Békés Megyei Hírlap, 1997. június (52. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-21-22 / 143. szám
EEHBS 1997. június 21-22., szombat-vasárnap Száz éve hunyt el Kolozsváron Brassai Sámuel A századdal haladó polihisztor 1797. június 15-én vagy 1800. február 13-án született, nem tudni pontosan. A család torockói illetőségű volt, de ő Torockószentgyörgyön nagyszülei házában látta meg a napvilágot. A lelkész nagyapa keresztelte, aki nem írhatta be az anyakönyvbe, mert torockóiak voltak. Torockón pedig azért nem jegyezték be, mert nem ott keresztelték. Születése így nincs anyakönyvezve. rendes tanára. Amikor 1888-ban visszavonult a tanári katedráról, otthon vizsgálódott, jegyezgetett és társalgón szűkebb, bizalmasabb körben. Egészségét, életkedvét hosszú élete folyamán mindvégig megtartotta, és sokat dolgozott. Bár testileg megtört, de szellemileg friss maradt. Az oktatás terén számos reform fűződik a nevéhez. Sokat tett a tudományok népszerűsítéséért, a legújabb eredmények ismertetéséért. A Magyar Tudományos Akadémia levelező, rendes, majd tiszteletbeli tagjává választották. Sokoldalú tudományos munkássága közül különösen a természetjárást és a zenét kedvelte. Utóbbit naponta gyakorolta és tanította. Segítette a Kolozsváron tanító (1828—1834) Erkel Ferencet is. Bevezette a helyi zenei körökbe, és bővítette hangszerelési ismereteit. Életre szóló barátságot kötöttek. Erkel operáinak bemutatójára mindig felutazott Pestre. Erkel testvérei — János, József és Rudolf — szintén Kolozsváron tanultak, Brassai őket is segítette és zenére tanította. Pesten a Torockó Erdélyben fekszik, a Székelykő, valamint az Egyeskő és Ordaskő által körülvett, szűk völgyben. Az 1710-es évek elején megjelent Torockón Wellmess János brassói származású asztalosmester. Mivel a helybeliek nehezen tudták kiejteni a nevét, egyszerűen csak ,,Brassai”-nak emlegették. így jegyezték be a halottak anyakönyvébe is 1757-ben. A fia, János szintén az asztalosmesterséget választotta. Egy jómódú torockószentgyörgyi család leányát, Vermes Ilonkát vette el feleségül. Házasságukból három gyermek született, de csak a legkisebb, Samu (1764—1837) érte meg a felnőtt kort. Kántortanító lett, majd unitárius pap. Felesége Kissolymosi Koncz Krisztina (1775—1862) székely nemes család sarja, akinek édesapja a torockószentgyörgyi unitárius egyház lelkésze volt. Samut, vagyis id. Brassai Sámuelt 1789 júliusában nevezték ki Torockóra iskolamesternek és énekvezémek (kántornak), valamint lelkészhelyettesnek. Kiváló pedagógus hírében állott, de az éneklés nem volt erős oldala. A felesége lakásukon tanította a leányokat püspöki engedéllyel. Házasságukból két gyermek született, Ró- zsika és Sámuel, a későbbi polihisztor. Id. Brassai Sámuelt 1837. április 11 -én munka közben villámcsapás érte, meghalt. Felesége még több évtizeden át Kolozsváron élt a fiával, aki nagyon szerette és tisztelte őt. Brassai Sámuel nehéz körülmények között nőtt fel. Főúri családok gyermekeinek nevelője, nyelvmester, zenetanár és könyvtáros volt, majd a kolozsvári unitárius kollégium tanára. Megindította és szerkesztette (1834— 1848) a Vasárnapi Újságot, az első hazai néplapot Kolozsváron. A sajtóban közölt írásaiért és nemzetőri szolgálatáért a szabadságharc után bujdosnia kellett. Budapestre ment, ahol Gönczy Pál magániskolájában tanított 1850-től 1857-ig. Ekkor hazahívták, ismét a Kolozsvári Unitárius Kollégiumban kapott állást.' Közben megalakult az Erdélyi Múzeumegylet, amelynek igazgatójavolt 1859-től 1872- ig1872-től a kolozsvári egyetemen a matematika nyilvános, Brassai öregkorifotója 1875-ből Redout-ban bemutatta Erkelt, aki ott zongorán előadta saját szerzeményét, a „Magyar ábránd”-ot. Brassai operakomponálásra buzdította a Himnusz zeneszerzőjét, akinek öccsénél, egykori tanítványánál, Erkel János uradalmi igazgatóéknál majd minden évben látogatást tett. Erkel János fiai, János és Ödön diákéveik alatt Brassainál laktak Kolozsváron, lánya, Róza 1870-es gyulai esküvőjén pedig ő volt a házassági tanú. 1874-ben meglátogatta a Békés megyei múzeumot Gyulán és néhány emléktárgyat is hozott elhelyezésre. Az 1880-as években Kolozsváron a (Monostori) Mócok útja 20. szám alá, udvari lakásba költözött. Édesanyja 1862-es halála után egyedül élt, nem házasodott meg. Később látása, hallása megromlott, és sorra lemondott tudományos kedvteléseiről. Legutolsó volt a zene, melyet élete végén már csak hal lócsővel tudott élvezni. Még halála hónapjában is jelent meg írása. 1897. június 24-én örökre lehunyta szemét. Századának sokoldalú tudósa volt, életében nem akadt párja a szülőhazában. A Házsongrádi temető magaslatán álló síremlékét Pákey Lajos (1853—1921) hímeves műépítész, kedves muzsikus jóbarátja készítette el 1910-ben. A síremlék felirata: „A századdal haladónak” A nemzeti kegyelet, 1910. D. Nagy András Fekete fehéren Pampersszel Európába Ismerik Gerdesits Juditot? Én igen, a televízió képernyőjéről. Egy szuper mosóport reklámoz, amellyel hófehérre tisztítja bekakilós gyermekének textil pelenkáját. Gerdesits Judit egy hős. Nem a szuper mosópor miatt, hanem mert hovatovább az egyetlen magyar, aki még textil pelenkát használ. Becsülöm Gerdesits Juditot. Róla mindig eszembe jut az a tizenhét évvel ezelőtti pillanat, amikor — feleségem unszolására: „Ugyan nézd már meg miért bőg a gyerek! ”—belenyúltam egyéves lányom pelenkájába. Az első találkozást a pelenka sárgásbarna tartalmával túléltem. A reklám szerint Gerdesits Judit sem csinál problémát a telepelenkából. Meglehet, ettől egy kicsit konzervatív. Egyenesen őskövület, mert a korszerű magyar eldobható pelenkába burkolja picinye rózsás fenekét. Gerdesits Juditnak legyen vigasz, hogy még anyuka-honfitársai előtt bejut Európába. Arrafelé ugyanis éppen leszoknak az eldobha- tóról. Ilyen a világ, mi mindig egy lépéssel az élboly mögött kullogunk. Ott egyre több város—például München—döntött úgy: ingyen-textilpelenkát ad azoknak a kismamáknak, akik hajlandók használni. Sőt, házhoz mennek a telerottyantott pelenkákért, majd kimosva, kivasalva vissza is viszik — bagóért. Természetesen nem hülyék a németek. Tudják, az eldobható pelenkát arra az esetre találták ki, ha utazik a gyerek. Ám tapasztalják, a szülők úgy viselkednek, mintha a gyerek állandóan úton lenne. Hogy a rengeteg műpelenka mibe kerül, magánügy. Az már kevésbé, hogy szennyezi a környezetet, egyre gyűlnek a feldolgozhatatlan pelenkahegyek. (Egyetlen bébi 4-6 ezer eldobhatót „fogyaszt” százon, vagyis szobatiszta koráig.) A Pampers kellemetlen perceket szerez a babának is. Plasztikba-vattába csomagolt alsóteste hosszú órákon át dunsztban van, a meleg, a nedvesség, a levegőtlenség kiváló táptalaja a gombáknak és a baktériumoknak. Lehet, hogy Gerdesits Judit mindezt tudja? Lehet, hogy ezért használ textil pelenkát? Mire megy vele? Sose lesz belőle modem asszony Magyarországon! Árpási Zoltán A gyanú megmérgezi az életünket. A későbbiekben Kosztolányi publicisztikájának súlyos sorait idézem majd, de előbb a gyanútlanságról. Mert míg a játékos ösztön velünk született készség, a félelemreflexek nem az öröklött, hanem a szerzett, a megtanult képességek közé tartoznak. Úgy tapasztaltam, hogy — kellő kondíciók közepette — tompulhatnak feltételes reflexeink. A hajdani hadifogoly ma már nem süllyeszti zsebébe az asztalon hagyott kenyérdarabot, mint ahogyan mi se hal- kítjuk le hangunkat, ha politikai viccet mesélünk. És ahogyan csökken a félelem, úgy jut egyre nagyobb szerephez a játék az ember életében. M. meg én (persze más-más időszakban és körülmények között) elég sokat féltünk; talán azért is szerettünk játszani. Mindig minden papírkereskedés, írószerbolt előtt megálltunk. A többiek nevettek rajtunk; elnéző, lesajnáló, megbocsátó vagy cinikus nevetéssel. Hogyisne, két öreg szivar — már nemcsak nagyapakorban, de gyakorló nagyapaként — bámulja a tollakat, színes ceruzákat, fluoreszkáló festékkel töltött szövegkiemelőket, de főleg a jegyzettömböket, noteszeket, s mit tudom én... Mindent megvettünk, amire futotta, s azonnal kipróbáltuk, használ-* tűk, működtettük. Komolyan vettem hát, mikor Miklós (miért ne oldanám fel most már ezt az M. betűt), szóval, mikor Miklós azt kérte, hogy hozzak neki a kapcsos füzetébe néhány tömb betétet Csehszlovákiából. A méretet, cikkszámot nem kellett kérdezni — ezt már eleve felírta a barátom. Egy bizonyos Vlodska 125-ös szabványról volt szó — amit soha nem felejtek el. Nagyon olcsó, nagyon jó minőségű áru volt — a kértnél többet is vettem belőle, talán még Kassán. A lapot azonban Podolinban vagy másutt adtam fel a következő szöveggel: „jelentem, hogy a Vlodska-akciót sikerrel végrehajtottam.” Itthon M. örült a kapcsos tömbjébe pontosan illő betéteknek, de „szellemes” lapom egy szóval sem említette. Nem is említhette, mert az csak hónapok múltán érkezett meg; a „feltárás”, átvilágítás, kódolási kísérletek satöbbi jól látható nyomaival. Röhögtünk. Bár eléggé erőltetetten. A dolog nem tűnt veszélyesnek, de azért bántott, hogy gyanúba kevertem barátomat. — Te aztán jó sok munkát adtál az állambiztonságiaknak — így M. —, de akkor már nem nevetett. Eszébe jutott rendőrségi múltja, s mindaz, ami miatt nem maradhatott a testület kötelékében. Barátomat egykoron — nem olyan sokkal a fordulat éve után — kellemetlenül érintette az elbocsátás. Főleg egzisztenciálisan, de szerette a bűnüldözés, nyomozás, bizonyítás izgalmas munkáját is. S meg kell adni: volt hozzá fantáziája, intellektusa. De hát már felfüggesztették. Tétlenül lődörgött a rendőrségi labirintusban, mígnem egy tömött dossziét mégis a kezébe nyomtak: rendszerezze, katalogizálja—tárja fel — a benne lévő anyagokat. M. a kályha felé indult az iratcsomóval... Aztán mégis belenézett a mappába, s egy egész héten át ki sem bújt az iratok közül. A felületes főnök véletlenül a kapitányság ügynöki állományának iratanyagát adta a kezébe. Harminc esztendővel később így nyerhettem én betekintést egy diktatórikus rendszer mechanizmusába, mely a „fortélyos félelemre” épült. M. természetesen egyetlen nevet sem említett, de a jelenséget, az ügynöki rendszer lélektanát jól érzékeltette. Beszervezés? Számos filmből, regényből tudjuk, hogy miként megy ez... Ami azonban barátomat is meglepte egykoron: sok önkéntes anyagát találta a dossziéban. Ezek a hölgyek és urak (a nők többen voltak) szolgálatot akartak tenni a politikai rendőrségnek. (Mert majd elfelejtettem: a bűnügyi informátorokról nem szól a fáma.) Szóval, A. Z. hölgy leírja, hogy ő — miután sok ember között forgolódik, hallgatja (kihallgathatja) beszélgetésüket—rendkívül hasznos információkat tudna adni kinek-kinek a rendszerhez való viszonyáról. Javasolja C. Q. M. személyek külön megfigyelését is. Ilyen volt egy alapelv—ennek különböző variációi szerepeltek az önkéntesek jelentkezései között. Oly’ korban éltem, éltünk... Visszaemlékezem, hogy M. barátom hányszor óvott—Nem kell annyira lelkesedni — mondta, mikor egy-egy közös ismerőst dicsértem. O többet tudott róluk, mint én. Mindenekelőtt tudta (már a koncentrációs táborokban megtanulta, s a felszabadulás után is tapasztalhatta), hogy az ember mennyire gyenge és esendő. És nemcsak életveszélyes helyzetekben... Én éppen azt tartom tragikus szituációnak, mikor fegyver és fenyegetés nélkül teszünk a hatalom kedvére. Kosztolányi említett publicisztikája 1925-ben született. Mondatai félelmetesek „...a mi korunk réme a gyanú. Még mindig nem tűnt el, még mindig kísért közöttünk. Éjszaka, mikor nem is várod, megjelenik eszelős mosolyával emeleti ablakodban, vigyorog, feléd bök hosszú ujjúval, épp tefeléd, telkedben vájkál, föltúrja ártatlan életedet és vádol, vádol.” Eltűnik-e a demokráciában a félelem, s a félelem táplálta gyanú? Ki-ki válaszoljon erre önmagának. Na és a szolgaság? Formálisan eltűnik. De eltű- nik-e a szolgalelkűség? Már a jelenben vagyunk. íme — ismét Kosztolányit idézem —: „az elállatiasodott jelen, melyet tegnap még szent Jövőnek neveztünk.” Szavainkra kémek leselkednek? Nem. De valamiképpen az is ügynök, aki — noha senki nem szervezte be, s önként sem jelentkezett — elárul (félelemből, gyávaságból, egzisztenciális okokból, jobb pozíció reményében vagy akár bizonyos megfelelési kényszernek engedve) embereket, barátokat, pályatársakat etc. Elárul vagy csak elenged... Mert egy szövetséges kezét elengedni — gom dőljünk csak a manézs repülő akrobatáira — talán nem kisebb árulás, mint felebarátaink feladása. Nem volna haszontalan ezekről beszélni, de mi még az ügynöktörvénynél tartunk. Amit ugyebár — ahelyett, hogy a végrehajtást szorgalmazná — nem tart jónak a miniszter- elnök. Értem én, értem. Nem könnyű a múltat bevallani. De muszáj! A tételes törvények értelmében? Igen, de még inkább valami belső parancsnak engedelmeskedve. Gyarmati Béla A gyanú megmérgez ■Síremléke a Házsongárdi temetőben
