Békés Megyei Hírlap, 1997. június (52. évfolyam, 126-150. szám)

1997-06-14-15 / 137. szám

1997. június 14-15., szombat-vasárnap Kepes András (mű)soron kívül a Desszertről és egyéb csemegékről Apropó: a boldogság Hol lakik a boldogság? „A kiegyensúlyozottságban. Az ember ne vágyjon többre, mint amit elért, de a képességeit próbálja maximálisan kihozni magából. Ilyen hülyeségeket lehet csak erre mondani. A megelégedettségben lakik a boldogság. Néha már szégyellem elmondani, hogy boldog vagyok. A mai világban ha valaki elégedett, az már hovatovább gyanús.” Műsorait több, mint hárommillióan nézik. A szakma elismeri, az emberek szeretik. Hangja simogatóan kellemes. Neve véd­jegy: Kepes András. Újságíró a ráérősebb, alaposabb fajtából. Ha nem lenne anakroniz­mus, békebeli tévésnek nevezném. Azt hin­ném, ideje, mint a ten­ger. Az interjút mégis többhónapos egyezke­dés után sikerült össze­hozni. Elárulhatom, nem miattam. Egyip­tom, Horvátország, Franciaország után Amerika, Kanada előtt szorított be programjá­ba. Hiába, a nagy talál­kozásokat ki kell várni. Ő is így tesz. A dalai lámára például hóna­pokat várt. „Nagy szó, de egymásba szeret­tünk az első pillanat­ban. Abban az értelem­ben meghatározó volt, hogy a buddhizmus mindig is érdekelt mint a világkultúrának a ré­sze. Izgalmas dolog egyházi vezetővel találkozni, aki varázs­latos ember. Semmiféle vallással nem vagyok gyakorlati kapcsolatban, de a vallások általában mint spirituális kérdé­sek foglalkoztatnak. Mélyükön nagy tit­kok vannak. A dalai láma fantasztikus élményt adott. A titkársága előzetesen fél órát engedélyezett, aztán leültünk be­szélgetni, eltelt a fél óra. A titkár jelzett, de mondta a dalai láma, hogy olyan jól beszélget, küldjék el a következő vendé­geket. Eltelt háromnegyed óra, egy óra... és én éreztem úgy, illendő befejezni a találkozást. Nem engedett el, elkezdett engem kérdezgetni, a kelet-európai vi­szonyokról, Oroszországról. Gyakorlati­lag interjút készített velem. Sétáltunk a kertben, mondta, fényképezkedjünk le közösen. Nem is remélhettem, hogy ilyen bensőséges kapcsolat alakulhat ki. Nagyképűen hangzik, hogy az ember összebarátkozik a dalai lámával, de gya­korlatilag tényleg ez történt. Azért össze nem járunk. Ő is elfoglaltabb annál. Megerősítenek az ilyen találkozások. Sok olyan embert ismertem meg, akivel munka kapcsán szövődött barátság.” A két műsora közül az Apropó áll közelebb a szívéhez, mert „jobban elő lehet készíteni és szakmailag izgalma­sabb feladat. A Desszertnél, ha nagyon ritkán előfordul az, hogy ott, a helyszínen megszületik egy valódi beszélgetés, ak­kor az is nagyon jó. De az a ritkább élmény.” A desszertnek kettős jelentése van: egyrészt a vacsorának a koronája, másrészt az emberek többsége édesszá­jú. „A desszert egyfajta ajándék. Gye­rekkoromtól kezdve mindig varázslatos élmény volt, mikor az étkezés után a család együtt maradt és elkezdett beszél­getni. Ez a műsorban is így zajlik. Le­ülünk, megvacsorázunk, és a kamerák akkor kapcsolnak be, mikor a desszert érkezik.” A Desszert-kulisszatitkokról annyit, hogy munkatársai járnak utána a riport­alanyoknak, de a végső szó és a felelősség az övé. Többféle szempont alapján választja ki partnereit: legyenek érdekesek, oldottak, őszinték, nyitottak, legyen humoruk. Az sem árt időnként, ha kellemes, helyes nő van az asztalnál, mert ilyenkor a férfiak másként beszél­getnek. „Eleinte megpróbáltam olyan embereket meghívni, akik egyébként nem ülnének le egymás mellé. Picit mo­dellszerű akart lenni a műsor, hiszen attól lesz érdekes a világ, ha meghallgatjuk a másikat.” Nem véletlen, hogy politikusok ritkán kapnak helyet asztalánál. Ki meri mon­dani: nem szeret velük beszélgetni. „Ha képernyőre kerülnek, úgy gondolják, hogy a saját politikai nézetüket kell előtérbe helyezni. Engem az emberek érdekelnek. A politikát követem, mert valamennyiünk élete ezen múlik, csak nem szívesen beszélgetek politikusok­kal. Az egy más fajta szakma. Nem ér­zem úgy, hogy mindig igazat monda­nak.” Hát ettől hiteles az, amit csinál. Törté­neteiben az érdekli, ami emberi, a sor­sokban nem a szenzációt keresi, hanem azonosulási pontokat. Lám, így is lehet. „Ezt a szakmát sokféleképpen lehet csi­nálni. Mindenki a saját lelki alkatának és érdeklődési körének megfelelően műve­li. Én csak így tudom.” Amikor a közönségtalálkozókon vesz részt, sokszor kérik, hogy szedje könyv­be tapasztalatait, adja közzé kiegyensú­lyozottsága receptjét. „Nem tudom, hogy átadható-e. En a munkámban, a családomban találtam meg. Fontos a mérték és az érték. Nem szabad túlvállal­nia magát az embernek." Az egyetlen döbbenet vele kapcsolat­ban akkorért, mikor felütöttem nevénél a lexikont. Gondolták volna, hogy már 49 éves? „Nem nyomták félre, igaz. A való­ságban »öreg bácsi« vagyok. Azért akad­nak már ősz hajszálak, de szerencsére a családomban mindenki nagyon későn öregedett. Édesanyám 81 éves, és úgy néz ki, mintha ötven lenne. A családunk­ban 80—90—100 évig élnek az embe­rek. Ha hagyják őket. Addig érdemes élni, míg az ember egészséges, tud dol­gozni és önmagát el tudja látni. Ha van kiért élni, akkor lehet akár 100 évig is.” Neki pedig van kiért. Két nagylánya eladósorba került, a legkisebb hétéves. „Lányos család vagyunk. Kimondottan a lányokat szeretem, gyereknek is meg az­tán később is. Nemcsak a családon belül, hanem úgy általában is szeretem a nőket. Kétségtelen, hogy egy kisgyerek is re­mekül konzerválja az embert.” Hazai töretlen karrierjét két és fél évre megszakította egy amerikai ösztöndíj. Nem is az az érdekes, amiért kiment, hanem amiért visszajött. ,iMagyar ember vagyok, itt élek. Ösztöndíjjal voltam Amerikában, nem szerencsét próbálni. Szüleim diplomaták voltak, sokat vol­tunk külföldön, de soha meg sem fordult a fejemben, hogy máshol éljek. Nálunk az természetes volt, hogy az ember ki­megy külföldre és aztán vágyakozik haza. Nagyon szeretek utazni. A család­ban is sok utazó volt. Az egyetlen prakti­kus utazási tanács, amivel izgalmassá tehető egy-egy út, hogy az ember készül­jön fel és nyitott szemmel járja a világot. Meg kell látogatni a legfontosabb múze­umokat, de a leghasznosabb beülni egy kávéházba és figyelni az embereket. Ezekből olyan lenyomatok lesznek, amelyek nem nagyon szoktak bekerülni a műsoraimba, de bennem vannak. Itthon is, mikor nagyon tele van az agyam, úgy csinálok, mintha külföldi lennék. Elindu­lok a Duna-parton, beülök egy kávéház teraszára, nézegetem az embereket, a vá­rost...” Werner Krisztina Fekete fehéren Tiszaugi hadüzenet Anekdotaszámba megy már a történet, miszerint a nagyember egy újságíró szövetségi taggyűlésre, vagy tíz évvel ezelőtt jó órás késéssel érkezett szerkesztőségünkbe. Rádiótelefon akkor még nem lévén, K-telefon, autóba szerelt pedig neki nem járt (szóval akkora nagy ember azért nem volt), elképzelni nem tudtuk, mi történhetett vele. Távrecsegős érdeklődéseinkre titkárnője rendre azt felelte: időben elindult. Megérkeztekor kivilágosult a homály. Szegeden keresztül jött, mert úgy tudta, Békéscsaba a Tisza-parti városon keresztül közelíthető meg a legegyszerűbben. Mindez arról jut eszembe, hogy manapság új változatok szület­nek ugyanebben a témában. Azzal a különbséggel, hogy a „kulcsszereplő” ezúttal Tiszaug. Naná, hogy a híd, amely ott feszül második legnagyobb folyónk két partja közt, s amelyet most jó időre lezártak az autók elől. Van aki — a figyelmetlenek — elhajtanak odáig, aztán a „lefagyott” sorompó láttán keresnek erre vezető ösvényt. Mások olyan útvonalakat kutatnak fel, amilyenekről a legöregebb lovastengerészek, sőt a magunkfajta, idekozmált autósok sem hallottak soha. Megérkeztük után aztán, csendes esti kvaterkázás közben bevallják, ide többet nem jönnek. Soha. Ennyi elég volt. Hülyék ők, hogy járják a Balkánt, utazzanak visszafelé a történelemben? Mellesleg, igazuk van. Gondoljanak bele, le lehetne zárni akár egy napra is mondjuk a hegyeshalmi határátkelőt? Vagy az Ml-est Győrnél azzal, hogy terelőút Budapestnek Veszprémen vagy Fehérváron át? Aligha. A lapok naponta cikkeznének, az ország- gyűlés napirendelőttizne, a NATO vezérkara összeülne, a kormány lemondana, Ausztria hadat üzenne, Torgyánt pedig megválaszta­nák királynak a Duna jegén (vizén). Tiszaug más. A hídlezárást néhány, magamfajta firkászon kívül senki nem teszi szóvá. Velünk úgyis mindent meg lehet csinálni, akár hátunkon fát is hasogatni. Az a veszély sem fenyeget, hogy a kormány lemond, Torgyánt pedig királlyá választják. Ez az összes örömünk, ami ebből a tiszaugi buliból nekünk kijut. Nem sok. Arpási Zoltán A kövér papot sokat láttam a város forgalmas utcáin ténferegni. Vad civil­ben természetesen, de hát annyira jel­legzetes figura volt — a maga mázsán felüli súlyával, s nem túl magas terme­tével —, hogy rejtőzködésről szó sem lehetett. Az apát úr (azt hiszem, ezt a rangot viselte) nem sétált — nem! Ak­kor a nagyerdő árnyas fái alá ment vol­na; élvezni — az elmélkedésre alkal­mas—csendet, s a jó levegőt. De ő nem elmélkedni akart, nem csendre vágyott — ő motívumokat gyűjtött. Mert a kö­vér pap tudta: a téma az utcán hever. Ezek a motívumok aztán rendre beépül­tek a vasárnapi prédikációkba. Mindeb­ből világos: Isten túltáplált szolgája életközeli dolgokról beszélt, ha nem is profánul. Néha követtem utcai téblábo- lásai közben, s aztán mentem a vasárna­pi miséjére, hogy megtudjam: mit vett észre, a vidéki város lassú lüktetésének üteméhez mérve lépteit, ami netán az én figyelmem elkerülte. Örültem, ha azo­nosak voltak benyomásaink. Mert a korpulens atya kétségtelenül jó publi­cista volt; rajta tártotta ujját a társada­lom ütőerén — ahogyan szoktuk mon­dani. Én is olyan zsurnalisztának ké­szültem, akik magukat manapság (nagyképűen persze) közírónak neve­zik. Nyomába szegődtem hát a lehetsé­ges témáknak. Ma már nem gyűjtök motívumokat — beléjük botiok. A különböző grafitokat (falba karcolt vagy inkább falra írt), szövegeket mindig elolva­som. Naponta látva ezeket rájöttem, hogy politikai indíttatású szövegeket nem érdemes írni, mert elavul. Az indu­lat, ami 5—6 évvel ezelőtt hevített ben­nünket, már kihűlt. Már senkit nem érdekel, hogy ki hazudott és mit hazudott akkor. Ta- lán egy maradandó politi­kai szöveg lehetséges. Ez röviden és lakonikusan ennyi: MONDJON LE A KORMÁNY! Ez soha nem avul el; mindig, min­den kormány fölszólítha­tó a lemondásra. Értelme ugyan nincs a felírásnak, de az „elkövető” lelkileg kielégül. Sikerül neki valami feszítő, szorongató érzéstől megszabadulnia. Kiírja magából indu­latait, érzéseit. Mindez nem is annyira a közéleti indulatokra vonatkozik, hanem inkább a személyes érzelmekre. Na, ezeket az­tán ki kell adni magunkból; akár tizen­évesek vagyunk, akár családapák, akár „civilek”, akár művészek. A kifejezés formája, módja persze nagyon különböző, de a lényeg... A lényeg azo­nos! SZERETLEK KATIKÁM! Ez egy gyerek szövege a frissen meszelt falon. Megvidámít reggelenként. Aztán: SZERETLEK, ÁGNES! — ez ugye az ismert operaáriából való. Ki nem örül, ha hallja? Hisz’ mindenkinek az életé­ben volt egy Ágnes. És valahol, valaki­nek, valamilyen módon ki kell mondani — akár siheder vagyok, akár híres, nagy költő —, hogy szeretem ezt az Ágnest. Köztudomású, hogy a legnagyobb költők szenvedik meg legjobban a sze­relmet. S mert szenvednek, a hűtlen szeretőnek is fájdalmat akarnak okozni. Micsoda ostorcsapásként érhették Lé­dát az Elbocsátó, szép üzenet utolsó sorai: „S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: / Általam vagy, mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.” Hát igen, így fizet egy olyan magyar úr, mint Ady. De ne higgyük, hogy a könnyed, ironikus Molnár Ferencnek nem fájnak a hűtlen vagy a nagyon is ingatag asszonyok. Csak A testőr színésznőjét említem, de számos Mol­nár-műből kicseng a kétkedő, sőt a megcsalatott ember életérzése — aki rendszerint visszafizet. Na és Krúdy, a ködlovagok álomvilágának lebegő biro­dalmában? Figyeljük meg, hogy átsüt Pisztoli másvilágot járt alakján az író személyes fájdalma — a Rizujlettel való találkozás közben: „Meg kellene ölni minden nőt, aki­vel már kimulattuk magun­kat.!...] Ezek után csodálkozha- tom-e, ha azt olvasom egy bérház hatalmas falfelületén: „N. N. (teljes név) a V WX YZ (ez a cég megneve­zése) KURVÁJA! Érzem, hogy szegény, bánatos fiú legszíveseb­ben az égre írta volna ezt, ha nem volna olyan magas a mennybolt. (Különben a férfi-nép azon hölgyeket minősíti így, akik megtagadják kegyeiket.) Kár, hogy a kövér pappal nem tudom a dolgot meg­vitatni, miután kicsit távol van az a nunci- atúra, ahol éppen munkálkodik. (S ahol már senkinek nincs szüksége ételre, ital­ra.) Midazonáltal, az idézett obszcén ki- fakadásban is van valami, ami okot ad a derűlátásra. Mert bizonyos kommuni­kációs igényt jelez. Márpedig, mint egy szakember mondja: „A szexualitás alapvetően szociális interakció, az em­berek közötti kommunikáció egyik te­repe. A kommunikáció értelme pedig az, hogy kölcsönösen gazdagítsuk egy­mást és magunkat.” Tehát amíg butácska rigmusokat írunk szívünk hölgyéhez vagy klasszi­kussá váló verseket vált ki belőlünk a hűtlen kedves, netán obszcén grafitokra ragadtatjuk magunkat — addig nincs baj. Baj akkor van — ezt is az imént idézett Tóth László szociológus véle­ményével támogatom — Élet és Iroda­lom, április 25. —, szóval akkor van baj, ha valakinek már nincs ideje, hogy „ellejtse a násztáncot” (azaz nincs ideje az időigényes szexuális kommunikáci­óra), vagy félszemmel a televíziót nézi miközben... Persze, hogy mindenféle fonák hely­zet, interakció csábít az abszurdra. En­gem is csábított. Pár éve írtam egy kis jelenetet, ami arról szól, hogy — szexu­ális partnere karjaiban pihegve — hosszas telefonbeszélgetést folytat egy hölgy távol lévő férjével. A színészek eljátszották, a közönség udvariasan tapsolt, de senki nem tartotta abszurd­nak a szituációt. Ugye, Ágnes, te annak tartottad vol­na? Es hiszem, hogy vannak Évák és Katik, vagy majd születnek, akiknek butácska verseket írhatnak a jövő férfi­úi, s akik nem egy mobiltelefonnal akarnak lefeküdni. Gyarmati Béla Szeretlek, Ágnes! Két műsora közül az Apropó áll közelebb a szívéhez

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents