Békés Megyei Hírlap, 1997. június (52. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-28-29 / 149. szám
1997. június 28-29., szombat-vasárnap ,,Kérem, hogy a Zenét nagy Z-vel írja!” Az örökifjú Melis György A legnehezebbfeladat hitelesen tálalni mindent a közönségnek feb-fotó Korunk egyik legnagyobb baritonistája július 2-án ünnepli 74. születésnapját. A Kossuth-díjas művész a Magyar Állami Operaház örökös tagja, egyike azon keveseknek, akik túl a hetedik ikszen is aktív tagjai a társulatuknak. Mi több: régi szerepei mellett premierre is vállalkozik. Az ötvenes években még Schober szerepét énekelte a Három a kislányban, az idei felújításon viszont már Tschöll papaként aratott osztatlan sikert. — Sok elismerésben volt része. Hogyan fogadta például a Kazinczy-díjat, amelyet szép magyar beszédéért kapott? — Azt mondtam a díjat alapító Péchy Blankának: „Ilyen még nem volt ennek a kitüntetésnek a történetében. Az én anyanyelvem ugyanis nem magyar, gyermekkoromban szlovákul beszéltem.” A törökök kimenetele után az elnéptelenedett Békésbe a Felvidékről hoztak szlovákokat, afféle féljobbágynak. Ezeknek a leszármazottja vagyok. — Ahogy körülnézek szép otthonában. látom, hogy őrzi a tárgyi emlékeket is. — Itt van például ez a láda. Oldalán a felirat: „Melis Juttá 1843". Ezt még kézzel faragták, nem festették: a tulipánok és a virágok natúr színűek. Egyszer majd a szarvasi múzeumnak ajándékozom. Ha hazamegyek, mindig benézek a múzeumba, mert irtó érdekes dolgokat láthatok. —Szülővárosához más is köti? — Van ott egy szép hangú gyermek- kórus. Igaz, hogy nem én kértem, de rólam nevezték el. Nagyon fontosnak tartom a zenei nevelést, sajnos Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, Ádám Jenő hazájában nem nagyon futja erre. Pedig megható, ahogy azok a kisgyerekek művelik a Zenét. Kérem, hogy nagy Z-vel írja! Minden karácsony előtt koncertet adok a szarvasi kórus javára. Legutóbb is mennék a művelődési házba próbálni, de mondják, hogy nem lehet, mert a zongorájukat elvitték Békéscsabára, a megyeközpontba. Ráfizetéses a művelődési otthon, nem volt érdemes megtartani a zongorát. —És ki adott helyet a koncertnek? — A katolikus árvaház. Ott van még zongora. Keserű vagyok, mert látom, mindenütt gondok vannak a kultúrával. Holott tele az ország tehetségekkel. Ahogy telnek fölöttem az évek, úgy érdekelnek egyre inkább a fiatalok. Itt, az Operában is örömmel veszem, ha szép hangú tehetségeket hallok. — Az operairodalom minden jelentős bariton szerepét elénekelte. Van-e a sok között kedvence? — Egy anyának bármennyi gyereké van is, azokat mind szereti. így vagyok én a szerepekkel. És még valami: hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan rendezőkkel dolgozhattam, akik minden figurámnak a legmélyét tudták megvilágítani. Nádasdy Kálmán, Oláh Gusztáv, Walter Felsenstein a szerepek velejére mutattak rá. — Szeretném emlékeztetni 1981 -re, a Bartók-évre, amikor a Magyar Állami Operaház először járt az amerikai kontinensen. Bartók három színpadi művével Mexikóban mutatkoztak be, s ön a Kékszakállú herceg vára címszerepét énekelte. Fantasztikus sikert arattak a guanajuatóifesztiválon,pedig nem volt könnyű dolga, elvégre Yehudi Menuhinnal, a Bécsi Filharmonikusokkal és a Londoni Királyi Balettel kellett versenyezni. — Menuhin egy héttel játszott előttünk, így akkor nem találkoztunk. De egy évvel később, Londonban Doráti Antal vezényelt egy Kodály- koncertet a Királyi Zenekarral, amelynek fővédnöke a királynő, alvédnöke meg Menuhin. Akkor fogtam vele kezet, illetve dehogyis, ő fogott kezet velem. Yehudi Menuhin elragadó ember. Odajött hozzám, és ő, a legnagyobb muzsikusa a világnak elmondta: mennyire örül, hogy személyesen is megismert. Az emberben az ilyen találkozások tartják a lelket. — Sok mindenkivel találkozhatott pályafutása során. — Prágában például egymás mellett volt a szobánk David Ojsztrahhal. A Stradivari-hegedűjén gyakorolt. Egyik alkalommal egyszerre léptünk ki a szálloda folyosójára, és azt kérdezi tőlem, hogy nem zavar-e a játéka. Azt válaszoltam neki: „Mester, hogy zavarna? Melis György vagyok, a budapesti operától, örökké emlékezetes marad számomra a találkozás és a szobájából kiszűrődő muzsika.” — Túl a hetvenen biológiai csoda, hogy még mindig énekel. — Nemcsak maga mondja. Megkérdezték már többen, hogy meddig bírom még. Az ember úgy, ahogy tudott, vigyázott magára. Amíg tartott a hangszálak frissessége, addig győztem. Most meg technikával kell pótolni. A legnehezebb feladat hitelesen tálalni mindent a közönségnek. — Erkel Bánk bánjában három alakot is megformált: Biberachot, Petúr bánt és Tiborcot. — Petúrt néha még most is, de ami megmaradt, az Tiborc. Csodálatosan szép az énekelni való, és olyán a mondandója, hogy soha nem lehet megunni. — Hiányzik a nagy társ, Simándy József, az örök Bánk bán? — Sosem tudom elfelejteni. Az idén februárban, amikor a tévéműsoromat vetítették, még fölhívott, pedig már nagyon beteg volt. Megköszönte, amit mondtam róla. Nem akarok senkit, sem élőt, sem holtat megbántani, de ilyen énektechnikája Magyarországon csak neki és Orosz Julikénak volt. Azt hiszem, nagyrészt Simándy Józsefnek köszönhetem, hogy még mindig ki merek menni a színpadra. — Szülővárosán kívül vállal föllépést más vidéken is? — Ritkán. Idős vagyok, az ember elfárad, így elnézést kérek, ha nem minden felkérésnek tudok eleget tenni. — Vágyik-e még valamire? — Csak Arany Jánost tudom idézni: „Boldog ember kevéssel beéri, / Vágyait ha kevesebbre méri.” László Zsuzsa Fekete fehéren • • Ülünk a trágyadombon Azt mondja T. J. pártelnök, hogy ő aztán nem. Annak ellenére nem, hogy mindent elkövettek vele szemben. Ellenállt. Sőt, összetépte és a szemétkosárba dobta a nyilatkozatot, amit alá akartak vele íratni. Végül húsz év után, 1978-ban belátták — akkor zárták le ügyét végleg —, hogy úgysem tudják beszervezni. T. J. pártelnök tehát — állítása szerint — tiszta. Mi több, népi hős. Talán az egyetlen az országban, aki 1958-ban (!) miszlikre merte tépni a beszervezési nyilatkozatot és „azoknak” a pofájába vágni — állítása szerint minden következmény nélkül. Mert „azok” olyanok voltak. Hát nem voltak olyanok. A minap megállított egy ember a szerkesztőségi székház előtt (ahol valamikor az ÁVO, majd az ÁVH, később az állambiztonsági hivatal székelt) és a következőket mondta: „Ez a T. J. egy hazug disznó. Egy szemét ember. Én itt szolgáltam a házban, s elmondhatom, aki egyszer a kezünkbe került, az együtt is működött velünk. Különben agyonvertük.” Világos beszéd: vagy aláírt, vagy agyonverték. Valaki tehát hazudik. Vagy T. J., vagy az agyonverős ember. Gyanítom, az utóbbi nem, ha már az agyonverni igét többes szám első személyben használta. Akkor tehát T. J., de az is lehet, hogy egy harmadik személy. Különben tök mindegy. Egyre nyilvánvalóbb, egy nagy trágyadombon ülünk, amelyből újabb és újabb lóbogarak másznak elő makulátlannak hitt emberekre. Lehet, hogy azoknak van igazuk, akik azt mondják, az ügynöktörvény egy időzített bomba? Vagy akik időben kiszálltak a politikából — fásultságra, szakmai ambícióra hivatkozva —, s ezzel megúszták az átvilágítást? Esetleg azoknak, akik szerint jobb hagyni a feledés homályába veszni a múltat? Ki tudja? Ä tragikomédia a végéhez közeledik. Lassan kiderül: megint a kishalak viszik el a balhét. Azok, akikben erkölcstelenségük ellenére is van még annyi tisztesség, hogy csendben eltávozzanak. A többi pedig marad pártelnök, képviselő, miegymás — a törvény szellemében. Mondom, hogy egy nagy trágyadombon ülünk... Árpási Zoltán A ARGOSZ Biztosító Rt. Nyugat-európai biztosítók által alapított Argosz Biztosító Rt. helyi képviselő munkakörbe biztosítási üzletkötés iránt érdeklődő fő- vagy mellékállású munkatársakat keres, közép- vagy felsőfokú végzettséggel Békés megye területére, kiemelten az alábbi helységekbe: Békéscsaba, Békés, Orosháza, Szarvas, Mezőkovácsháza. Munkáját önálló vállalkozóként végzi, amelyhez az Argosztól minden segítséget megkap. Fényképes bemutatkozó sorait, vagy személyes érdeklődését várjuk: s Argosz Biztosító Rt. XIV Területi Igazgatóság, ■§ Boriszov Gábor területi igazgató, 5600 Békéscsaba, Andrássy út 49. Tel.: (66) 451-230. Nem Torgyán doktor szülte a kort, hanem a kor szüli a torgyánokat Nem valószínű, hogy a közéletiségtől elfordult, már-már mindenből kiábrándulni látszó szélesebb közvélemény politika iránti érdeklődésének a tartós felkeltésére elegendő dózis lenne a kisgazdavezér körüli újabb affér. Ám mert kortünet, foglalkozunk vele. Különben pedig a pártelnök, akit bizonyos körökben humoros, családias bizalmaskodással „Torgyán papinak” is emlegetnek, soha nem mutatkozott valaminő gáncstalan lovagnak. Esete az átvilágítással meg régen köztudott. Évekkel ezelőtt ugyanis egy nálánál gyorsabb, nagyívűbb pályát befutó másik doktor, a miniszterelnökké emelkedett MDF- pártelnök, Antall József már megpróbálta szelídíteni, azután szorosabb gyeplőre fogni a jól menő budai ügyvédből magát valóságos igazság- osztóvá felmagasztalt kisgazda politikust, ama elhíresült, neki címzett borítékkal. Ami a bennfentesek szerint Torgyán doktornak, alias Szatmári Lajosnak (?!) a pártállami időkben viselt 3/III-as dolgairól tartalmazott valaminő, elhallgatni jobbnák vélt adatokat. Ám a boríték, úgy tudtuk, felbontatlan maradt. A címzett nem vette át, s így máig homály fedi, mit is rejthetett, rejtett-e bármit is. Az egykori „35-ök”, vagyis az An- tall-pártfogolta, de saját pártjukból kizárt, leszalámizott volt kisgazdafrakció két tagja, bizonyos Cseh Sándor és Zsíros Géza — adta hírül a Kossuth adó is — most egybehangzóan állítják, a miniszterelnök igenis ráolvasta a múltját Torgyán doktorra. Mire ő hangosan, „Nem ezt ígérted!” felkiáltással tiltakozott. Egyszóval ez ügyben nem lettünk bölcsebbek, csak a kép lett zavarosabb. Eshetett így is meg úgy is a dolog. Mindenesetre Torgyán doktor sem akkor, sem most nem jött zavarba. Egy cseppet sem. Sőt, támadásba lendült, mint most. A titkos ügynökség vétkében történő „érintettséget” cáfoló igazolást követel az illetékesektől, perrel fenyegeti a róla kedvezőtlenül nyilatkozókat, az ilyen hírek terjesztőit, s igazának tudatában kész akár a nemzetközi közvéleményhez is apellálni, ami tényleg egyedülálló ötlet. Az első gyanúper idején telivér viadorként még a pártja feletti vitathatatlan uralomért, s egyben valamennyi „hitelesen” ellenzéki jobboldali erő közötti elsőbbség kivívásáért, illetve elismertetéséért küzdött. Egymás után „lovagolta meg” a különböző elnevezésű, civakodó, marakodó „igazi” kisgazdacsoportok „öreg gebéit”, morzsolta fel a kormány abszurdnak bizonyult agrár- politikája miatt véglegesen kompromittálódott 35-öket... Közben építette, az „ostromoktól” megvédte, a saját ízlésére, arculatára szabta, és a jó öreg demokratikus centralizmus gyakorlatára emlékeztetőén irányította növekvő tömegbefolyásáról hangos rendezvényeken (pl. a „harag”, illetve az „igazság napján”) bizonyosságot tevő pártját, amelyről a közvélemény egy részében sajátos imázst sikerült kialakítania. Sokakra, a mostani folyamatok veszteseire, reményvesztettjeire bizonyosan hat a letűnt, az azt követő MDF- es és a mostani világ majd valamennyi szereplőjének elszánt ostorozása. A rendszerváltást szemfényvesztésnek, elsikkasztottnak mondó minősítés, a kisember-, a vidék-, illetve a parasztfogó retorika, a magyarság, a haza, a nemzet érdekei mindenek felettiségének a hangsúlyozása enyhén nyugat- és hangzatosabban multinacionális tőkeellenes éllel. A „liberálbolsevik” kormányzat, kivált a „hazánk megszentelt testét rágó álliberális férgek” démo- nizálása; a külhoni magyar véreink melletti harsány kiállás, az eredeti képalkotásokat sem nélkülöző, már-már forradalmi ízű hangzatos retorika (a patak vérről), a teátrális rendezvények és jelenetek (kenyérrel, sóval, nemzeti zászlókkal), az utánozhatatlan nagyot- mondás... Nagyjából ez a Torgyán-féle politikai koktél, a „torgyániáda” receptje. Vevők rá, akiket sokféle félelem izgat, akiknek már az is örömet okoz, hogy valaki, amolyan tántoríthatatlan néptri- bunként jól odamondogat, beolvas a hatalmasoknak, pofonegyszerű megoldást tud minden bajra — semmi perc alatt. Ezért szeretik, akik szeretik. S biztatják, „Mondd meg nekik, Józsi!”. Mások meg, akik a „minoritássá zsugorodott” MDF-ből vagy máshonnan pártoltak hozzá, orientálódtak rá, azt az erőt látták benne, amely úgy jelenthet parlamenti alternatívát a mostani kormánnyal szemben, hogy vonzásközpontjává válhat valamennyi, a radikális jobboldaltól a nemzeti demokratákig ívelő parlamenti, s azon kívüli ellenzéknek. Megalapozott tehát a feltevés, hogy a Torgyán-híveknek vagy csak vonzáskörébe kerülteknek is majdnem teljesen mindegy, hogy az országban hintón járó, híveivel láb- szárpörköltöző, parlamenti „sómén” kisgazdavezér mit tett, vagy mit nem tett a múltban. A lényeg, hogy mit tesz most. Torgyán doktort ugyanis a mai viszonyok emelték-nevelték fel; kortársunk, múltunk részese, akár sorsunk alakítója is lehet. Merthogy nem Torgyán doktor szülte a kort, hanem a kor szüli a torgyánokat... S ezen már érdemes gondolkodni. R. L.
