Békés Megyei Hírlap, 1997. július (52. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-11 / 160. szám

1997. július 11., péntek 1 X 1 Adéltc MFPtYFT HÍR! 1 INTERJÚ, RIPORT |-------------------------­11 „Nagy vágyam volt, hogy két nyelven írjak” Születésnapi beszélgetés Dér Endre íróval Nem mindennapi életutat járt be az író, újságíró, lelkész, könyvtáros és tanár Dér Endre. A finom lélekrajz mestere, a Békéscsabán született, jelenleg Szegeden éló' József Attila-díjas író a napokban ünnepelte hetvenötödik születésnapját. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele. — Amikor 1950-ben átesett egy súlyos műtéten, azt mondta ön­nek Sebestyén professzor köz­vetlenül az operáció után, hogy fél tüdővel akár még húsz évig is elélhet. Azóta eltelt negyvenhét év... Hogyan érzi most magát? — Köszönöm kérdését, tűrhetően. A tüdőmmel nincs és nem is volt semmi probléma a bő negyven év alatt. Kicsit ma­gas a vérnyomásom és van egy kis reumám, de ennyi az egész. — A betegsége összefüggés­ben állt azzal, hogy 1944-—45 telén napokig bujkált a soproni erdőkben a Gestapo elől? — Valószínűleg az is szere­pet játszott a betegségemben. A soproni egyetemen működött egy náciellenes diákcsoport, amely Nyugati Őrszem címmel 1938 és 1944 között kiadott egy antifasiszta, a népi írók szellemi befolyása alatt álló lapot. A ki­adványt Csaba József evangéli­kus líceumi tanár szerkesztette. A lapban főként soproni fiatalok publikáltak, de a példaképeink' —egyebek mellett MóriczZsig- mond és Tamási Áron—is meg­nyilatkoztak. Ez az összetartó diákcsapat sorban torpedózta meg a német nacionalista egye­sület, a Volksbund akcióit. Mindaddig, amíg vezetőnk, Csaba József és jó néhány diák­társam neve nem került a prosk- ribáltak közé. A Gestapónak címzett, ellenünk szóló feljelen­tést Csaba József postásként dol­gozó egykori tanítványom jut­tatta el hozzánk. Ezt követően napokig bujkáltam és didereg­tem a soproni erdőben, mígnem sikerült viszonylagos biztonság­ba jutnom. — Ezt követően visszakerült Békéscsabára, ahol a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövet­ség helyi szen’ezetének lett a tit­kára. — A MADISZ akkor még betöltötte hivatását, hiszen a másik szervezővel, Liska Ti­borral — mint a népírók nevelt­jei — nemzeti parasztpártiak voltunk, de helyet foglaltak a szervezetben a szocdemek, a kommunisták és a párton kívü­liek is. Ez a népfrontos jellegű, egységes ifjúsági szervezet csak később hullott atomjaira. Akkor, amikor megkezdődött a balos szorítás az ifjúsági szö­vetségek irányába. Engem ab­ban az időben szipkázott fel a NÉKOSZ-központ Békéscsa­báról Budapestre. — Úgy tudom, hogy Drie- nyovszki Endre néven anya­könyvezték, s édesapja a har­mincas években magyarosíttat- ta a családnevet. — Jól tudja. Csabai szlovák családból származom. Sajnos csak a kissé sivár szókészletű csabai tájnyelvet beszéltük, il­letve beszéljük, amely messze van az irodalmi szlovák nyelvtől. Ma már a magukat szlováknak valló csabai szülők beírathatják a gyermekeiket szlovák általános iskolába és gimnáziumba, ahol tisztessége­sen megtanulhatnak szlovákul. Sajnos az én időmben még nem volt ilyen lehetőség, pedig an­nak idején nagy vágyam volt, hogy két nyelven írjak. —Ha már itt tartunk, mi Dér Endre írói ars poeticája? — Én megpróbálok mai len­ni az írásban, azaz én is kísérle­tezem. Véleményem szerint azonban nem szabad túl sokat kísérletezni a prózában. A lé­nyeg: értelmesen és egyszerűen kell fogalmazni, úgy, hogy azt egy parasztember is megértse. Ne a levegőnek írjunk. — Milyen tervei vannak a jövőt illetően? — Szeretném tovább gom­bolyítani a nemrégiben megje­lent Paradicsommadarak című kötetem történetét. De szeret­ném folytatni a Tornádó című önéletrajzi regényemet is. A Békéscsaba története című mo­nográfia harmadik kötetében én írtam, illetve írom meg a csabai képzőművészet történetét. A könyv várhatóan karácsonykor jelenik meg. Szabó C. Szilárd „Én megpróbálok mai lenni az írásban, azaz én is kísérlete­zem” ARCHÍV FOTÓ Erdélyi vázlattúrán a kétegyházi alkotótábor résztvevői Csak semmi politizálás! Ez művésztelep... Kétegyháza, június 29-e, hajnali öt óra. Az alkotótábor Almássy-kastélyban elszállásolt művészei lassanként az utcára szivárognak. Erdélyi vázlattúrára indul a közel negyven alkotót összefogó kis csoport. A Békés Megyei Állami Közútkezelő Közhasznú Társaság által finanszírozott erdélyi út állomáshelyei Nagyszalonta, Belényes, Aranyosvölgy, Abrudbánya, Zalatna, Gyulafehérvár, Nagyenyed, Torockó- Szentgyörgy, Torockó, Körösfő, Bánffyhunyad és Nagyvárad. Mindez két nap alatt! Most még mindenki friss és üde, senki sem gondolja, hogy a két napig tartó kánikula és a sok-sok látnivaló (le)győzése milyen nagy vállalkozást jelent... Szénás! Feri szava szent A határon nincs gond, a művészek útlevelei rendben vannak, alig há­romnegyed óra múlva már a szomszédos országban kanyarog a Körös Volán gyulai autóbusza. Szénási Feri (merthogy később mindenki csak így hívja a nagyszalontai RMDSZ újonnan megválasztott elnökét) már vár bennünket a határ után. Ő lesz az idegenvezetőnk az erdélyi úton. Igaz, most nem politikusi „minőségében” jön, hanem mint a szalontai alkotótábor vezetője. Ehhez ragaszkodik Ungvári Mi­hály is, az utat szervező (kétegy­házi központú) Békés Megyei Képzőművészeti Szabadiskola Egyesület elnöke, aki legalább há­romszor leszögezi egymás után: „Csak semmi politizálás! Ez mű­vésztelep...” Szénási Feri szava szent, és rá­adásul érdekesen is beszél, úgy­hogy minden szempár rajta csügg. Az amerikás magyarról szól elsőként, aki gyalogtúrára indult Csíkszeredába. Mivel hamar kifá­rad — mesél tovább az idegen- vezetőnk —, megszólít egy erdé­lyi magyart az út szélén: — Milyen messze van még ide Csíkszereda, bátyám? Az erdélyi végigméri, majd a következőt mondja: — Menjen! Az amerikás nem érti: — Mi az, nem tud magyarul!? Azt kérdeztem, milyen messze van ide Csíkszereda! Az erdélyi egyetlen szóval sem mond többet az előbbinél: —Menjen! Az amerikás megmérgesedik. — Na, ez bolond — dönti el, majd továbbindul. Ekkor az öreg utánaszól: —No, ha így megy, akkor még két óra... A buszon mindenki nevet, és Szénási-vicceket akar hallgatni, Feri azonban beosztja. Először a szalontai Csonka-toronyban lévő Arany János Múzeumot kell meg­nézni. Igaz, valami miatt áramszü­net van, úgyhogy csak sötétben tapogatózik a társaság, de azért a múzeum igazgatójának lehet hal­lani a szavát. Van, aki először jár itt, annak minden egyes mondat érdekes. Sokan azt sem tudták, miért nevezik a múzeumot Cson­ka-toronynak, mikor szemmel lát­hatóan befejezett épületről van szó. Az igazgató elmondja, hogy a településen 1658-ban tűz ütött ki, és leégett a torony teteje. S mivel azt Arany és Petőfi életében még nem állították helyre, ők még úgy nevezték: Csonka-torony. Aztán rajta ragadt e név. A múzeumban lévő Arany János bútorokat, irato­kat és használati tárgyakat a költő halála után a fia, László ajándé­kozta a városnak. Jelenleg öt kiállítóteremben csodálhatják meg mindezt az érdeklődők. Magyarok az Aranyosban Továbbutazunk. Az úton egy le­pusztult kendergyárat látunk. So­kan találgatnak: „Épül vagy bont­ják?” Feri legyint: — Mire felépült, vége lett a szoci­alizmusnak, és úgy maradt... Belényesben meglátogatjuk Miklós János grafikust, ahol a mű­vész munkáinak megtekintése előtt szinte kivétel nélkül minden­ki az illemhelyre volt kíváncsi. Innentől kezdve márhegyesedik a táj, azonban a hőmérséklet nem akar csökkenni. Pedig vannak hangadók, akik állítják, hogy a hegyekben mindig hűvösebb van. Ez a törvényszerűség azonban most valahogy nem akart érvé­nyesülni. A mi Ferinknek azon­ban zseniális ötlete támad: meg kell állnunk az Aranyos-pataknál. Itt a magyar művésztelep lakói ösztönösen eldobálják cipőiket és vázlatkészítési gondolataikat. Pár perc múlva már valamennyi ma­gyar alkotó elégedett arccal álldo­gál a hideg vizű hegyi patakban. A nagyobb energiával bírók meg­próbálnak aranyat keresni. Van, aki felkiált (ilyenkor a többiek arca egy villanásra sárgára vált), majd halkan hozzáteszi: „Ez nem arany...” (a „tömeg” meg­könnyebbülten felsóhajt). Abrudbánya és Zalatna között megint csak megállunk, és meg­nézzük azt az emlékoszlopot, amelyet az út építésekor, 1838- ban állítottak. Van, aki lefényké­pezi. A hosszú út végén estefelé ér­kezünk Gyulafehérvárra, ahol a Hotel Transilvárnában a szállás­helyünk van. Előtte azonban meg­nézzük a XII. században épült püspöki székesegyházat, megcso­dáljuk Hunyadi János kormány­Ottjártunkkor a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban éppen érettségi folyt, ezért csak az udvaron nézhetett szét a ma­gyar csoport. A képen a haj­dani iskolacsengő látható zó, fia, László, Izabella királyné és János Zsigmond fejedelem szarkofágjait. Átmegyünk a haj­dani vár Alsó- és Felső-Károly kapuján. Csattognak a fényképe­zőgépek, .itt van mit fotózni. Idegenvezetőnk elmeséli: 1921- 22-ben építették a székesegyház közelébe az ortodox katedrálist Erdély Romániához csatolásának tiszteletére. Ezt már kevesebben fotózzák le. A Transilvánia éttermében nagy a sürgés-forgás. A pincémők kedvesek, de mozgásukon látszik, ritkán van ennyi vendég náluk. A vacsora finom, ám kiderül, az otta­ni átlagfizetésekből mindössze tízszer étkezhetne itt valaki, azu­tán elfogyna a pénze. Egy komp­lett vacsora 20-25 ezer lejbe kerül, míg az átlagkereset 200-250 ezer lej körül mozog. Néhányan esti városnézésre indulnak. Á szállo­dai szoba elfogadható, de azért a magyarok közül többen is sokall­ják az árát. Templomba menekített kultúra Másnap reggel visszafelé indu­lunk, az útvonal azonban más, mint idefelé. Nagyenyed az első állomásunk, ahol a híres Bethlen Kollégiumot nézhetjük meg. Mi­vel éppen érettségiznek az orszá­gos beiskolázású magyar oktatási intézményben, ezért csak az udva­ron nézhetünk szét. Ez is érdekes. Az egyik falon tábla hirdeti, hogy hány neves ember végezte itt a tanulmányait. íme néhány ismer­tebb név a fali tábláról: Apáczai Csere János, Áprily Lajos, Bara­bás Miklós, Bolyai Farkas, Körösi Csorna Sándor, Sütő András, báró Kemény Zsigmond. A buszhoz indulva még megcsodálhatjuk az enyedi templomot, melynek érde­kessége, hogy várfallal vették kö­rül. Ide menekítette annak idején a település a kincseit. Idegenve­zetőnk szerint többek között olyan kincset is.mintamagyarnyelv... Torockó-Szentgyörgyig ismét Szénási-vicceken derülhetett a társaság: A székely és az amerikás ma­gyar egy vonaton utazik. Kínálja a székely az amerikást almával, az azonban elhúzza a száját: „Odaha­za nálunk ennél sokkal, de sokkal nagyobb bioalmák vannak.” Ki­csivel később körtével kínálja a székelyföldi az amerikást. Az azonban lefitymálja a felé nyújtott gyümölcsöt: „Odahaza nálunk háromszor ekkora körték terem­nek.” A székely végül egy paradi­csomot vesz elő, de már nem kí­nálja meg a szomszédját. Az azon­ban megkérdezi: „Mit majszol, bátyám?” „Mit, mit — mondja a székely —, hát nem ismered meg a ribizlit!?” Torockó-Szentgyörgyön Bá­lint János unitárius lelkész fogad bennünket. Mint elmondja, 36 éve szolgál a faluban. Beszél arról is, hogy a fiatalok elhagyják a telepü­lést, városokba költöznek, s mára már alig hat-hétszáz lelket számlál a valamikor 2000-es község. Be­szél a helység nagy öregjéről, Brassai Sámuelről, akinek tiszte­letére nemrégen emléktáblát avat­tak. Brassai életében a 10-es szám dominált. Tízszer tíz évig élt, tíz tudományágat tanított és tíz nyel­ven beszélt. A honfoglalás 1100. esztendejére kopjafát állítottak a templomkertben, a templomban pedig elhelyezték azokat a varrot- tasokat, amelyeket a környéken készítettek az asszonyok. (A híres erdélyi varrottasokat egyébként más településen is hasonlóan igyekeznek megmenteni az utó­kor számára.) Elmondja, hogy el­lentétben a történelemkönyvek­kel, a vidék egykori földesurai, a Torockai család tagjai nem voltak gonoszak a jobbágyaikkal. Mind­ig a haladás szolgálatában álltak, és hatalmas portákat osztottak pa­rasztjaiknak. Az idős lelkipásztor elmeséli a régi és jelenlegi bajai­kat, majd a következőkkel engedi útjára a társaságot: — Az a baj velünk, magyarok­kal, hogy kutya-macska a viszony közöttünk, s az egységért mindig későnkapunkészbe. Tenyérnyi az anyaország, s tíz tenyérnyi párt van benne. Sosem tudtuk a saját korában megbecsülni az értékes embereinket... De azért mégis élünk, mert velünk van az Isten. Mikor aláírták Trianont... Körösfőnél megnézzük a Sebes- Körös eredetét, majd a bánffyhyunyadi református temp­lomba látogatunk el, ahol az ottani fiatal tiszteletes a település és a templom történetéről beszél. Megmutatja a történelem során összegyűjtött híres ereklyéiket, így a Kossuth sírjáról visszaho­zott, üvegbúra alá helyezett ko­szorút is, amit a település lakói vittek a nagy magyar temetésére. Kós Károly szavait idézve bú- csúzkodik tőlünk: „Nem akkor volt a baj, mikor aláírták Trianont, hanem amikor a magyar vezetés Trianonhoz kezdett alkalmazkod­ni...” Estefelé a kifáradt művész- csoport még megnézte Nagyvá­rad nevezetességeit: a Szigligeti Színházat, a sétálóutcát, az egy­kori Orsolya-rendi zárdát (ma Ady gimnázium), Erdély első kórházát, a volt tőzsdepalotát. A többnyire szecessziós stílusban épült építészeti csodák közötti „foghíjakba” mára cipőgyárat és lakótömböt építettek. Ez is Nagyvárad. A munkanélküli­ségről, a gazdasági egységek leépüléséről nem kellett sokat beszélni, hiszen Magyarország is hasonló gondokkal küszkö­dik... „Első kézből” ismerjük a gondokat. „És egyébként sem politizálni jöttünk” — mondaná Ungvári Mihály. A fény­képezőgépek filmjei megteltek, a ' művészek élményei pedig remél­hetőleg hamarosan festmények­ké, grafikákká és egyéb alkotá­sokká válnak, s így eljutnak azok­hoz, akiknek nincs lehetőségük személyesen is megcsodálni Er­dély tájait, lakóit... Magyar Mária Olykor a művészek is emberek. A kánikula miatt szinte mindenki félretette az alkotást, s megrohamozta a hideg vizű Aranyos patakot...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents