Békés Megyei Hírlap, 1997. július (52. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-12-13 / 161. szám
o A HÉT TÉMÁJA 1997. július 12-13., szombat-vasárnap Jubileumi beszélgetés Gyulay Endre megyés püspökkel A becsomagolt kovász nem keleszt — Püspök úr, önt 1987-ben nevezte ki II. János Pál pápa, egy olyan időszakban, amikor még nem lehetett tisztán látni a rendszer végét. Milyen körülmények között kezdte el a munkát az egyházmegyében, zaklatta-e az egyházügyi hivatal, vagy a hatalom gyengülésével akkorra már hallgatólagos egyezségek alakultak ki? — A felszentelésemen még teljes díszben ott volt az Állami Egyházügyi Hivatal, bár elődöm, Udvardi püspök úr időszakához képest minden könnyebb volt már. Kinevezésem előtt plébánosként tevékenykedtem Ró- kuson, s az egyházügyi hivatal beosztottjai elég gyakran eljöttek „beszélgetni”. Egyik ilyen alkalommal tették szóvá, hogy mi igazán nem panaszkodhatunk, mert lám, milyen engedményeket tett a hivatal: tanítani enged a templomban. Semmilyen engedményt nem tesz, feleltem. Arról van szó, hogy a hittanítás alulról építkezve jutott idáig. Mivel az iskolában betiltották a hitoktatást, mi elkezdtük a templomban. Ezt szentesítették utólag, mert nem tehettek ellene semmit. Nem hallgatólagos egyezségek voltak ezek, hanem a hatalom gyengülése, amely már nem tudta meggátolni a munkánkat. Kénytelenek voltak engedni. Terrorral még el lehetett volna nyomni a mozgalmat, de erre már nem vállalkoztak. — Ön személyesen hogyan viszonyult ehhez a hatalomhoz? — Tudomásul vettem, hogy létezik, és megpróbáltam teljesen kihasználni amit lehetett. Akkortájban volt egy Szent Sebestyénnel kapcsolatos cikkem, amely miatt a szerkesztőnek „meg is köszönték” a munkáját az akkori Magyar Hírlapnál. Szent Sebestyént úgy mutattam be, mint aki a császári udvarban szolgált testőrként, s akit, kiderülvén, hogy keresztény, agyon- nyilaztak, de felépülve visszament, hogy munkára jelentkezzék. A magyar egyház ugyanígy nézett ki: tönkretették, de életben maradt, s jelentkezett, hogy kell-e a magyar társadalomnak. Nem tapsoltak a cikkért, de megjelent. — ,,Ne féljetek” — ezt választotta püspöki címere mellé jelmondatul. Honnan eredt a címer és a mondat? — Kispap koromban páter Hunya ötvenedik születésnapjára készítettem egy ünnepi díszletet. Egy nagy M volt benne, melyben egy nagy V betű — Virgo Maria —, abban pedig egy kehely, amelyből egy minden oldalán jócskán megfolyt, csonkig égő gyertya állt ki. Ez a kelyhes gyertya egy kereszt alján azt jelentette: Mária karjaiban a kereszten csonkig égni. Ezt gondoltam el püspöki jelvényemül. A mondat pedig az angyalok mondata, amikor az asszonyok Jézust keresik a sírban, de nem találják: „Ne féljetek, föltámadt.” Úgy gondoltam, erre építve az ember felszámolhatja a félelmét, amelyből akkor még sok volt a társadalomban. — Az egyháznak szólt ez az üzenet, vagy mindenkinek? — Ahogyan én képzeltem, elsősorban magamnak. Nagy felelőséget rótt rám ez a tisztség, amelyre a Szentatya kiszemelt. Másfelől az üzenet magyar egyháznak és eljövendő egyházmegyének is szólt. Azt jelentette: a krisztusi értékre kell építeni és nem arra, amit egy külső hata- lorrf diktál. — A mostani püspöki karból három főpapot nevezett ki egy időben Magyarországra a pápa. Mit gondol, milyen tendenciát jelentett ez? — Mi voltunk az elsők, akik nem apostoli kormányzóként, hanem mindjárt megyés püspöknek lettünk kinevezve. Világos volt, hogy ez már a magyar egyház stabilitását jelenti. —Nem lehetséges, hogy az új kinevezésekkel a pápa a néphez, a terephez, a gyakorlathoz közelebb álló főpapokat keresett? —Nem tudhatom, hogy volt- e a Szentatyának ilyen szándéka. Nekem egy nap Udvardi püspök úr hozta a hírt, hogy fel kell mennem Budapestre; az Att- rium Szállóban kellett felkeresnem Colasuonno és Bukovsky főpapokat. Ok közölték, hogy a Szentatya mire választott ki. Mindjárt azt feleltem, hogy nem érzem erre alkalmasnak magam, mire az volt a válasz, hogy gondoljam meg. Kaptam is egy jó percnyi gondolkodási időt... — Milyen elvárásokat fogalmaztak meg a munkája iránt? — Külön kinyilvánított elvárás nem volt. Egy püspök felszentelésekor mindig van egy kinevezési dekrétum, amelyben a pápa visszatekint a püspök régi munkaköreire, és kifejezi reményét, hogy a kormányzás, amelyet elkezd, javára szolgál majd az egyháznak. — A nyolcvanas évek vége politikailag eléggé vegyes időszak volt. Kíváncsi vagyok, hogyan zárta a számlát azokkal az egyházi személyekkel, akik kiszolgálták a rendszert? — Ez nehéz kérdést jelentett akkoriban. Először is rendszerint olyan helyen dolgoztak, amelyet nem lehetett képzetlen emberrel betölteni. Az irodaigazgatómat, aki különben igen tisztességes békepap volt, hirtelen nem lett volna, aki helyettesítse. Valamit mégis tenni kellett. Nyugdíjazásokat indítottam el, s a probléma egy részét ez megoldotta. Ugyanakkor kötelességemnek éreztem, hogy azokat a papokat, akik börtönben voltak, s szabadulván, az egyházon belül nem bántak velük méltányosan, az elődeim nevében is megkövessem. — Milyen szempontokat követett az egyházmegye újraszervezésekor? — Igyekeztem a megfelelő embert a megfelelő helyre tenni. Ez az összeillesztés azonban sokszor nehéz. Más egy tanyai lelkipásztor, akinek fizikai erővel kell bírnia a munkát, és más egy nagyobb városban szolgáló pap, akinek a városi közösségben tudnia kell a vagányabb fiatalokkal is bánni. Annyiban volt könnyebb a szervezés, hogy sok papot ismertem már: vagy együtt tanultam az egyházmegye papjaival, vagy tanítottam őket. Mire püspök lettem, az egyházmegye szinte minden községében voltam már prédikálni. Ugyanakkor ez a tapasztalat hátrány is volt: véleményemet nehezen lehetett megváltoztatni, hiszen személyes tapasztalatokon alapult. —Az első szabad magyar választások idején volt-e politikai eszménye? — Nem volt, s nem is tartom fontosnak, hogy pártpolitikával foglalkozzam. Ez egyébként tilos is egy papnak. Viszont mindig nagyon komolyan gondoltam a társadalmi kérdések megtárgyalását, hiszen ezek kapcsán a pápák számtalanszor nyilatkoztak. A pártpolitikától függetlenül társadalomeszményem a személyi méltóságra, a szolidaritásra és a szubszidiaritásra, arra a három elvre épül, amelyet a keresztény társadalomtan fogalmaz meg. Tehát a keresztény társadalom fontosságát hangsúlyozom és nem a keresztény pártokét. —Megvilágítaná a különbséget? — Minden pártban vannak megkeresztelt emberek, akik az egyházhoz tartoznak, ezért papként nem tehetem meg, hogy egy párt embereivel ne álljak szóba. Viszont bizonyos elvekkel szembe kell helyezkednem. Nem az emberekkel — az elvekkel. Amúgy pedig nem utasítok el egyetlen közeget sem, ahol a keresztény tanítással megszólalhatok. A politikai környezet nem zavar. Csak annyit kívánok, hogy ne legyen megkötés: bármiről beszélhessek. Egyik párttal sem volt olyan ütközésem, hogy bármelyik tagját csak azért ítéltem volna el, mert ahhoz a párthoz tartozik. Más kérdés, hogy egyes pártok eszméivel valóban vitatkozom. Ugyanakkor, azt hiszem, mindig világosan beszéltem, ha nem tetszett valami. A szekularizáció fel- gyorsítása vagy az Amerikaimádat például ellenkezik a felfogásommal és ezt sokszor szóvá tettem. — Emlékezetes volt, amikor szót emelt az ellen, hogy egy Scorsese-filmet műsorra tűzzenek a magyar közszolgálati televízióban. Ezt a lépést hová sorolja? — Annyit mondtam, hogy a keresztény elvekkel ütközik az a feltételezés, amelyet a film hirdet Jézusról, s ez sok millió embert érint Magyarországon. Az egészen más kérdés, hogy a fűmhez egy videotékában hozzá lehet-e férni. S az is igaz, hogy a tévét el is lehet zárni. De akkor sem tartom méltányosnak, hogy a közszolgálati tévé ne legyen figyelemmel milliókra. Egy levélben elmondtam tehát a véleményemet a tévéelnöknek, s a filmet le is vették a műsorról. Nem „tiltottam be”, mint ahogy mondják, hiszen erre nem is volt hatalmam. — Kíváncsi vagyok, ön személyesen megtalálta-e világi tanácsadóit, azokat a szakembereket, akiket be lehet vonni egy- egy döntés meghozatalába? — Mindjárt az elején számot vetettem azzal, hogy mihez értek és mihez nem. Például amikor 1991-ben az egyházi kárpótlás kérdései előkerültek és véleményt kértek tőlünk, egy jogászgárdát hívtam össze, akikkel végigbeszéltük a témát. Ezen kialakult a pénzügyekkel, az építészettel vagy a művészettel foglalkozó munkatársi kör is. A tavaly megjelent, a magyar társadalmi problémákról szóló püspökkari körlevelet munkatársak nélkül képtelenség lett volna úgy megírni. — Bocsásson meg egy megjegyzést: hívei szerint ön túlságosan sokat vállal magára. Mit gondol erről? — Lelkiismeretem szerint dolgozom. Amit bírok, azt csinálom, amit nem, azt nem. Aránylag valóban kevés dolog van, amire nemet mondok. Időnként az éjszakáim egy része is rámegy, de én úgy érzem, nem vállalok többet, mint amennyit bírok. Lehet, hogy egy év múlva fele ennyit tudok majd vállalni, de azt hiszem, mindig belátom, hogy hol a határ. —Mi jelenti a kikapcsolódást önnek? — Először is aludni szoktam, ha nem is túl sokat. Egyházi szakirodalmat, folyóiratokat szívesen olvasok, s komoly igényem lenne a zenére, de arra nemigen jut idő. Kikapcsolódásomba, ha itthon vagyok, beletartozik a tévéhíradó megnézése is, hogy napra kész legyek abban, ami az országban folyik. —Jár-e társaságba? — Ha a szórakozásra gondol, akkor nem. Paptestvérekkel, évfolyamtársaimmal időnként összeülünk, az előbb említett világi munkatársaimmal pedig nemcsak hivatalos kapcsolatom van. Rendszerint azonban nem sok időm van arra, hogy szórakoztató dolgokat beépítsek. — Vannak barátai? — Vannak. Civilek is, papok is. — Azt tartják, hogy ön kitűnően kommunikál nem egyházhoz tartozó emberekkel is. Mit gondol, hogyan kell az egyháznak beszélnie a nem hívőkkel? — Az egyház nincsen bezárva, hanem emberek között élő keresztényekből áll. Ha a kovászt becsomagolja az ember, az nem fogja átjárni a környezetét. Ha viszont nyitott környezetbe kerül s némi kegyelmi víz is jön hozzá, akkor megteheti hatását. Most nem a prozelitizmusra gondolok, hanem arra, hogy egy normális életvitelben kialakulhatnak olyan emberi kapcsolatok, amelyek révén megértjük egymást. Én ezt dialógusoknak nevezem. A dialógus azt jelenti: elmondom a magamét és meghallgatom mások véleményét. Nem biztos, hogy igazat adnak majd nekem, de biztos, hogy az általam elmondottakat más szemmel fogják nézni, mintha ellenséges viszonyban lennénk. — Az ön egyházmegyéjében is magas azoknak a száma, akik katolikusnak vallják magukat, de nem teljesítik a vallás valamennyi elvárását. Minek tekinti ezeket az embereket: az egyházhoz tartozóknak vagy sem? — Ki-ki rájöhet, ha megvizsgálja a maga lelkiismeretét, hogy nem teljesít minden parancsolatot. Ez alól én sem vagyok kivétel. Ha egyszer dühös vagyok, akkor elmondom a véleményemet, s ez nem éppen krisztusi magatartás. Én nagyon megbecsülöm ezeket az embereket is, akik, ha nem is százszázalékos katolikusok, mégis az egyházhoz tartozónak vallják magukat. Attól az embertől, akit megkereszteltek, de semmi keresztény példát nem látott maga előtt, nem kívánhatom meg, hogy egyszerre keresztényi élete legyen. De tudom, hogy sokakban szép lassan beérik, hogy többet szeretnének, s a személyes kapcsolatokon keresztül közelebb lehet őket hozni Krisztushoz. —Püspök úr, hogyan képzeli el a katolikus egyház meggyőzőtanító munkáját az ezredforduló világi társadalmában? — Egyetlen pasztorációs lehetőség van, amely ma igazán sikeres lehet: a személyes kapcsolat. Ha valaki megismer egy keresztény embert és meggyőződik róla, hogy az becsületes és nyílt szívű, akkor másként fog a szavaira adni, mintha azok a szavak csak papírról olvasva jutnának el hozzá. Jézus sem azt mondta, hogy írjatok könyveket, hanem azt, hogy tanítsatok. Ebben a mai, elvilágiasodott társadalomban az emberek még inkább annak hisznek, amit meg is tapasztalnak. Ha a keresztény emberek jó példáját látják, lesz esélye annak, hogy elgondolkodjanak rajta, s megfontolják, vajon ez nekik is jó-e. Az a világ már a múlté, amelyben egy papi beszédre mindenki sírva fakadt és megtért. A mai pasztoráció igen lassú folyamat, s csak akkor lehet esélye, ha képesek vagyunk a folytonos személyes tanúságtételre. Panek Sándor Gyulay Endre tíz éve Gyulay Endrét 1987. július 5-én szentelték megyés püspökké. Egyházmegyei kormányzása alatt templom épült Békéscsabán (Jaminában), Bélmegyeren, Kamuion, Domaszéken, Felgyőn, Szentmihályon, s jelenleg is folyik az építkezés Csongrád-Bokroson és Eperjesen. Ez idő alatt folyt a szegedi dóm renoválása, a dómban új szembeoltár építése és egy újabb Szent Gellért-ereklye elhelyezése, amely Marco Ce velencei pátriárka személyes hozatala volt. A tíz évhez oly események fűződnek, mint az iskolanővérek és a piaristák visszajövetele Szegedre, és ezzel két katolikus gimnázium létrejötte, két szegedi katolikus óvoda megalakulása. Iskolák nyíltak még Makón, Gyulán, Békéscsabán, Szentesen, Endrő- dön, valamint egyházi szociális otthon alakult Szegeden, Újkígyóson és Gerendáson. A fenti intézmények mindegyikéhez egy-egy egyházi ingatlan visszaszerzése is fűződik. Szegeden egyházmegyei főiskolás kollégium alakult és ismét az egyház birtokába került a Katolikus Ház, Móravároson pedig új közösségi ház épült. A hitoktatás és az ifjúsági pasztoráció rendszere megszilárdult; Domaszéken megalakult a Zöldfás ifjúsági lelkigyakor- latos és továbbképző intézet. Gyulay Endre tíz éve alatt 1988 szeptemberében rendezték a Szent Jobb-ünnepséget, 1991-ben pedig II. János Pál pápa ellátogatott az akkor még Szeged-Csanádi Egyházmegyéhez tartozó Debrecenbe. Mint ifjúságért felelős püspök, Gyulay Endre a népstadionbeli ünnepségen is a pápa mellett volt. 1996-ban Szent Gellért vértanúságának 950. évfordulóját ünnepelték az egyházmegyében. Mint a Magyar Püspökkari Konferencia alelnö- ke, jelentős része volt az egyházi kárpótlás kapcsán a kormánnyal folytatott tárgyalásokban. A mai, elvilágiasodott társadalomban az emberek még inkább annak hisznek, amit meg is tapasztalnak
