Békés Megyei Hírlap, 1997. július (52. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-19-20 / 167. szám
A parafenomének királya Csalásra, szemfényvesztésre soha nem bukkantak. Az ellenőrzött szeánszokon Home további, már-már hátborzongató képességeire is fény derült! Képes volt testét kb. 15 cm-el megnyújtani oly módon, hogy testén nem viselt ruhát, így jól láthatóak voltak deformálódó bordái, és végtagcsontjai. (9. oldal) Megfejtették az etruszkok titkát Ha a történész- és nyelvtudós világ egyértelműen igazat ad a spanyol Jorge Alonsónak, akkor végre feltárul az európai kultúra történetének talán legnagyobb titka, nevezetesen: kik voltak, honnan jöttek az etruszkok, és mi áll abban néhány nyelvemlékben, amely ránk maradt tőlük? (10. oldal) * Prostik és kocsmatündérek Állok lebénulva a fővárosi hírhedt Rákóczi tér sarkán és kapkodom a fejem. Jobbra tőlem rendőrök röppennek szét a „meseautóból”, balra meg az örömlányok futólépésben hagyják el a terepet. A végén egyedül maradok, s azt sem tudom, mi lesz a teendőm, ha a rendőrök elkapnak? Végiggondolom, milyen igazolvány van nálam. Azt hiszem, a gyerekkori oltási könyvemen kívül semmi. Az is véletlenül maradt nálam. Aki igényes prostira vágyik, az ne a Rákóczi téren keresgéljen Azon a napon elhatároztam, hogy „kocsma Mancit” játszom, s ennek megfelelően melegítőbe öltözöm, jólfésült hajam egy hajpánttal szorítom le, hogy megfeleljek a szerepemnek. Gyurival először a Teleki téren, majd a Rákóczi téren figyeljük az „életet” egy szombat délután. Gyurit legalább negyven éve ismerem, még Gyuláról. Az alföldi városból került fel a fővárosba, anno. Amikor elmesélem mire készülök, alkalmi védőmmé, kísérőmmé szegődik. Jól ismeri a nyolcadik kerületi kocsmákat. Napjai nagy részét ott tölti. Nem volt ez mindig így. Amióta negyvenévi házasság után a felesége az égiekhez költözött, nem találja a helyét. Megiszik egy-két üveg sört, aztán szomorúan hazaballag az üresen maradt lakásba. A Teleki tér egyik kis kocsmájában kora délután telt házzal üzemelnek. Gyuri ivócimborái azt súgják a fülembe, ez a kricsmi egy jó nevű egykori focistáé. A pult mögött két hölgy szolgál ki. Egyikük csendben teszi a dolgát, a másik — Icának szólítják —, műsort ad a tisztelt nagyérdeműnek, aki búját, baját feledni tér be egy vegykóra vagy egy kisfröccsre. — Az anyád rohadt istenit... — robban be nagyhanggal egy kormosképű cigány, aki kintről vette észre a feleségét. Az asszonyt sem kell félteni. Válogatott káromkodással szidja élete párját, aki megkeseríti a purdék meg az ő életét egyaránt. A férfi nem így látja. — A kölykök vonyítanak az éhségtől, te meg eiiszod a kenyérre valót — üvölti tovább és belemarkol az asszony dús fekete hajába. A nő visít, célirányosan egy nagyot rúg a férfi legintimebb, legfájóbb részébe. Félek, ez a csetepaté tömegverekedéssé fajul, mert egy fogatlan, marcona férfi a megcibált asszony alkalmi védőjévé válik. Csakhogy a műsort adó csaposnő közbeszól. Pillanatok alatt rakja ki az acsarkodókat, de úgy, hogy lélegzetvételhez is alig jutnak. Kardos egy menyecske, az már biztos. A letisztult csöndben olvasgatom a falakra tűzött „bölcsességeket”. „A személyzetet csak saját felelősségre rongálhatják.” Vagy: „Az infláció miatt ma az álmodozás 70 forint per áfa.” Na tessék! Ingyen tehát itt még álmodozni sem lehet. — Te mit szedsz szépség ellen? — kérdezi Gyuri egy valóban bányarém kinézetű nőtől, aki cipőt, zoknit, öngyújtót kínál a kricsmi közönségének. Attól félek, a nő behúz egyet a kajánkodó férfinek. Tévedtem. Csak a szavaival vágott. — Tőled is megijednének sötétben is a gyerekek, nemhogy világos nappal. Ezzel a szópárbaj kezdetét veszi. De már nem ilyen finom megállapításokat vágnak egymás fejéhez. A nő unja meg hamarabb, s miután senki nem kért a portékájából, egy házzal tovább áll. Mellettem egy szakállas, ápolatlan férfi viccet mesél, miközben szája sarkából kicsorog a sör habja. A rendőr megállítja a biciklijét toló öregasszonyt — kezd humorizálni. — „Hova megy néném? — kérdezi a fakabát. — A temetőbe—válaszolja az öregasszony. — És a biciklit ki hozza vissza? — köszön el tőle a rendőr. —Hát igen. Az egy pohár ital mellé a vicc is jár. — mondja Ica, a jó kedélyű csapos. Arra kérem, beszélgessünk pár percet, mert a kocsmahelyiség éppen kiürül. Tudom, csak rövid időre. — Kilenc éve dolgozom a vendéglátásban — mondja a szimpatikus felszolgáló. — Lepusztult emberek tömege jár ide, hogy megigya a fejadagját. Senkit nem nézek én le, félre ne értsen. Hiszen a pénzemet itt keresem. Inkább sajnálatra méltóak. Nem kell nekem kora reggel kávét inni, hogy felébredjek. Jönnek a munkanélküliek, az alkalmi munkások, a hajléktalanok. Egyik csóróbb, mint a másik. De honnan, honnan nem, a piára mindig telik. Bejön valamelyik nap egy férfi, kér kétszer egy deci bort. Kiöntöm két pohárba, várom, hogy megjöjjön az is, akinek kérte. Telik az idő, senki nem jön, de ő sem nyúl a pohárért. Kérdezem: jól értettem, kétszer egy decit kért? Azt mondja, persze. Kérdezem, akkor miért nem issza a borát?—Azért—válaszolja —, mert nem tudom, melyik az enyém? Érti ugye, hogy ezek után nem kell kávét inni, hogy felébredjek. — Hogyan viseli a férje, hogy nap, mint nap ilyen társaságban kell dolgoznia? — Nincs férjem. A 13 éves kislányomat egyedül nevelem. — Hogy bírja ezt a vidámnak nem nevezhető, strapás életet? — Nagyon fáradt vagyok, amikor este az anyám elém jön. Akkor ugyan még fel vagyok pörögve, még dől belőlem a hülyeség. Édesanyám gyomorgörcsöt kap, annyit nevet. Aztán amikor lezuhanyozom, bedőlök az ágyba. Semmihez sincs kedvem. A múltkor is beesett ide a kricsmibe egy újságíró. Azt mondja, telefonál Friderikusznak, mert úgy nézek ki, mint Maczó Ági. Mondtam neki, szerintem Torgyán is jól járna velem. Más dolga nem lenne mellettem, mint nyomkodni a gombot mert szóhoz ugyan nem jutna. —Látom a nők is lehajtják a maguk adagját... — Női emancipáció van, vagy nem? Lassan több a nő, mint a férfi. Bejönnek, isznak, palit szednek fel. Olyan is van, aki unatkozik otthon, s beszalad, hogy elbeszélgessek vele. * Ica befejezi a beszélgetést. Visszamegy, hogy folytassa ott, ahol abbahagyta. Mi meg Gyurival kiballagtunk a kricsmiből, hogy irányt váltsunk. A Rákóczi térre. A sarkon egy fiatal nő a falat támasztja. Nem lehet több 15 évesnél. Barna haja a vállát söpri. Kis bőrmellényt visel, hozzá mini farmerszoknyát. Az arcáról lerí a méla unalom. Megszólítom. Lenne-e kedve beszélgetni egy kicsit? Gyuri diszkréten továbbsétál. — Miért, ki vagy te? — kérdez vissza a fiatal prosti és végigmér a tekintetével. Könnyelműen kiterítem a kártyáimat és megmondom, hogy újságírással keresem a kenyeremet. Megvetően csak annyit mond: „Pont úgy nézel ki! ” Még fűzöm egy kicsit, hátha kötélnek áll. Hallgat egy darabig, aztán azt kérdezi: „Mennyit fizetsz?” Megkérdezem mennyit kér. —Tízezret — vágja rá gondolkodás nélkül. Otthagyom és azon tűnődőm, minek is adjam ki magam, hogy a könnyű lányok szóba álljanak velem? Megjátszom a kétségbeesett nagynénit, aki az eltűnt unokahúgát keresi a téren. A gondolat bevált. Seprűnyél vékonyságú és hosszúságú leányzót szólítok le. Leírom milyen az unokahúgom, aki rossz útra tért, s akit meghalt édesanyja helyett én neveltem fel. — Nem láttam ilyet — mondja —, de nem csak itt strichelnek a kurvák —- nyílik ki pillanatok alatt —, hanem... és sorolja az utcákat. — De inkább tessék bemenni a rendőrségre és bejelenteni az eltűnését — adja a tanácsot. — Mert ahányszor elkapják, annyiszor 30 ezer forint pénzbírságot szabnak ki, azt pedig úgyis magának kell kifizetni. Én- gem elkaptak kétszer, 60 ezerrel tartozom nekik... Hogy kiknek, az már soha nem derül ki, mert megáll a fentebb említett meseautó és alkalmi beszélgetőpartnerem kolleganőivel együtt pillanatok alatt eltűnik a szemem elől. Ma sem értem, hogy tudtak fél másodperc alatt köddé válni? Ott állok tehát egyszál magam, s azon töprengek, felfedjem-e magam a rendőrök előtt, vagy vigyenek csak be, legalább a téma egy rendőrségi razziával is kikerekedik. Csakhogy a rendőrautó személyzete ezúttal valami mást akart a téren, mint a lányokat begyűjteni, mert egyiküket egy fiatal férfivel az egyik ház szárazkapuja nyeli el. Pár perc múlva már csak az egyenruhás hagyja el a házat. Beül a csíkos kocsiba és elhajt. * A tér ismét benépesül. Gyuri két nővel alkudozik. Az én kérésemre, hogy megtudjam, milyen tarifával dolgoznak manapság a rosszlányok. Közelükbe osonok, és úgy tészek, mintha a kirakatot bámulnám. A két csaj — szerintem — a közepes kategóriába tartozik. Se nem szépek, se nem csúnyák. Egyikük alacsony, vörös hajú, az alakja olyan, mint egy töltött galambé. Ezüstszürke, alakhoz simuló műszálas ruhát hord. A másik jóval vékonyabb, szőke, fekete pólót és fekete sztrecsnadrágot hord. Jól áll neki. Az ő hangját hallom, amikor azt kérdezi Gyuritól: — Mi a kívánságod? A tarifánk attól függ. Gyuri egy másodpercig gondolkodik, aztán ahogy megbeszéltük, úgy alkuszik.— Nekem egyikőtök nem elég — mondja — Mindkettőtökre szükségem van. És nem egy órára. Szombaton délután megebédeltek nálam, aztán jöhet a műsor. Nem merem megírni, mi mindent sorol fel, amit elvár a lányoktól, amikor majd „műsoroznak” a lakásán. — Ja, szépséges hercegem, ha neked ilyen extra kívánságaid vannak — emeli fel hangját a vörös —, akkor fejenként 15 ezret perkálsz le, aztán mindketten a tied vagyunk. Olyat kapsz, amit soha nem felejtesz el. Áll az alku? — Hát hogyne — lelkesedik Gyuri, mintha élén állna párnája alatt a pénz. Pedig ennél jóval kevesebb nyugdíjat kézbesít neki a postás. — Csak pénzt kell kivennem, aztán visszajövök, hogy az időt és a helyet egyeztessük. Gyuri ezek után a botjára támaszkodva elballag a helyszínről. Én meg utána. A lányok egyre többen vannak. Van választék bőven. Persze aki igényes prostira vágyik, az ne a Rákóczi téren keresgéljen. A luxus kurvák a belváros elegáns éttermeiben találhatók. Hogy mennyiért? Azt gondolom két-három tisztességes asszony egyhavi összesített fizetését kérik el egy- egy alkalommal. Béla Vali
