Békés Megyei Hírlap, 1997. május (52. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-31-06-01 / 125. szám

© A HÉT TÉMÁJA 1997. május 31-június 1., szombat-vasárnap Constantinescu: „Gyűlölettel, széthúzással, viszállyal csak rombolni lehet” A történelmi megbékélés grádicsain, Romániában Vannak pillanatok, amelyekért érdemes élni. Pillanatok, amelyeket soha nem lehet elfelejteni. Amelyekről nem lehet eleget írni. Pillanatok, amelyek hangulatát visszaadni min­den igyekezet kevés. Amelyeknél az ember érzi, talpa alatt dübörög a történelem. Pillanatok 1997 májusának végéről, Göncz Árpád köztár­sasági elnök bukaresti és erdélyi látogatásának napjaiból. Állsz Bukarestben a Cotroceni palota, az egykori királyi rezidencia kertjében s várod, hogy a felsorakozott díszszázad előtt fogadják hazád köztársasági elnö­két. Fekete Opel Vectrán érkezik a ro­mán elnök jól szabott öltönyben, feszes tartással, mosolyogva. Ötvenhét éves, európai formátumú. Melletted mondják, hogy több nyelven beszél, hogy tanult a Sorbonne-on is, hogy más, mint elődei. Igazából nem nagyon érdekelnek a dol­gok, mert egyre azon töprengsz: tényleg Bukarestben vagy-e és a Cotroceniben? És szeretnél most nagyon pontos lenni, hogy leírhasd, mikor járt itt magyar el­nök legutóbb. A sajtóattasé szerint het­ven éve, de annyit te is tudsz a törté­nelemből, hogy 1918 óta itt mi csak köpködtük egymást. Úristen, ez hajszál­híján nyolcvan év! Két nemzedék ment már el azóta, szívében haraggal és gyűlö­lettel. Gondolataidat kettévágja elnököd érkezése. Constantinescuval megölelik, megcsókolják egymást, és beállnak a vörös szőnyeg végére. A díszszázad vi- gyázzba vágja magát. A zenekar a Him­nuszt játssza, a magyart. Aztán persze a románt is. Bukarestben, az elnöki palota kertjében. Az ég nem szakadt le. Be se borult. Süt a Nap, az enyhe májusi szél magyar és román zászlót lenget az oszlo­pok csúcsán. Békésről Bukarestben Két órával később, a Cotroceni folyosó­ján együtt morzsolod a perceket vagy ötven újságíróval. Jártál már ilyen he­lyen, tudod, az újságírók és a kamerák száma egyenes arányban áll a találkozó fontosságával. Magyar és román kollé­gák, a nagy külföldi lapok és tévétársasá­gok munkatársai mászkálnak fel s alá, húzódnak a sarokba, készítik jegyzetei­ket a tudósításhoz, és persze feszülten várakoznak, hogy befejeződjenek az első megbeszélések. Aztán felpattannak az ajtók, berohantok, nagy a tülekedés a legjobb helyekért. Az elnökök moso­lyognak, Constantinescu arról beszél, hogy amikor a diplomaták azt mondják, őszinte tárgyalásokat folytattak, az annyit jelent: sikertelenek voltak a meg­beszélések. Göncz udvariasan hozzáte­szi, meri vállalni az őszinte jelzőt, mert tényleg őszintén beszélgettek egymás­sal. Mindketten modellértékű kapcsola­tokról, nyitásról, történelmi jelentőségű találkozásról szólnak. Ekkor még nem tudod, hogy másnap ugyanitt, az elnökök sajtótájékoztatóján te is szót kapsz és elmondhatod, hogy a Békés Megyei Hírlap munkatársa vagy és abból a megyéből jöttél, ahol a ma­gyarországi román kisebbség zöme él, s arra lennél kíváncsi, mit vár a román elnök a hazai románság Bukarestbe készülő küldöttségének útjától. A válasz készséges, te pedig meglepődsz, amikor az elnök azt mondja, ha Magyarországra jön, Békésbe is elutazik. Megemlíti vá­rosod, Gyula nevét is olyan természetes­séggel, mintha Budapestről, Buka­restről, vagy Brüsszelről beszélne. Farkas utcai könnyek Este Kolozsvár. AkonvojazÁllami Ma­gyar Opera elé kanyarodik. A mikro- buszt, amelyen utazol, a kocsisor végére tették. Amikor megáll, hallod, elöl tom­bol a tömeg. Rohansz a tévésekkel, a többi kollégával, s közben káromkodsz, hogy lemaradsz valamiről. Pedig neked ott kell lenned, látnod kell, mi történik. Ezért küldtek ide. Átverekeded magad az ötezres tömegen, érzed kiment fejedből a vér, fehér az arcod, libabőrös a hátad. Ilyet még nem láttál. Soha, sehol. Tapsolnak az emberek. Nem akarják ab­bahagyni. Göncz Árpádot éltetik. Valaki románul bekiabál: „Éljen Árpád”. Az Opera korlát nélküli erkélyén fürtökben lógnak a bukaresti és a helyi tévések. Szemben, a fekete Mercedes mögött ba­rázdált arcú férfi nyújtózkodik. Egyik kezében félkilónyi kenyeret tart, a má­sikkal V betűt, a győzelem jelét mutatja. Az elnök kilép a védőőrizetéből. A tö­meg szinte átöleli, puszilják, a kezét ráz­zák. Mindenki kezet akar vele fogni. Felesége kissé zavarodottan a kordon közepén toporog. Egy asszony levelet lobogtatva átszakítja az őrizetet. „Göncz Árpádnak akarom odaadni” — kiabálja többször is, miközben a román biztonsá­giak cibálnák kifelé. A magyar kíséretből valaki felocsúdik: „Itt a fele­sége, adja neki!” ,.Zsuzsa asszony, édes Zsuzsa asszony, csak ezt a levelet, ezt adja oda a férjének! Itt a lányom, a vejem is, hadd mutassam be őket.” — hadarja. De már nem mutat be senkit, mert a kordon ismét összezár és nyomja befelé az elnököt és kíséretét az Operába. Te is beverekszed magad a színházba. Az aj­tóban román biztonságiak rángatják a táskádat. Bombát keresnek. A tömeg őket is elsodorja. Este a szállodában újra találkozol velük, átkutatják válltáskádat, bekapcsoltatják a magnódat, elkattintat- ják veled a fényképezőgépedet. Végzik a dolgukat Funar városában, Funar ellen. Az Operában a közönség állva, a szín­padnak hátat fordítva tapsol. Percekig, dübörögve. Ünnepük az elnököt, ünnep­ük Magyarországot. Este alig tudsz el­aludni. Másnap azzal kelsz fel, a tegnapi estét nem lehet meghaladni. A Szent Mihály plébániatemplomnál ráesz­mélsz, tévedtél. A Mátyás-szobor szomszédságában vagy ötezer ember. Ünnepük az elnököt, alig engedik be a templomba. Egy idős ember elmondja neked: „Azért jöttem ide, hogy láthas­sam Göncz Árpádot, hallhassam a hangját.” Kifelé jövet szól az orgona, zúgnak a harangok és tapsolnak az em­berek. Kolozsvár térdre ereszkedett a Magyar Köztársaság elnöke előtt. A Farkas utcai református templomnál még hatalmasabb a tömeg. Elgondol­kodsz, mióta állhatnak itt? Gondolata­idból a templomban térsz magadhoz. Állsz a padsorok előtt, az oltár közvet­len közelében. Megrendültén hallga­tod Csiha Kálmán püspök szavait. A grádicsok énekét idézi, ahol arról ír­nak, hogy a templom felé vezető úton minden pihenőhely egy grádics, mert minden pihenőhely közelebb visz a célhoz. „Számunkra ez a nap grádics — mondja a püspök —, Istennek adunk hálát, hogy ezen a grádicson ma együtt állhatunk a magyar köztársasági elnökkel. A templom őrzi Bocskai bá­torságát, Bethlen bölcsességét és I. Rá­kóczi György hűségét. Mi ebből a há­romból élünk!” Amíg a kórus énekel, odalépsz egy idős asszonyhoz, hogy megtudj valamit lelke rezdüléséről. El­mondja, a rendszeresen templomba já­rók közül választották ki azokat, akik itt vannak. Táskát nem szabadott be­hozni, egyébként is mindenben együtt­működtek az állambiztonságiakkal, hogy ne legyen baj. Mit változott a világ, hol van már a rettegett Securitate? Az asszony még büszkén megemlíti, az asztalt Lorántffy Zsu­zsanna féltve őrzött térítőjévé! fedték be. Ahogy nagy ünnepeken szokás. Közben felcsendül a Himnusz: „Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel”. Az egész templom énekel. Vigyázzba állsz és énekelsz te is: „Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellen­séggel”. Érzed, itt sírnak a lelkek. Hát­ranéznél, ha lehetne. De nem forgolód­hatsz, itt Erdély szívében különösen nem. Zúg a templom: „Bal sors akit régen tép, hozz rá víg esztendőt”. Az­tán elhiteted magaddal, hogy neked, az újságírónak megbocsátják, ha lopva hátranézel. „Megbűnhödte már e nép a múltat s jövendőt” — idős, szemüve­ges férfi szeméből potyognak a könnyek. Odébb egy asszony is sír. Mások is. A szívedet mardossa a lát­vány. Belegondolsz, mit jelenthet ne­kik a Himnusz, Magyarország, Göncz Árpád jelenléte. Talán még neked is örülnek. Hetekig, hónapokig fognak ebből élni. Elszorul a torkod. Nem sza­bad sírnod. Nem teheted. Újságíró vagy, a legelső szabály: neked mindig, mindenhol szenvtelennek kell lenned. Neked tudósítanod kell objektiven, hi­telesen. Nem lehetnek érzelmeid. Nem szabad sírnod. Mégis kicsordul egy könnycsepp. Szégyenlősen letörölnéd, de kezed nem engedelmeskedik. Aztán mégis letörlőd, mert rájössz, te itt már nem vagy idegen. Ez a könnycsepp közéjük tartozóvá emelt téged is. Pfujolás az ablakból Az egykori Biazini fogadó épületénél, ahol Petőfi 1847 októberében megszállt és ahol most Göncz Árpád és Emil Constantinescu együtt koszorúz, több ezer magyar és román torok skandálja: „Emil—Árpád”. Szakad az eső, kopog a jég az ernyőkön. A tévések rohannak a kamerával, szalad az MTI fotósa is a gépével. Se esernyőjük, se esőkabátjuk. Egy perc alatt ronggyá áznak. Egy pilla­natra felötlik benned, te maradhatsz. Fénykép úgysem kell, tudósítást meg innen is írhatsz. De elszégyelled magad. Ezek az emberek itt állnak vagy egy órája. Bőrig áztak azért, hogy ennek a szent pillanatnak tanúi lehessenek. Hogy puszta jelenlétükkel tüntessenek az el­len, hogy Funar egy magyarokat szidal­mazó táblát is a házra rakatott. Épp a Petőfi-házra! Nem maradhatsz, ha ronggyá ázol, ha tüdőgyulladást kapsz, akkor sem. Mindent lehet pótolni, csak az elmulasztott pillanatot és az elvesztett hitet nem! Ahogy kilépsz a buszból, a fejed felett pfujolás hallatszik. Aztán még egy. Elkeseredsz. Hát mégiscsak akad valaki, aki belepiszkít ebbe a gyö­nyörű napba? A Babes-Bolyai Egyetem kollégiumának tövében állunk. Az abla­kokban egyetemisták szoronganak. Az egyikből pfujoltak. A többiből, vagy ti­zenkét ablakból zúg a taps. A tömeg ovációja elnémítja az ünneprontókat. Mintha hallanád a tömeg válaszát: „Emil! Árpád! Erősek vagyunk, nagyon erősek.” ,,Szeret bennünket az Isten” Visszaülsz a kocsiba és lélekben elbú­csúzol Kolozsvártól. Vár Marosvásár­hely. Egyórás késésben vagytok. Ko­lozsvár határában a mikrobuszotok de- fektet kap. A konvojt kísérő rendőrök vállukat vonogatják és otthagynak ben­neteket a francban. Ezt nem tehetik ve­lünk — üvöltenéd dühösen, de rájössz, ennek semmi értelme. Segítetek inkább kicserélni a kereket, s a kocsisor után iramodtok. CsakTordánál kezd oldódni bennetek a feszültség. A konvojt — amelyben együtt utazik a két elnök — Marosvásárhely főterén éritek utol. Két perccel előttetek értek oda. Szakad az eső, de a húszezres tömeg nem tágít. Egy kinti magyar újságírónőt sodor melléd a tömeg. Vékony ruhában, lila szájjal, átázva reszket melletted. Azt mondja, már vagy két órája áll az esőben. Te nézel rá bután, nem tudod mit válaszolj neki, mosolyogsz, aztán hagyod magad elsodortatni a tömeggel. A nagygyűlés alatt, már ragyogó napsü­tésben újra találkoztok. Viccesen meg- jegyzed: „Fázik még?” Nevetve vála­szol: „Nem. Látja, csak szeret bennün­ket az Isten!” Ugyanolyan bután nézel rá, de a tömeg már nem siet a segítsé­gedre, a kordonon belül állsz. A nagy­gyűlésig három órád van. Az a húszezer nem tágít a térről. Járod a várost, nézed az embereket. A Maros étteremnél csődület állja az utadat. Mire rájössz, hogy itt ebédelnek az elnökök, begördül Constantinescu kocsija. A tömeg meg­vadul. Mindenki látni akarja, kezet fog­ni vele, szólni hozzá. Körbejárja a sorfa­lat. Ugyanolyan szeretettel üdvözlik, mint Kolozsváron s az itteni főtéren Göncz Árpádot. Te azt hitted, ez a láto­gatás Constantinescu számára megalá­zó lesz. Azt gondoltad itt, Erdély szívé­ben csak Gönczöt fogják ünnepelni. Be kell látnod, tévedtél. Románok, magya­rok szeretetből ugyanannyit adtak a ro­mán elnöknek, mint a tiédnek. De mondhatod fordítva is. Ezek a népek itt megérezték valamit. Ezek a népek igen hálásak, ha valaki korbács csattogtatása helyett végre szépen szól hozzájuk. „Ezt a napot is megértük!” Az egyórás késéssel kezdődő nagygyű­lésre csapatokban jönnek az emberek. Mint focimeccs lefújása után a hazain­duló szurkolók. Mire elkezdődik a gyű­lés, ötvenezren tolongnak a téren. Az elnököket szűnni nem akaró taps fogad­ja. Göncz Árpád és Constantinescu ma­gasba emelik és megfogják egymás ke­zét. Üzenet: aki gyáva patkány módjára ellenségeskedést szítani jött ide, hordja el magát. Érzed, amint talpad alatt dü­börög a történelem. Egyre hangosab­ban. A téren zúg a vastaps. Közben a katonazenekar a magyar himnuszba kezd. A tömeg tapsa túlharsogja a zene­kart. Constantinescu int az emel­vényről, hagyják abba. Másodpercek alatt vált a tömeg. Énekli a magyar him­nuszt Marosvásárhely főterén, ahol épp hét éve egymást verte magyar és román, életre-halálra. Egyetlen füttyszót, egyetlen pfujolást nem hallani. A román himnusz alatt sem. Előbb a megyei pre­fektus, majd a polgármester lép a mik­rofonhoz. A polgármester magyarul be­szél. Nézed Constantinescu arcát. Rez­zenéstelen. Mintha semmi rendkívüli nem történne. Göncz Árpád kezd be­szélni: „Hát ezt a napot is megértük!” Egy pillanatra megriadsz attól, amit az elnököd mondott. Azt hiszed, mindenki azt hallja ki ebből az egyetlen mondat­ból, amit a te, ellenségeskedések által meggyötört lelked. Azt hiszed, ezeket az embereket is éppoly szétszakíthatat- lan béklyóba kötötte a keserű történelmi tapasztalat, mint téged ott, a szerkesztői asztal mellett. Alig hiszed el, hogy a legegyszerűbb dolgokat érzik ki ebből a sokértelmű mondatból. Azt, hogy itt állhatnak békességben ezen a gyászos emlékű téren. Azt, hogy ebben a pilla­natban nem fenyegeti őket semmi. Azt, hogy szabadon énekelhetik saját him­nuszukat. Azt, hogy a városházára ki­tűzték a nemzeti zászlójukat. Azt, hogy itt van a Magyar Köztársaság elnöke. Azt, hogy itt a román elnök is. Azt, hogy végre talán új korszak kezdődik a romá­niai magyarság, új korszak Erdély sokat szenvedett népe számára. Göncz Árpád a megbékélésről beszél visszafogottan, de határozottan. Filozofikusan, ahogy a román elnök jellemzi. Szavait hatalmas taps jutalmazza. Sokan felemelt kézzel tapsolnak. Constantinescu papír nélkül szól a tömeghez. Keményen, a többségi nemzet felelősségével és mélységes alázattal a kisebbségek iránt. Épp a múlt lezárásáról szónokol, a francia-német megbékélést hozza példának, amikor felzúgnak az ortodox templom harang­jai. „Lehet, hogy a mi erőnk kevés, de segítségünkre siet Isten, aki a harangok szavával hangosabban mondja ki, amit mi akarunk.” — jegyzi meg Constantinescu. És megígéri, soha töb­bet, senkinek és semmilyen csoportnak nem engedik meg, hogy egy nép vagy ország nevében beszéljen. Csak az erősek lehetnek nagyvonalúak és őszinték. Gyűlölettel, széthúzással, vi­szállyal csak rombolni lehet, építeni pe­dig egyetértéssel és megértéssel. Tízezrek hiszik el szavait. Tízezrek reménykednek, hátha... Tízezrek figyel­nek aggódva rá. Mert sok múlik rajtuk. Rajtuk, akik odaát vannak. Akik e na­pokban történelmet írtak. Új korszakot nyitottak. Göncz Árpád köztársasági el­nökkel együtt. * -* * Vannak pillanatok, amelyekért érdemes élni. Pillanatok, amelyeket soha nem le­het elfelejteni. Amelyekről nem lehet eleget írni. Pillanatok, amelyek hangula­tát visszaadni minden igyekezet kevés. Amelyeknél az ember érzi, talpa alatt dübörög a történelem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy átélhettem ezeket a pilla­natokat. Hálás vagyok a sorsnak, amiért ott lehettem. És hálás vagyok Istennek, amiért épségben hazaérkeztem. Mert küldetésem akkor fejeződik be, amikor ennek az írásnak a végére pont kerül. Árpási Zoltán Marosvásárhely —szakad az eső, de a húszezres tömeg nem tágít

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents