Békés Megyei Hírlap, 1997. június (52. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-28-29 / 149. szám
A munka, az alkotás boldogít Szabó Julianna művésztanárnak nem kenyere a magamutogatás. Mint mondta, nem szokott a nagy nyilvánossághoz, a közszereplésekhez. A kiállítást megnyitó Kovács Klára muzeológus szavait idézve: nem a magamutogatás a fontos számára, hanem az alkotás. A munka boldogítja, nem az elismerés. (8. oldal) Az örökifjú Melis György Korunk egyik legnagyobb baritonistája július 2-án ünnepli 74. születésnapját. A Kossuth-díjas művész a Magyar Állami Operaház örökös tagja, egyike azon keveseknek, akik túl a hetedik ikszen is aktív tagjai a társulatuknak. Mi több: régi szerepei mellett premierre is vállalkozik. (9. oldal) Gnandt János Aradon született 1951-ben. Temesvárott a Rajzpedagógiai Főiskola művésztanár szakán végzett 1973-ban, öt évig egy moldvai csángó faluban tanított. Majd visszament Aradra, a városi színház díszletfestője volt 1978-tól. A nyolcvanas évektől országos tárlatokon vett részt, művészeti díjakkal ismerték el grafikai munkásságát, felvették a Romániai Képzőművészek Szövetségébe. 1990-ben áttelepült Békéscsabára. Azóta a Jókai Színház festőtárának vezetője, díszleteket, plakátokat, műsorfüzeteket is tervez, reklámfotókat készít. 1992-től a Békéstáji Művészeti Társaság tagja, művei rendszeresen szerepelnek kiállításokon. A színház Vigadójában két egyéni kiállítását láthattuk. A legutóbbi évadban két újvidéki és két békéscsabai előadás díszletét tervezte; jelenleg a Békés Megyei Hírlap Folyosógalériájának vendége. A falusi szegénység, az elhagyott, kihalt emberi környezet hatott először művészetére, a színházi munka az alkalmazott grafika világa felé irányította. Művei a fotográfia, a dokumentum és a tudományos ábrázolás közeli rokonai, ugyanakkor belső nyugalmat, melegséget sugároznak, a természet és az ember tiszteletéről tanúskodnak. A mester és műve, amely két éve némi megbotránkozástokozott „illetékeséknél”. Gnandt János azonban kész volt a kompromisszumra, és átdolgozta FOTO: LEHOCZKY PÉTER A művészet mint menedék Szerkesztőségi Folyosógalériánkban Földmozgások című sorozata látható. A képekhez idő kell. Idő és türelem, hogy a szemlélő közelebb kerülhessen üzenetükhöz, megbarátkozhasson velük, megszeresse őket. Mert először olyan tudományosak, talán kicsit ridegek is. Mintha valami geológiai szakkönyv vulkáni kőzeteiről, tűzhányókról, földrétegekről készült ábrákkal találnánk szembe magunkat; esetleg növények, fatörzsek metszetei néznének le ránk... — A szénrajzokat, pasztelleket valóban a természet csodája ihlette—mondja Gnandt János grafikusművész. — Minden kiállításom egy-egy témához kapcsolódik, és szívesebben adok gyűjtőcímet. A nagy erők kérdése foglalkoztat, és fontosnak tartom, hogy a rajzok energiát rejtsenek magukban. —Ez a, földtani” már egy újabb korszak, mert amikor Békéscsabára költözött, a népi építészet, az erdélyi falu festeijeként ismertük meg. — Korábban a paraszti építészet, az erdélyi és mikrokömyezet, az emberi kéz formáló ereje, az egyszerű ember térformáló készsége érdekelt. Egy kőhalomban, a falakban, csomóba rakott szerszámokban igyekeztem megtalálni a művészit, az érdekeset. Szerettem a gyerekekkel foglalkozni, de szomorkodtam is sokat a szegénység láttán. Később Aradon kezdtem komolyabban kiállításokra dolgozni, kialakítani saját kifejezési formámat; a fotódokumentum-alapra pasztellel, színes ceruzával rajzoltam. —Otthon, gyermekkorában gyökere- dzik-e az ok, a magyarázat arra, hogy a művészi pályát választotta? — Apám földrajz—történelem szakos tanár volt, és igen komoly könyvtárral rendelkezett, sok képzőművészeti albummal, amiket szívesen lapozgattam. Valószínűleg ez indított a rajz, a festés felé. S apám művésztanár társa is, Pataky Sándor, aki akvarelleket készített. Aztán harmadik-negyedikes lehettem, amikor egy súlyos betegség hosszú ideig ágyhoz kötött, elkezdtem rajzolgatni — ez segítettjobban múlatni az időt. —Elárulja, miért „cserélt” hazát? — Nem volt ismeretlen számomra, ami itt történt, hiszen jól tudtuk fogni a magyar rádiót, tévét, kis késéssel eljutottak az újságok is. Mindenről értesültem. Az úgynevezett forradalom után fellendült a kulturális csere Békéscsaba és Arad között, és egy ilyen látogatáskor vetődött fel az ötlet; gondoltam, megpróbálom. Mérlegelni kellett: megéri vagy nem? Az ember nem könnyen tesz meg egy ilyen lépést. Nagyon nehéz volt a szülőket otthagyni. Jöttem. A Jókai Színházban akkor ment nyugdíjba az elődöm, így lettem a festőtár vezetője. — Lehetett valami, amivel betelt a pohár, nem? — A marosvásárhelyi események megijesztettek; hogy pusztán politikai erők egymás ellen uszították a magyarokat és a románokat. Nem akartam megvárni, hogy én is ellenséggé váljak, külső erők egymás ellen fordítsanak barátokkal, kollégákkal. Ez adta a végső lökést. A másik ok, hogy egy 20 fős baráti társaság tagjai akkor mind úgy látták, máshol keresnek maguknak új hazát... Nálam jóval messzebbre mentek... — Folytatni itt nem lehetett, ahol ott abbahagyta... — Azóta próbálok bekapcsolódni az itteni életbe. Ott már elismertek, s azt csak kemény munkával lehetett kivívni. Itt nagyon hiányolok egy városi galériát. Olyan anélkül, mintha léteznének színészek, de nem lenne színház, ahol játszhatnának. Vagy zenészek koncert nélkül. Galéria nélkül gazdátlan a képzőművészeti élet, beszűkülnek a kiállítási lehetőségek. — A bezártság, az elnyomás hogyan befolyásolja az alkotóművészt? — Egy diktatórikus helyzet feltétlenül pozitív irányba, mert az ember önmagában vagy egy kis közösségben talál menedéket. A művészet is menedék, mert az ember gondolatait nem tudják ellenőrizni, elvenni. S egy-egy mű elkészítése nagy öröm. El lehet mondani, amit egyébként nem. A műteremben biztonságban érzi magát az ember. —Sütő András viszont kivétel: majdnem agyonverték akkor ott, Vásárhelyen! —Sütő vállalta azt, hogy a nyilvánosság előtt egy nagyobb közösség szószólója legyen. — A temesvári iskolában a haladó szellemiséget, a szabad gondolkodást szívta magába, a moldvai tapasztalatok rádöbbentették a túlélés, a megmaradás kérdésére. Gyanítom, jellegzetes látásmódot tükröző képei nem könnyen válnak népszerűvé a nagyközönség körében. — Romániában sokat vásároltak tőlem, az aradi tárlatokon a képek 70 százalékát megvették. Olasz, német és francia gyűjteményekben vannak műveim. Békéscsabán még nem adtam el képet. Nagy fejtörést okoz számomra: szabad-e az elképzelésemet módosítani, feladni, és a piaci igényt kiszolgálva inkább tetszetős tájképeket, portrékat festeni? — Otthon nincs műterme, hol dolgozik? —A színházban, az a második otthonom. Korán reggel bejárok, a munka akkor megy legjobban, amikor csak én vagyok ébren, nincs nyüzsgés körülöttem. —A színésznek van szerepálma. Vajon a grafikus dédelget-e olyan témát, amit szeretne megörökíteni? — Leginkább arra vágyom, hogy legyen szabadidőm. Az úszó, a színész, a zenész már akkor formában van, ha koncentrálhat, sokat gyakorolhat. A díszletkivitelezést szeretem, mert változatos, érdekes, de teljes embert igényel; és egy másikat igényelne a grafika. Nehéz mindkettőt 24 órába belegyömöszölni. —A színházi díszleteken és a hagyományos grafikán kívül néhány érdekes tervét is valóra váltotta. — A gyulai La ponté olasz vendéglő belső termét „kitaláltam”, megfestettem; olyan, mint egy mediterrán utcarészlet. Korábban a csabai kínai étterem dekorációjában vettem részt, reklámot, itallapot terveztem. A Winchester diszkó falát festettem. Legutóbb a szarvasi Siracusa söröző belső terveit készítettem. — Tárlatokon kevésbé, kocsmákban kelendőbbek a művei? —így is lehet mondani. Hét év telt el, amióta átjöttem. Remélem, lassan megismernek. A művész kicsit magamutogató ember, nélkülözhetetlen számára az igazi értékeken alapuló népszerűség. Ha valamit csinálok, azt csináljam jól, különben időveszteség az egész. —S mi az igazi érték? — Ami őszinte. Lehet téves, de ha őszinte, akkor megbocsátható. Óriási értékválságban élünk, labilissá váltak a régi értékek, az újak még nem ismerhetők fel, nehéz kiigazodni ebben a világban. —Az érdekek megelőzik az értékeket. — Folyton azt hallani, hogy be kell hozni a lemaradást. Milyen lemaradást? Lehet, hogy nem is lemaradásról van szó. Lehet, hogy értékeket hagytunk ott valahol, veszítettünk el olyanokért, amik talán nem is értékek. Ez nagy kavarodást okoz. Jó lenne, ha egyszer mindenki a teljesítménye, értéke szerinti helyére kerülhetne... — Színházi nyelven szólva, most olyan „végszót” kaptam, amellyel méltóképp zárhatjuk le beszélgetésünket. Niedzielsky Katalin
