Békés Megyei Hírlap, 1997. július (52. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-12-13 / 161. szám

1997. július 12-13., szombat-vasárnap „Az amerikai zöldsapkások is tőlünk tanultak.” Idegenlégiósok Az évi hatezer jelentkezőnek mintegy huszonöt százaléka állja ki a kemény próbát fehéren Népszavazás a semmiről No, megint palira vettek bennünket! Megpróbálják elhitetni ve­lünk, közünk van a döntéshez. Pedig nem oszt, nem szoroz, szavazunk vagy sem, bedobjuk igenünket vagy sem. Akkor is belépünk a NATO-ba — feltéve, ha bevesznek bennünket. Gondolkodjanak csak el, mi történt az elmúlt napokban! Ked­den Madridban a nagyok bejelentik, befogadnak minket. Hóm azonnal közli, még az idén népszavazást tartunk a belépésről. Arra a kérdésre, mi van akkor, ha a referendum negatív eredményt hoz, tömören válaszol: „akkor meg sem érdemeljük a NATO-tagsá- got.” Magyarra fordítva, akkor hülyék vagyunk és szégyelljük magunkat. Két nappal később Keleti már politikusabb, kitér a válasz elől. Csütörtökön aztán a parlamenti pártok egymás nyaká­ba borulnak, s közben rádöbbennek: nem szabad demokráciát játszani, mert abba valamennyien belebukhatnak. Agyafúrt jogá­szok vagy kormányhivatalnokok ki is találják a megoldást: legyen ügydöntő és véleménynyilvánító népszavazás. A NATO-ról ter­mészetesen véleménynyilvánító népszavazást kell tartani. Tök mindegy tehát, hogyan'voksolunk, a parlament úgy dönt ahogy akar, vagyis a belépés mellett. Ha nem értik a lényeget, ideírom: mielőtt kiírnák a népszavazást, már megmondták az eredményét. Ne kábítsuk egymást: nincs más út, mint a NATO-ba vezető. Mindenki tudja, a kimaradás a mai viszonyok között lemaradást jelent. A semlegesség romantikus eszméjét először Trianon rendí­tette meg, majd végleg elsöpörte Európa egységesülő szelleme, a vele járó gazdasági kényszerek. Nem hülye emberek lakják a Kárpát-medencét. Biztosan megértik, ha népszavazásos hókusz­pókuszok helyett elmondják nekik, miért nem maradhatunk ki a NATO-ból. Régi tézis: a demokrácia pénzbe kerül. Úgy tűnik, az áldemok­rácia is. Nekünk, magyaroknak ismét sikerült feltalálni a műtyúk­szemet: demokratikusnak is lenni, meg nem is. Mondjuk pár milliárdért — amibe a népszavazás kerül —;, pont annyiért, amennyiből hidat lehetne építeni Tiszaugnál. Azzal a különbség­gel, hogy abból legalább még hasznunk is lehetne. Arpási Zoltán kígyós kft. 5661 Újkígyós, Széchenyi u. 27/1. FIG YELEM! Az Újkígyós! TÜZÉP-telep és fiókboltjainak ajánlata: — Vb-gerendák, áthidalók több méretben, házhoz szállítva — falazóanyagok gyári ár alatt, házhoz szállítva — Jamina cserepek AKCIÓS ÁRON, natúr cserép 79,90 Ft/db helyett 72,50 Ft/db, mázas cserép 89,90 Ft/db helyett 80,80 Ft/db. — alumínium és műanyag trapézlemezek, poliészter hullámlemezek kedvező áron — hőszigetelő anyagok széles választékban, tetőfóliák 125 Ft/m2-től — Dörken tetőfólia 199 Ft/mz helyett 159 Ft/mz — csempék 880 Ft/mz-től, padlóburkolók 848 Ft/mz-től 5 — burkolótéglák nagy választékban 5 — sima és csúszásmentés ipari burkolok I 190 Ft/m2-től — nagy kopásállóságú porcelán lapok még mindig a legkedvezőbb áron: 1692 Ft/mz, műanyag csatorna 550 Ft/fm — faforgácslapok (lamináltak is) kedvezményes áron — import cement 1 190 Ft/q, magyar cement 1350 Ft/q. 30 q súly-. Illetve 100 000 Ft értékhatár felett díjtalan házhoz szállítás! Érdeklődni: (66) 356-200, 356-206. Várjuk kedves vásárlóinkat! Dzsibuti. Az egykori francia gyarmat a világ egyik legrettenetesebb helye, ahol szinte lehetetlen élni. A forró monszun sós, fullasztó levegőt sodor a tenger felől, napközben a hőmérséklet eléri az 50 fok meleget. Nomád törzsek, csem­pészek, fegyverkereskedők, prostituál­tak, törvény elől menekülő kalandorok keresik itt a szerencséjüket. És az ide­genlégiósok — mintegy háromszáz ka­tona. A légionáriusok (akik bármilyen fegyvernemben, bármilyen földrajzi vi­szonyok közt bevethetők) száma ma 8500. A világ 120 országából verbuvá­lódtak, ám a legtöbbjük a nyomor és az igazságszolgáltatás elől keres itt mene­déket. Az újoncok harmincöt százaléka Kelet-Európából érkezik. Amit meg­kapnak: biztos kereset, anonimitás, francia állampolgárság. A fizetett ár: az identitás elvesztése, a múlt kitörlése, a család, az anyanyelv feladása. A legrö­videbb szolgálat öt évig tart. A légiósok egyetlen mottója: a légió a mi hazánk. Ebben a „hazában” ke­gyetlen a fegyelem. Guyanában például a kiképzés részét képezi az egyhetes mocsárban való tartózkodás, amelyhez az újonc csak macsetát, vízálló gyufát és halászhorgot kap. Az ún. képi blanc légiósok között találunk ejtőernyő­söket, hidászokat, pirotechnikusokat, harckocsizókat, búvárokat, rádiósokat, gyalogosokat. Az angol Desert Rats és az amerikai Seals egységeivel együtt a világ legjobb katonáinak számítanak, ezért sorolták be őket a francia gyors­hadtestekbe is. Az idegenlégiósok az utóbbi évek mindegyik „forró” katonai akciójában részt vettek, a Perzsa­öböltől Szomáliáig és Boszniáig. Ezt a különös hadsereget Lajos Fü- löp király alapította 1831-ben, amikor meg akart szabadulni a Franciaország­ban bujkáló idegen zsoldosoktól. így váltak a „kemény fiúk” a francia hódí­tás eszközeivé Afrikában és Indokíná­ban. Azóta is legendák övezik őket. 1892-ben Dahoméban például egy ma­roknyi légiós egy tízezres, fejszékkel és késekkel felfegyverzett hadsereget győzött le. 1863-ban Kamerunban két­ezer katona mészárolt le 65 légióst, akik az utolsó emberig harcoltak. Igaz, el­lenpélda is akad: 1961-ben, Algéria függetlenségének kikiáltásakor éppen a légiósok próbálták meg Charles de Gaulle elnököt megbuktatni. Az ide­genlégió dzsibuti főhadiszállását szö­gesdrót és torlaszok veszik körül. A főparancsnok, a 42 éves Emmanuel Beth alezredes büszke a hadseregére, amely a 2. világháborúban utolsóként hagyta el a Tonkini-öblöl, a legnagyobb hősiességet tanúsította Dien Bien Phu- ban, s elsőként csatlakozott a szövetsé­Izzadok az ablak előtt. A posta kicsiny, de nagy a forgalma. Most mondjam a sorban állóknak: kérem szépen, én csak rövid időre jöhettem ki a közeli kliniká­ról, s nagyon megköszönném, ha előre engednének. Nem, ezt nem mondhatom. Régi trükknek tűnne, meg különben is... Aztán mások is vannak itt, akik nehezen bírják. Hervadt öregek, mozgássérültek. Csak legalább zakót ne hoztam volna. De hát ennek a zsebében vannak az okmányaim, a toliam, miegymás. Min­denre szükség lesz majd, ha sorra kerü­lök. Nézném az órám, ha látnám. Mind­egy, ez magánügy. Kis szédülések, káp- rázatok után aztán mégis aláírhatom — természetesen a kisasszony szeme láttá­ra — a betétszámlakönyv szelvényét. És most megáll az idő. A Szovjetunió tiltott zónájában vizsgálgattak így hajdan. A postás hölgy int följebbvalójának, s most már ketten ellenőrzik, fürkészik az ügy­darabokat meg engem, aki ugyancsak ügydarabnak érzem magam. Semmi két­ség: velem vannak megakadva. Mert a betétszámlakönyv és a személyi igazol­vány hiteles. Szerepelnek adataim az országos regiszterekben, s a telefonos információ is megnyugtató. A mögöt­tem állók azt hiszik, hogy valami mesés összeget akarok felemelni, ezért a nagy körültekintés. Az ablak mögött azonban tudhatják, hogy az igényelt összegből egy szerényebb konzumnővel való va­gesekhez'Norvégiában és Olaszország­ban. „A világ legjobb katonái va­gyunk”, mondja. „Az amerikai zöld­sapkások is tőlünk tanultak.” A pa­rancsnok szerint a Chirac elnök által javasolt reformok őket nem érintik, mi­vel profizmusuk miatt egyre nagyobb szükség lesz rájuk. Maguk a katonák azonban másképp látják a dolgot, hi­szen az elviselhetetlen klíma, a kimerítő kiképzés, a világtól való el­zártság az idegeikre megy. Hiába ölik éjszakánként a dzsibuti bordélyokban whiskybe a múltjukat, az emlékeiket. „Előbb vagy utóbb mindenkit elér a krízis — mondja a harmincéves egyko­ri lyoni tanító —, legyen az herceg, fegyenc, vagy a vöröshadsereg egykori tisztje.” Dikhilben, az etiópiai határ mentén egy egység a „harcteret” felügyeli. A húsz katona néhány sátorban lakik, kö­rülöttük a végtelen homok, kőtömbök és rágcsálók. Az egységben, melyet a Sorbonne végzőse, Danvy hadnagy ve­zet, három magyar, két bolgár, egy szlo­vák, két malgasi, két angol, négy orosz, négy lengyel és egy török szolgál. A határt őrzik, s az afárok és az ízek közti véres összecsapásokat igyekeznek megakadályozni. Ébresztő 5 órakor, zászlófelvonás 5.30-kor, 6-kor már az őrhelyeiken vannak. Tizenegy órakor a hőmérő már 53 fokot mutat. „Naponta 12 liter vizet kell meginnunk—mondja a hadnagy —, s az őrködés mellett leg­inkább a skorpiókra, az Anopheles-szú- nyogokra és a mérges pókokra kell ügyelnünk. Tavaly az egyik katonát megmarta egy kobra, s mivel a helikop­ter későn érkezett, amputálnunk kellett az egyik karját.” Nandron, a hatvanéves francia, aki­nek golyónyom „díszíti” az arcát, har­csora se futná. Méghogy konzumnő? Örülök, ha élek. Vacsorát meg kapok a klinikán. Egy darab Mackó sajt. két sze­let kenyér. Ámbár ez még mindig jobb, mintha a gyógyításon spórolnának. Le­het, hogy jövőre a piciny Mackót is meg kell fizetni? Nagyító alatt elképzelhető. Most eszembe jut, hogy a szovjet határőr levétette velem a sapkám és a szemüvegem az azonosításkor. Már mozdulna a kezem az okuláréhoz, mikor belém döbben: de hisz’ most operálták a látóidegem, s ami az orvosnak biztató jel, az itt nyilván megütközést keltene. Nem beszélve arról, hogy szemem látva végképp nem hinnék el. hogy én vagyok én. Úgy-ahogy látom magam az üveg­fal tükrében; egy vízihulla benyomá­sát keltem, akit valahogyan talpra állí­tottak, s ruhába ráztak. Hogyan kerül egy vízihulla Miskolcról a főváros nyolcadik kerületébe? A két postás­kisasszony tanácskozik még keveset, aztán mégiscsak kifizetnek. Nem ment gyorsan. Jobb formámban ennyi minchat évet szolgálat az idegenlégió­ban. Megfordult Algériában Biafrában, Csádban. Boszniában. Mint elmondja, szanitécként dolgozik. Ez a hatalmas termetű férfi elnyűhetetlennek látszik, s csak kevesen tudják róla, hogy estén­ként, a sivatagi éjszakában, amely fö­lött millió csillag ragyog, úgy szokott sími, mini a katonák szoktak: lehajtott fejjel, csöndesen, mialatt a könnyei az arcán lévő hegen folynak lefelé. El­mondja, hogy egyetlen fia, Philippe egy évvel ezelőtt főbe lőtte magát egy tizen­hat éves lány miatt. „Egy ködös reggel a rendőrkutyák találták meg a Limoges melletti erdőben, azon a birtokon, amit a katonai zsoldért vettem. A világ ro­mokban hever, a világ nem létezik..” Nandron lemondott a nyugdíjáról, elad­ta a házát, és visszatért az egyetlen világba, amely számára megmaradt: az idegenlégióba. Az idegenlégióba 17 és 40 év között lehet jelentkezni. Az egyetlen feltétel a jó fizikai erőnlét és az alkalmazkodóké­pesség a katonai élethez. Nyitott ajtó várja azokat is, akik nem egészen tisz­ták a rendőrségi nyilvántartásban, bár a régi gyakorlattal ellentétben — amikor a légió a bűnözők és gyilko­sok menedékhelye volt — itt is vál­tozott a helyzet. Nemzetközileg kö­rözött gyilkost vagy kábítószerárust ide sem vesznek fel. Az évi hatezer jelentkezőnek mintegy huszonöt szá­zaléka állja ki a kemény próbát. Az első hat hónapban a zsold kicsi (1000 frankot tesz ki havonta), a kiképzés annál kegyetlenebb. Aki ezt is kibírta, pénzjutalmat kap és az egységekhez kerül. A specialisták fizetése hétszeres. Öt év után az ember eldöntheti: marad, vagy civilbe megy. Panorama, Milánó idő alatt alig kerestem kevesebbet, mint a kivett összeg. Azért nem haragszom a hölgyekre. Végül is a betétesek érdekeit védik a szigorú ellenőrzéssel. És mi tagadás: a személyimbe ragasztott három fénykép sem elég meggyőző. Különösen most, mikor mindent hamisítanak. De lehet-e mindent hamisítani? Azaz: mit nem lehet? Jobb elfoglaltság híján azóta is ezen meditálok az álmatlanság óráiban. Most hagyjuk a közhelyes dol­gokat, amilyen a pénz- meg az okirat­hamisítás. Á bor, az élelmiszerek, sőt a gyógyszerek meg a kábítószerek hami­sítása is magától értetődő napjainkban — sajnos. A festmények, műtárgyak ha­misítása régi iparág. S a technika fejlődésével beláthatatlanok a lehetőségek. Aztán manapság a hamisí­tások egy lépéssel mindig a hatóságok előtt járnak. De itt van például a halál! Jó, talán még nincs itt, de hamisítható-e? Maga a halál ténye (mellőzzük ezúttal a rémdrámák tetszhalottjait) az bizony faktum. Viszont a halál körülményei ha­misíthatok! A közönség a színész-zseni halála után negyven esztendővel tudhat­ta meg, hogy talán mégsem öngyilkos­ság vetett véget Soós Imre életének. Mint ahogyan Bajor Gizit is az „idegen­kezűség” altatta halálba. Mert a színé­szek ritkán akarnak meghalni. Inkább mindig, mindenáron újjá akarnak szület­ni. És ez jobbára sikerül is. Meg­döbbentő. hogy az újabb feltételezések szerint mind Bajor, mind Soós Imre ese­tében a házastárs volt a tettes. S mindket­ten orvosok! Gyógyító emberek. Elsősorban persze esendő, sérülékeny emberek maguk is. Germán professzor indítékait többen kutatták az utóbbi évti­zedekben. Müller Péter rádiós vallomá­sa most a pszichiáter Soós-feleségre irá­nyította a figyelmet. Hogy van-e értel­me? Talán csak az, hogy lesznek végre, akik vallomásra kényszerítenek egy ha­zug, hamis korszakot, melyben az ural­mon lévők annyi mindent letagadtak, eltitkoltak, hogy szalonképesek marad­janak. Mert az említett két színész halála bizony felveti a tehetséggel való sáfár­kodás kérdését is. Ami nem magánügy! Elképzelem a 27 éves Soós Imrét, amint utolsó erejével kitömi próbál — véresre zúzva magát — a gázfelhős teakonyhá­ból... Igaz, a tragikus kitörési kísérletekben mindig van valami felemelő is! A tragé­dia tragédiája az, mikor feladják, felad­juk a küzdelmet. A postásról a klinika felé szédelegve legalább háromszáz ilyen embert látok. Mert a Tömő utcában székel egyik szekta ínségkonyhája. Há­romszáz kopott, sovány, éhes ember. Körülbelül annyian vannak itt, mint Par­lamentünkben az országgyűlési képvi­selők. Én azokat is, ezeket is sokallom. Ámbár Parlament csak egy van, ínség­konyha pedig jó néhány működik a fővárosban. Mi volna, ha egyszer itt a szekta konyháján ebédelnének a kép­viselők? A választások előtt lesz, akinek ilyesmi is eszébe jut... Mozdul bennem a hírlapíró, hogy magam is beálljak a sor­ba, hogy megízleljem az ingyen ebédet, de inkább ezeknek az embereknek az életéből. De csak nézem őket, másnap megint nézem. S most úgy érzem, az éhség az, amit nem lehet hamisítani. De abban az országban, ahol sokan éheznek, ott sok a hamisság, a hamisítás. És ahol sok a hamisítás, ott mindenki gyanús. — Ki dézsmálta meg a cukorbe­tegek zsemléit? — kérdi a főnővér. S mi — bekötött szeműek — csak állunk. Trauma a traumatológián. Gyarmati Béla Hamisságok és hamisítások

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents