Békés Megyei Hírlap, 1997. április (52. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-05-06 / 79. szám

»BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP­X / A HÉT TEMAJA 1997. április 5-6., szombat-vasárnap A varázsló meghalt, s vele haltak a virágok is, örökre Egy narkós vallomása, aki visszatért a „Fekete csönd"-bői „Aki egy méreghez fordul, hogy segítségével gondolkodhassék, az hamarosan egyetlen gondolat­ra sem lesz képes a méreg segítsége nélkül.” (Baudelaire: Paradis artificiels) Láttam a Gangesz partján süt­kérező krokodilokat, s táncol­tam Visnuval is. Volt mikorcsak nevettem és nevettem, nem tud­tam abbahagyni; vagy sírtam, mert láttam a színek csodás kar­neválját: megtapasztaltam a har­móniát. Leginkább a mezőn sze­rettem sétálni, a virágok kö­zött... Ilyenkor boldog voltam. Aztán jöttek a Lidércek. Feketék voltak, gonoszak, s eltaposták a virágokat, s a lelkem is. * Huszonhat éves vagyok, egye­temista. Egy vidéki kisváros­ban születtem, anyámat nem ismertem, kétéves voltam, mi­kor elhagyott minket. Csak a hajára emlékszem: selymes volt és csillogó. Apám borzal­masan elfoglalt, szinte soha nem volt ideje rám. Neve­lőnők, dadák, bébiszitterek vettek körül. Mindenem meg­volt, mégsem voltam boldog. Mindig valamiféle szorongató hiányérzet tartott fogva. Érett­ségi után egyetemre mentem, mert azt mondták, ez így he­lyes — Budapestre, mert eh­hez én ragaszkodtam. Valamit vártam ettől a várostól: ma­gam sem tudom mit, lehet, hogy csak menekültem ott­honról. * Eleinte örültem a magánynak, azt csináltam, amihez kedvem volt: senki nem igazgatta az éle­tem. Tanultam, ha akartam, s csavarogtam, ha éppen erre vágytam. Nem kellett beszámol­nom senkinek. Egy idő után azonban hiányzott a társaság... Egy éjszakai lődörgésem során botlottam bele Lilibe. Tetszett, mert más volt, mint én: szabad, abszolút egyéniség, lázadt, s mindig mosolygott, mintha soha­sem a földön járna. Néha nálam aludt, s hajnalig beszélgettünk az életről, a fiúkról, a drogokról. * Egyszer Lili elhozta hozzám a barátait is. Furcsa társaság volt: kicsit hippik, kicsit Frankenstei­nek, kicsit gyermekek. Nem it­tak alkoholt, mégis mintha ré­szegek lettek volna. Azt mond­ták, mutatnak valami érdekeset, az Igazi Világot... Marihuánát szívtunk, ciga­rettába sodorva. Azt mondták, ettől feldobódom. Az első szívás után nem éreztem semmit, pedig minden mozdulatomra nagyon figyeltem. Kimentem a konyhá­ba, hogy töltsék egy pohár vizet, mert hirtelen kiszáradt a szám. Azon vettem észre magam, hogy órák óta babrálok a vizes­üveggel, s csak arra koncentrá­lok, nehogy kiboruljon. Vicces­nek tűnt az igyekezetem. El­kezdtem nevetni. Úgy éreztem, megállt az idő: minden mozdu­latom mintha végtelen könnyed és puha lenne, s soha nem lesz vége semminek. Beszéltem, és nem tudtam mennyi ideje ma­gyarázok. Óráknak tűntek a má­sodpercek, s nem tudtam abba­hagyni a nevetést. Szólt valami misztikus indiai zene, s meg­nyíltak előttem a hangok. Szinte láttam mindegyiket, szép sor­ban, amint követik egymást ké­zen fogva, olyan csodás egyetér­tésben hullámoztak, hogy nem tudtam betelni velük. Sími volt kedvem. Behunytam a szemem, s felültem a zene szellőszár­nyára. Közben mindvégig ma­gamnál voltam. Tudtam, hol va­gyok, kikkel mit csináltam. De az a fantasztikus érzés, mintha egy másik dimenzióba mentem volna át... Másnap kimentünk egy nagy rétre, ott szívtunk egy kis füvet. Az élmény ismét óriási erővel tört rám. Megta­pasztaltam az igazi színeket. Felerő­södtek az árnyala­tok. Olyan király­kéket, burgundi vö­röset, olajzöldet, püspöklilát, ordító sárgát még sehol sem láttam. Iszo­nyúan szabadnak, könnyűnek éreztem magam. Ez a va­rázsló kertje. * „Sajátos növényvi­lág tenyészett itt. Hosszú szárú, kürt alakú virágok, amelynek szirmai mintha fekete bár­sonyból volnának. A sarokban liliom­bokor, óriási kely- hű fehér liliomok­kal megrakodva... Úgy tetszett, hogy ezek bocsátják azt az ismeretlen, édes illatot, melyet sza­golva az ember azt hiszi, elakad a lé­legzete. A kert köze­pén egy csomó bí­borpiros, kövér vi­rág terpeszkedett. Húsos, selymes fé­nyű szirmaik hosszan lógtak le egészen a magasra nőtt, haragoszöld színű fűbe... Százfé­le virágillat tevő­dött össze a hódító szagában, s a szi­várvány minden színét megtalálhat­tad a virágok színé­ben. Szerettem ezt a Kertet, minden­nap elutaztam, hogy gyönyör­ködhessem benne. Emeltem az adagot... Egyik reggel szembesültem önmagam tükörképével. Siral­masan néztem ki, híztam vagy tíz kilót. A fű ugyanis az ízek birodalmába is elvezetett: élvez­tem az evést, újabbnál újabb za­matok jöttek elő. Kétségbe es­tem, de Lili erre is tudott megol­dást, a neve: kokain. Ekkor már csak ritka vendége voltam az előadásoknak. Unalmasnak, ér­dektelennek tűntek, álmodozni akartam. Eleinte minden szuper volt: gyorsan forgott az agyam, elszállt minden gondom. Há­romhetes kúra után tökéletesen lefogytam. Lógott a bőröm, beesett az arcom, sárga lett, óriá­si karikák rajzolódtak a szemem alá. Egyre idegesebb lettem. Semmi sem sikerült, mintha minden és mindenki összefogott volna ellenem. Apámmal csak telefonon érintkeztem. Nem akartam találkozni vele. Lehan­golt lettem, s ingerlékeny. ,,Es ilyenkor mindig eszünkbe jut, hogy amit tegnap játszottunk, az kegyetlen, tiltott játék volt. Mi­helyt kialszik a mámor kölcsö­nözte ragyogás, minden undorí­tóvá válik, szétesik, ahogyan szétmorzsolódik másnapra az ünnepi kalács.” (Baudelaire) Már a fű is kevés volt az uta­záshoz. Pénzem volt, de önbi­zalmam, s régi énem már csak a belövés után jött elő. Egyenes út a függőséghez. Figyelmeztet­tek, de nem érdekelt. Szabadulni akartam, s a Kertet járni. Ott önmagam lehetek. * ,,Ezután úgy történt minden, ahogy a fekete csönd akarta. Rá­nehezedett a mellemre, s bele­bújt a vérem csöppjeibe. Irtóza­tos volt. Menekülni akartam tőle, de odakötözött az ágyamhoz, és ká­rogva a fülembe sú­gott iszonyú rémsé­geket. ” * Az LSD-vel elsza­badult a pokol. In­nen már nem volt visszaút. Kezdet­ben még csak a ma­rihuána mellett nyomtam. Mivel az LSD-s utazás sok­kal tovább tart, s mélyebb értelme­ket mozgat meg, a végén már hiány­zott. A nagy füve­sek háromhavonta utaznak az LSD- vel. Volt idő, mikor én havonta a papír után nyúltam. # Az LSD majd mindegyik érzék­szerv működésében súlyos zavarokat okoz, akárcsak a pszichés folyama­tokban. Látási za­varok, félelmetes hallucinációk je­lentkeznek, a sze­mélyiség elveszté­se, széthasadása, az időben-térben való tájékozatlanság jel­lemző. Torzulnak a távolságok, a han­gok látvánnyá és a színek hangokká alakulnak: felcse­rélődik a tér és az idő síkja. Maga az utazás 5—8 órán keresztül tart, a tel­jes visszatérés a fo­gyasztás után 12-— 14 órával követke­zik be. * ....elvarázsolt kastély tükörter­me, torzképek, groteszk man­csok, élénk színek, melyek kalei­doszkópfélévé váltak, a tárgyak arányai is állandóan változtak, szinte kellemetlenné váltak. És a hangok iszonyúak. ” * V olt egy szörnyű utazásom. Ak­kor még nem tudtam, hogy az utolsó... Egyedül voltam otthon. Lili mondta, hogy várjam meg, nehogy valami őrültséget csi­náljak: az LSD—ACID alatto­mos, kiszámíthatatlan. Annyira akartam, hogy nem bírtam várni. Bevettem. Lassan jött csak, de türelmesen vártam. Aztán hirte­FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER Drogkörkép Nagybani piac, emelkedő fogyasztás Magyarország határain évente körülbelül egy tonna heroint foglalnak le. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa. Becslések sze­rint a hazánkba bejövő és rész­ben tovább menő heroin mennyisége eléri a 30—40 ton­nát. Hazánkban az ún. balkáni útvonal — melyeken főleg a Közel-Keleten előállított kábí­tószert szállítják Nyugat-Euró- pába, s a legforgalmasabb — halad keresztül. A forgalom ug­rásszerű növekedésének egyik oka a volt Jugoszlávia területén dúló háború volt, mely veszé­lyessé tette az arra történő szál­lítást. A másik tényező, a kábí­tószer-gyártás előretolódása a hagyományos törökországi, pa­kisztáni bázisok felől Koszovó és Macedónia irányába. A feldúsított kábítószer­forgalom magával hozta a droggal foglalkozó bűnöző- csoportok megjelenését az or­szágban, ami azt jelenti, hogy az átmenő forgalom mellett ki­alakult az illegális kábítószerek raktározása és nagybani adás­vétele hazánkban. Változást je­lentett még az itthoni kábító­szer-piacon, hogy rendőrségi adatok szerint körülbelül 1991 óta nagyobb tételű kábítószer forintért is beszerezhető. Ez a magyar bűnözők bekapcsoló­dását jelenti a drogkereskede­lembe. Hazánkban a legszelí­debb becslések szerint közel 30 milliárd forintot költenek kábí­tószer-vásárlásra. Ez az adat is jelzi, hogy nem csak tranzit-, de fogyasztó ország is vagyunk. A magyarországi addiktív drogfogyasztókról nincsenek pontos adatok. Egy 1992-ben készült felmérés szerint az or­szágos adat 65 ezer (Békés me­gyében 4024) volt. A felmérést háziorvosoktól beérkező ada­tok alapján készítették, és főleg a gyógyszerfogyasztókra (nyugtatok, altatók) vonatko­zik, az illegális drog-, szerves- oldószer-fogyasztókról nem ad pontos információt. Ez a réteg igen nehezen elérhető. Főleg kis csoportokról, zárt baráti tár­saságokról van szó, ahová igen nehéz bekerülni, és csak egy esetleges rendőrségi ügy vagy egészségi állapot miatti orvos­hoz kerülés kapcsán derül fény a drogfogyasztásra. Nehezíti a pontos felmérés elkészítését, hogy igazán nincs gazdája an­nak, hogy kihez fussanak be az információk, és azokat ki rend­szerezze. Bár elkészült Békés megye drogtérképe, a felmérés a 12—18 év közötti iskolás fia­talok korosztályát célozta meg, így az igazán aktív fogyasztók számáról nem ad felvilágosí­tást. Az azonban így is elgon­dolkodtató, hogy a megkérde­zett 8104 fiatal közel hét száza­léka legalább egyszer már fo­gyasztott kábítószert. Szakemberek 100 ezerre becsülik az országos, száz fő felettire a megyében élő drog­betegeket. Más források 500 és 40 000 közöttire teszik a magyarországi addiktív fo­gyasztók számát. Az eddigi becsült adatok helyett azonban a megelőzés érdekében szük­séges egy pontos és korrekt felmérés elkészítése mind or­szágos, mind helyi szinten. Hi­szen, mint ahogy erre már Né­metországban és más nyugat­európai országokban is rájöt­tek — és ennek megfelelően a kereskedelem felszámolása mellett ma már a megelőzésre fordítanak nagyobb összeget — a kábítószer elleni egyetlen megoldás a megelőzés, az egészséges életmód kialakítá­sa már egészen fiatalon. Kovács Attila len tört rám a rosszullét, olyan erővel, mint még soha: hánytam, rázott a hideg. Azt hittem, nem élem túl az éjszakát... Majd elkezdődött az utazá­som. Égy óriási erdőben sétál­tam, gyönyörködtem a fák szí­neiben, a madarak énekében. Minden hihetetlenül idilli volt, tökéletes. Egyre beljebb jutot­tam az erdőben. Lassan eltakar­ták a fák a Napot. Lehajoltam egy szál virágért, s mire felegye­nesedtem, a fák vészjóslóan me­redtek felém. A madarak károg­tak, krákogtak, sikoltoztak, óriá­sivá növesztették tollaikat, kar­maikat, sikoltva üvöltöttek bele az éjszakába! Gyorsítottam a lépteimen... elkezdtem szalad­ni... rohanni, menekülni... csak innen el... ki innen...! A fa ágai megszaggatták ruháimat, szét­karmolták bőröm! Apró fény­csóvát pillantottam meg a távol­ban... Éelé rohantam. Hirtelen egy gigantikus méretű teremben találtam magam. Széles ajtókon eszeveszettül rohantam a Fény felé! Az ajtók egyre szűkebbek lettek, szűkültek és szűkültek, de mindegyik nyitva volt. Két­ségbeesetten tuszkoltam át ma­gam a szoros ajtókon, de úgy éreztem, soha nem férek át raj­tuk, pedig el kell érnem a Fényt! Hívott, éreztem, hogy oda kell jutnom! A lelkem hívta, szom­jazta a világosságot! Féltem, kínlódtam, arra vágytam, hogy egy dörrenés véget vessen a kín­jaimnak, megölje a reményte­lenséget! Üvöltöttem, jajgattam, de hiába, nem hallotta senki. Én sem hallottam magam, egyedül voltam, és fájt! Úgy éreztem, szétszakadok, nem bírtam elvi­selni a nyomást! S a Fény maka­csul húzott... Majd lecsendesültek a zajok, zörejek, tompultak a kínok, küz­delmek. Anyám puha haja súrol­ta elgyötört arcomat. Mosoly­gott, s mézédes, angyalian csilingelő, lágyan hajladozó hangon hívott... A Fénybe ve­szett arca, csak a suttogása veze­tett. Mentem előre, meg­könnyebbülten, végtelen nyuga­lommal, tisztasággal lelkem­ben; boldogsággal telítődött megfáradt szívem... Közel ke­rültem a Fényhez, annyira, hogy majdnem megérinthettem. Fe­lettem lebegett, úszott, meleg sugaraival simította arcom. Mo­solygott... csak egyetlen lépés, és megérinthetem... Lágyan dú­dolt valami régi altatódalt, mint­ha már hallottam volna vala­hol... Mennem kell... Most... O vár rám a Fényben... Anya! * Kórházban ébredtem. Apám el­gyötört arca tanácstalanul me­redt rám. Szomorú szemeivel mohón, de segélykérőén kérdez­te: miért? Miért tetted? Mint megtudtam, kiléptem a lakásom ablakán, a második emeletről. Eltörött mindkét lá­bam, s néhány bordám. Ekkor már két és fél éve drogokon él­tem. Senki voltam. Üres és ma­gányos. Nem ezt akartam az élettől, de a körülmények ma­gukkal ragadtak. Huszonhat éves vagyok, is­mét egyetemre járok. Apámnak köszönhetem. Mellettem volt, támogatott, erőt adott: mert igenis vissza kellett térnem a he­lyes útra. Nem volt könnyű, so­kat szenvedtem az elvonási tü­netek miatt, de sikerült lezárnom életemnek azt az eltévelyedett szakaszát. Lassan már önma­gámmal is egyensúlyba kerülök. Csak a színek hiányoznak... Al­momban még sokszor eljönnek. ,,A varázsló virágainak nyo­masztó illata lassanként elszállt a mellünkről.” Baranyi Anikó (Az idézetek Csáth Géza A va­rázsló kertje, és a Fekete csönd című novelláiból valók.) Régi énem már csak a belövés után jött elő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents