Békés Megyei Hírlap, 1997. április (52. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-26-27 / 97. szám (megyei kiadás)
Fametsző a szecesszió korában A szégyenlős sztár A neves fametsző, iparművész, grafikus, Bálint Benedek élete utolsó éveit Békéscsabán töltötte, hamvai a csabai Bogárháti temető megmaradt részében nyugszanak. A szentkatolnai Bálint család két kitűnő férfiút is adott a magyar kultúrának. (8. oldal) Jóval okosabb az átlagosnál, ráadásul vonzó és gazdag. Ugyanakkor borzasztóan magányos is — állítja a róla szóló könyv szerzője, Frank Sanello. Szerinte Stone rettentően fél attól, hogy elhagyják, ezért aztán — minden bizonnyal elővigyázatosságból — elmarja maga mellől a hozzá közelítőket. (10. oldal) ****«<. Sevilla, Expo ’92 világkiállítás: A magyar pavilon építőinek egy csoportja, közöttük a tervező, Makoveczlmre (az álló sorban balról a harmadik) A virtuális vezérbölény, a bádogbögre, a szobaszökőkút és a kandalló Mikor azt mondták nekem, hogy Makovecz, akkor hirtelen összecsúsztak az évek, s a spanyol március mediterrán ízét újra éreztem. 1992, a sevillai világkiállítás esztendeje. Én pedig a csaknem kész magyar pavilon, a Makovecz-ház előtt állok, s azt játszom, hogy ha közelebb lépek: Magyarország, ha kissé hátrálok: Spanyol- ország. Azóta szeretnék vele beszélni. De nem értek az építészethez, az építész úr pedig mindig olyan kemény és rendíthetetlen az interjúiban. Míg láthattuk a televízióban, a kék tekintet is zordan borongott. Na, ja. Bartók sem muzsikált az operett nyelvén... A szellem és a szabadság, meg az igenek Makovecz, az igenek embere S most Budapest, Kecske utca Óbudán. Hogy menekült meg ez a girbegurba- ság? S a ház. Úgy öreg, hogy új, de nem kópia. Kő, fa, s valahonnan menekített oszlopfők. Tán így hívják. Az orrukat vesztett angyalok (?) az új falakról kedvtelve nézelődnek. Az alaphangulat megteremtődött. A helyzet pedig fokozódik, mikor Makovecz beszél, nevet, s egyáltalán nem borong. Igaz, én csak építészetről faggatnám, amúgy laikusán, de azt dörgi, hogy politika nélkül úgysem úszom meg. Hát jó, dőlök hátra az impozáns székben, végigvizslatom a fapolcokat, a faragott bútort, a képeket és a színes tervrajzokat a falon, s fölkészülök némi pesszimizmusra. Fölöslegesen. Makovecz minden ellenkező híreszteléssel szemben az igenek embere, s nem a nemeké. Ilyeneket mond, hogy a mai magyar építészet magas színvonalú, s oly tehetséges, kitűnő építészek képviselnek annyiféle irányzatot a hazában, amelynek Közép-Európában párja nincsen. A szellemi életben ugyanis ott a szabadság, ahol a különféle felfogások és irányzatok képesek egymás mellett lélegezni. Magyarország szerinte ilyen. Ilyen volt a kommunizmus alatt is, s ilyen most is. S ezt a szellemi életet sem a szovjet megszállás, sem a viharosan épülő gyorséttermek nem tudták kikezdeni. Meséli, hogy Poznanban, az 56-os emlékünnepségek sorában rendezett építészeti kiállításon a lengyelek azt kérdezték hitetlenkedve: hogy tudták ezt elérni a magyar építészek? Vagy Sevillában, a magyar pavilon építésekor a Surjánvölgye Mgtsz házilagos brigádjából és néhány erdélyi ácsból verbuvált építőbrigádot hetvenmárká- nyi órabérrel mézelt madzaggal csalták máshová dolgozni! Hogy lehet az, hogy mást se hallunk évtizedek óta, mint hogy a magyar munkás bunkó, csak a lapátjára támaszkodik, hogy úgy szar (ezt ő mondta!) az egész, ahogy van, hogy bűnös nemzet és így tovább, s ugyanezek elegáns, kitartó, józan és higgadt stílussal brillíroznak? Kemény kérdések kopognak A magyar építészet önbizalma ily ellentmondások miatt kisebb, mint amekkora lehetne, noha például a Makovecz képviselte irányzatot a világon jegyzik. Organikus építészet, ez a hivatalos elnevezés, de ő élőnek, szervesnek titulálja^ mert magyarul érthetőbb. Akkor csakugyan borong, mikor azt állítja, hogy szellemileg megrontott társaság az, amelyik képtelen a saját helyére tenni azokat az eredményeket, amelyekre nem feltétlenül muszáj büszkének lenni, de természetesnek talán vehetnénk, ha már a mienk! Pörög a magnószalag, fölemeli az ujját, s figyelmeztet, ragaszkodik kérdései fölsorolásához. S kérdez. Melyik újságban olvasott arról, hogy éppen Izraelben van kiállításom? Hol olvasott arról, hogy Varsóban nyílt vándorkiállításom, amely végül Helsinkibe érkezik? Miért problémákat és nyomasztó híreket harsognak az első oldalakon? Micsoda hülyeség, hogy az a hír, ha a postás harapja meg a kutyát és nem fordítva?! A postások nem harapnak kutyákat! Miért nem hír az, hogy Dunaszer- dahelyt újjáépítjük? A Makona-Szlo- vákia kapta a megbízást, s ezen egykor gazdag mezőváros zsidó kereskedők által megteremtett, s aztán porig rombolt házait újraemeljük. A ledöntött zsinagóga homlokzatát pedig beépítjük az új ház homlokzatába. Miért azzal foglalkoznak, hogy a Makovecz hivatásos antiszemita? Mert valaki kitalálta? Indulatai elragadják, aztán csitul, s már arról mesél, milyen nagyszerű volt Haifában, Izraelben ezer diáknak előadást tartani az építészetről. Meg a lendvai színházról a Délvidéken, amit szintén ő épít. S közben megérkezik a kávé, a vendégnek porcelánban, ahogy illik, neki pedig leütött zománcú, fehér bádogbögrében. Ez az ő pohara. S a beszélgetés felénél hessegetne el bennünket a fotós barátnőmmel együtt, hogy keressünk okosságokért fiatal pályatársakat, mert ő már hatvanéves. Jó vicc, olyan erő sugárzik belőle valóságosan és virtuálisan is, mint a vezérbölényből, akit a fiatal hímek kus- hadva lesnek, mitől legyőzhetetlen? A sötétben fénylő eleven tűz Halkan terelgetem a mai építészet felé, de innentől kezdve szertelenül szakszerű tanítás veszi kezdetét, felváltva könnyes gátlástalan vihogásokkal. Hát hogyne! A színvonalas magyar építés mellett azért néminemű zavarodottság is mutatkozik a pannon tájon. Akinek pénze van, olykor szobaszökőkutat vágyna a bástyás-lőrés palotájába, de Makovecz édesen csodálkozik a vízfa- kasztás eme szándékán, s udvariasan eltanácsolja a lebegő megrendelőt. Az sem igazán kedvére való, mikor a klozettot szeretné valaki az ikonosztáz szintjére emelni, mert az ugyan döfi, de talán a fehér csempe is megteszi. Igaz, dünnyögi, azt gyakrabban kell lemosni, mint a rózsás változatot. Némi filozofikus árnyalatot kap az előadás azonban, mikor a kandallót említi. Mert azt tervez. Nem pont reneszánsz pompában, inkább a melegség, az eleven tűz okán. A házgyári lakások légszomjat kiváltó parányi konyhájában is ott lebzsel a férj és a gyerek, ha sustorog a lábos, mert ott a melegség, ahol az asszony van. A nő tartja a ház három sarkát, s csupán egyet a férfi. Mielőtt azonban nagyon meghatódnánk, hozzáteszi, hogy Isten kegyelmezzen annak az asszonynak, ha az az egy sarok meginog. Egy szó, mint száz, Frank Lloyd Wright is megmondta, hogy a ház belseje legyen sötét, s ahogy haladunk kifelé, úgy világosodjék az otthon, de a belső sötétben lobogjon a tűz. Mint a középkorban. Végső konklúzióként röpke idő alatt összefoglalja, milyen is legyen egy mai ház. Megnyugtatásul: nincs egységes főszabály az ablakra, vagy a háztetőre vonatkoztatva még makoveczül sem. Vagyis van. Nem nehéz megfogadni. Pofonegyszerű tanács kezdőknek és haladóknak Nincs összefüggés a szépség és a pénz között. Ha egy házat tisztán téglából építenek meg, nagyon egyszerű rajta a tető, s az ablakok jó arányúak, az alaprajz intelligens, s az életet szolgálja, ha jól van a terepen elhelyezve, s nincsen rajta semmiféle formai bravúr, ám tisztán, világosan, kifogástalan arányérzékkel tervezett, s kivitelezett, akkor ez akármilyen bonyolult .épületnél sokkal szebb lehet. Egyetlen bővített mondat. Egy percben elmondható. Igaz, a megelőző másfél óra i-jén a pontként. Zsohár Melinda
