lenyeli” a csövet. Pontosabban lenyomják neki, csak tűrnie, se­gítenie kell. Akad, akinek először megremeg a teste, van, aki büfögni próbál, öklendezik. A nyála viszont (üzemszerűen) csorog mindenkinek, de ennek rendbentartására is megvan a módszer. Egyet kémek: az em­ber egyenletesen lélegezzen. A kivehető műfogsort eltávolítják az általában fél-egy perces vizs­gálat idejére. Ami tilos: a csőhöz kapadozni. Nem várt helyzet itt aligha fordulhat elő, hacsak... Az éppen vizsgált hölgyet ru­tinszerűen a bal oldalára fekte­tik, fejét bal fülével együtt a pár­nára szorítja. Az orvos mond neki valamit, aztán kérdez tőle, de a hölgy sehogy sem akar rea­gálni. Érzékelve, hogy valami nincs rendjén, a hölgy egy kicsit felemeli fejét, s töredelmesen bevallja, hogy a jobb fülére sem­mit sem hall... Megjön közben a műszereket szállító cég képviselője, bezse­beli a tapasztalatokat, apró kisegítő mütyürkékkel lepi meg a gyulaiakat, olyanokkal, ami­lyenek mindig hiányoznak, örülnek hát neki. Kinn a folyosó­ra pedig lassan visszatér a „ren­des” kórházi élet: a „bennla­kók” előmerészkednek egy kis testmozgásra, meg aztán benne vagyunk az ebédidőben is. Ugyanis üres gyomor csak a vizsgálathoz szükségeltetik... Kiss A. János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents