Békés Megyei Hírlap, 1997. április (52. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-19-20 / 91. szám
19 1997. április 19-20., szombat-vasárnap Színes mozaik Békéscsabaiak szállták meg Miamit Miamiban az idén márciusban minden eddiginél több volt az ezer lakosra jutó békéscsabaiak száma. Arról is terjedtek hírek, hogy Békéscsaba testvérvárosává fogadja Miamit, jövőre pedig — a floridai város kifejezett kérésére — Gyulára, Orosházára és más városokra is kiterjesztik ezt. így hát 98-ban tovább bővülhet a Miamiba utazók köre egészen addig, amíg végleg el nem foglaljuk Amerika gyöngyszemét... De félre a tréfával: márciusban valóban minden eddiginél több békéscsabai volt Miamiban, mégpedig Speter Erzsébet vendégeként. Olvasóink bizonyára tudják, hogy Erzsébet asszony minden év márciusában művészekből, újságírókból álló népes csapatot hív meg Miamiba egy tíznapos programra, amelynek fő eseménye az elhunyt férje emlékére rendezett Henry-parti. Nos, az idén hatan kaptunk meghívást Békéscsabáról: Konter László, a Jókai Színház igazgatója, Tóth Miklós, kiadónk igazgatója (e beszámoló társszerzője), természetesen feleségeikkel, továbbá e sorok írói. A testvérvárosi kapcsolatban már van némi huncutság, de nem bánnánk, ha legalább a fele igaz lenne. A program változatos: kannibálparti (nevét onnan kapta, hogy kés, villa nélkül, kézzel marcangolva falatozzuk az izzó kövön sült csirkét), bolhapiac, hajókirándulás, shoppingolás, fürdőzés az Atlanti-óceánban, kirándulás. Ez is, az is Amerika Mit érdemes megnézni Miamiban? Ez nem is annyira pénz, inkább idő kérdése. Ugyanis valamennyi belépődíjas látványosság megfizethető. A filmekben megcsodált delfin- show a Seaquariumban, Hemingway háza a Key Westen éppúgy mint az egzotikumokkal bőven szolgáló nemzeti parkok bármelyike. A nápolyi öböl hangulatát idéző Bayside pedig ingyen is megtekinthető. Egyik nevezetessége a Hard Rock Café, a rockvilág találkozó-, sőt kegyhelye, az Elvis Presley múzeummal. Az épület tetején a művészre utaló harminc méter magas, kivilágított gitár forog, a félemeleten 45 fokos szögben lóg világhíres rózsaszínű Chev- rolettje, mintha fel akarna szállni gazdája után az egekbe. A legolcsóbb városnézés a buszozás. Egy dollár huszonöt centért bő két óra alatt mintegy 100 (!) kilométert utazhat az ember két végállomás között a légkondicionált autóbuszon, s ha visszafelé más útvonalat választ, még többet láthat a tízmilliós városból. Elegáns szállodák, olasz, spanyol, kínai, kubai negyedek váltják egymást, magukon viselve sajátos jegyeiket. Az utóbbiról külön érdemes szólni, itt érhető tetten legjobban Amerika egyik jellegzetessége, az ellentét. A kubai negyed fülledt, mocskos mellékutcáin kábítószertől imbolygó alakok, percenként szirénázó rendőrautók, csetepaték helyszínétől néhány lépésre a földrész egyik legszebb sétánya, a Lincoln Road. A pálmafákon fényfüzérek, két oldalon elegáns üzletek, hangversenyterem, szökőkút, a vendéglők utcára telepített asztalainál elegáns hölgyek, urak múlatják az időt. Igen, Amerika az ellentétek országa. Lassan a miénk is — de micsoda különbség! Speter Erzsébet és a békéscsabai csoport: Tóth Miklós és felesége, Konter László és felesége, e sorok írói, Sas József, aki szintén békéscsabainak vallja magát, hiszen itt született Party — irodalmi szalon A PARTY — így, csupa nagy betűvel — ez a miami program koronája, s ismeretlen ismerősként köszönhetjük Henry Spetemek, hogy emlékére Erzsébet asszony minden évben március 23-án felállítja, s álló napi munkával megteríti-feldí- szíti az omega alakú asztalt. Negyvennégy személyre szól a meghívás, s közülük nem egy a visszatérő vendég, mi több, jóbarát. A menükártya pompás falatokat ígér: a tejfölös bableves után halat párolt zöldségkörettel, sült almával, desszertnek madártejet és persze borokat, sört, pezsgőt, kávét, a műsor szünetében pedig palacsintát áfonyával. A party irodalmi szalon a javából. Magam legalábbis ilyesfélének képzelem el azokat a hajdani párizsi, bécsi, pesti összejöveteleket, ahol írók, művészek, műkedvelők, olykor némely politikusok, közéleti emberek találkoztak, ettek-ittak, vitatkoztak, felolvastak készülő munkáikból, akár késhegyig menő vitába bonyolódtak, szellemes játékokat űztek, zenét hallgattak. Neves vendégeket, tehetséges művészeket egy asztal mellé ültetni — ez önmagában még arra sem garancia, hogy jól sikerült vacsoraest kerekedjék. A háziasszony sugárzó egyénisége, társasági életben való jártassága, műveltsége, emberismerete és intelligenciája kell ahhoz, hogy szalont teremtsen. Térjünk hát vissza a Tiffany terembe, hiszen érkeznek a vendégek, fürkésző női pillantások kereszttüzében vizsgáznak kölcsönösen a toalettek. Erzsébet nagyon tudja viselni a ruháit. A szűk derekú, aranyszín, rafinált nagyestélyiben elegáns, csillogó, de mindenekelőtt: nagyon nőies. Asztalhoz ül végre a vidám társaság, elkészülnek a hagyományos fotók, miközben az éhesebbek már saját monogramjukat csipegetik — a terítéken találja ugyanis mindenki keresztnevének kezdőbetűjét, kalácshoz hasonló tésztából kisütve. A gasztronómiai élvezetek után következik a műsor: szellemes, szórakoztató, elgondolkodtató. A végén a háziasszony produkciója: sztriptíz magyar módra, illő viseletben: ingváll-prusz- lik, sok-sok ringó szoknya, a lábán szattyáncsizma, a fején párta. Ahány lehulló ruhadarab, annyi csipkelődő, szellemes rigmus — egészen az illendőség határáig. Vas taps jár érte.. Puszkasz, ollala! Egyik nap kirándulni megyünk a híres Everglades-mocsárhoz. Aligátorok között száguldozunk, majd légcsavaros és fülsiketítő robajjal működő ha- - jóval, csodás vízi növényeket, indián falut látunk, vagyis egy darab őstermészetet a metropolisz tövében. Előtte azonban egyórás autóút a bérelt mikro- busszal. Olasz származású vezetője mindenképpen beszélgetni akar, ám nehezen találunk közös nyelvet. Először azt igyekszik megértetni velünk, hogy az aligátor nem azonos a krokodillal, amely megeszi az embert, az aligátor csak megkóstolja. Kedvcsinálónak nem rossz. Azután idegenvezetéssel próbálkozik, míg \pgre eszébe jut megkérdezni, honnan jöttünk? Mondjuk, hogy Magyar- országról. Kis csend után elengedi a kormányt, egyik kezével nagyot csap a saját, másikkal az én térdemre és felkiált: Egy látványos produkció a Seaquariumban Morzsák a tíz napból Még ma, a visszaérkezés után is nehéz feldolgozni azt az érzést, melyet Speter Erzsébet meghívása jelentett számunkra. Az ember nem minden nap jut el a lehetőségek hazájába, különösen nem ilyen segítséggel és ilyen útitársakkal. A következőkben közölt—és nem közölt—morzsákon túl Erzsébet vendégszeretete, vetünk való törődése, kedvessége és sziporkázó szellemessége önmagában is egy életre szóló élményt jelentett. Nélküle nem születhettek volna meg a remélhetőleg sok tanulságot hordozó alábbi észrevételek sem. Az első, ami már New Yorkban a repülőtéren szembeötlőn és azt több helyen is érzékelhettük, a szervezettség. Olyan szervezettség, melyből egyértelműen kitetszett, hogy minden az emberért történik. Még olyan áron is, hogy közben esetleg az embert is korlátozzák. Itt élőben is tapasztalhattuk azt az elvet, hogy a demokráciát a demokrácia érdekében szabad keretek közé szorítani. Ez csak először tűnt terhesnek, hamar meg lehet szokni. Sorban álláskor, ügyintézéskor, sőt még buszozás közben is gyakorolhattuk ezt. A másik, ami számomra különösen szimpatikus, hogy a tíz nap alatt egyetlen dohányzó emberrel találkoztunk. Ugye, eléggé hihetetlen! Nincs dohányzás a repülőn, a repülőtéren, az utcán, a szállodában, a közterületen. Nem csoda hát, ha egyetlen csikket sem láttunk Miami utcáin. Igaz, más szemetet sem. Nem véletlen, hogy ez jutott eszembe hazaérkezésünk után, amikor Békéscsabán, a Jókai Színház túloldalán baktattunk ebédről jövet. Hatan takarították az utcát, miközben a már megtisztított részen csikkek adtak egymásnak randevút. Hazaérkeztünk. A következő, ami feltűnt, hogy a mozgáskorlátozottakra milyen figyelmet fordítanak. Minden parkolóban, buszon, repülőn jól látható, kijelölt helyük van, s minden üzlet, közintézményszámukra is könnyen megközelíthető. Nekünk, magyaroknak feltűnő az a nyugodtság, udvariasság, melyet lépten-nyomon tapasztaltunk. Nemcsak az üzletekben érződött, hanem a napi közlekedésben is. Ott a valóságban is működik a gyalogosnak mindig elsőbbsége van elv. A kanyarodó autók inkább visszatolattak a gyalogos megjelenésekor, minthogy igyekeztek volna minél gyorsabban elhajtani. Mi néhány alkalommal próbálkoztunk elengedni őket, de külön jelzésünkre sem voltak hajlandóak ezt megtenni. Valószínűleg kitalálhatták, hogy külföldiek vagyunk. Az már talán nem is volt meglepő, hogy minden üzletben a nagytól a legkisebbig kártyával lehetett fizetni. Míg nálunk szinte félnek tőle, ott úgy néztek a százdolláros bankjegyünkre, mintha akkor láttak volna olyat először. Persze, meg is vizsgál- gatták, s egy speciális ceruzával ellenőrizték valódiságát. Egy dolgot azonban még a mai napig nem tudok: milyen bőrönddel kellene ilyen hosszú útra elindulni. Nekünk oda is, vissza is tönkrement egy, de mások is keserű tapasztalatot szereztek. Azért jövőre erre is találnánk valami megoldást... Tóth Miklós Puszkasz... Ollala! Végre megvan a közös nyelv, a foci, és már sorolom is tovább: Kocsis, mire ő ugyanúgy gesztikulálva, — Ollala! Czi- bor — Ollala! Bozsik — Ollala! Folytatnám, de társaim szólnak, tekintsek el az aranycsapat teljes felsorolásától, mert pilótánk minden „Ollala” után elengedi a kormányt, és úgy szlalomo- zunk az autópályán, hogy az aligátorok közötti hajókázás ehhez képest kéjutazás lesz. Az olasz zokon veszi a hallgatást, s olyan fokozatra állítja az autó klímaberendezését, hogy köhögni, vacogni kezdünk. De mert humoránál van, minden kö- hintés után, mint egy beteg gyereket, megcirógat: „no problem, bébi” — mondja, és szélesen elmosolyodik. Hát lehet rá haragudni?! Gyilkosság élőben Szállodánktól néhány száz méterre, a hatsávos út egyik oldalán az argentin, vele szemben a mexikói étterem. Mindkettőnek kitűnő a konyhája. (Az utóbbiban isszuk a hófehérre fagyasztott, karimájával sóba mártott, és citromkarikával díszített pohárból a Corona sört.) Ám szerda este szörnyű dolog történik. Az argentin étterem egyik utcára néző asztalánál ülő társaink lövés zajára riadnak, mire — szégyen, nem szégyen — az asztal alá bújnak. Jól teszik, mert egy golyó berepül a közeli ablakon. Amint felocsúdnak és kinéznek, vadnyugati látvány tárul eléjük. Szemben, a mexikói étterem sarkán egy férfi hever a kövezeten, emitt vérző fejű ember ered futásnak. Perceden belül szirénázó rendőrautók lepik el az utcát, a levegőben helikopter cirkál, miközben fekete fóliával letakarják a kövezeten fekvő embert. Gyilkosság élőben, két falat marhasült között. Másnap nyoma sincs a kitört ablaknak, mintha mi sem történt volna. Ta- lán csak a jó argentin bor fanyarabb kissé. Visszatér a díj? Speter Erzsébet naponta több tucat levelet kap Miamiban és Budapesten egyaránt. Szinte mindegyikben szerepel az Erzsébet- díj sorsa: sajnálják, hogy megszűnt és nem értik, miért. H. Éva levele — amit karácsony előtt kapott és Miamiban most átnyújtott nekünk — különösen meghatotta. Talán azért, mert egyszerű szavakkal és szívből íródott. íme a levél: „Drága Kedves Spéter Erzsébet! Ne haragudjon a levélpapírért, de csak ez volt kéznél a munkahelyemen... Most rögtön írnom kellett Önnek, és bedobni, mert lehet, hogy holnap már nem lenne bátorságom hozzá! Mióta először láttam Önt a tévében, csodálom és amikor többször hallottam beszélni, azóta szeretem és tisztelem Önt. Borzasztóan sajnálom, hogy megszűnt az Erzsébet- díj. Főleg azért, mert így nem hallani Önről semmit. Csodálatos, ahogy felvállalja az egyéniségét és igazán irigylem, hogy megteheti, hogy extravagáns legyen, hogy MAS legyen, mint a többi. Amikor megláttam Önt, akkor gondoltam először azt, hogy ha idősen így lehet kinézni, az akkor nem is olyan borzasztó. Sajnálom, hogy egyedül tölti a karácsonyt, és azt is, hogy még csak ismerőse sem vagyok, hogy meghívhatnám otthonomba, persze az is igaz, hogy a karácsony családi ünnep, az én otthonom pedig nagyon szerény. Kívánom Önnek, hogy maradjon még sokáig köztünk, és azt is, hogy legyen mindig egészséges és soha ne hagyja el a humora, és ha egyszer hívják az égiek, királynőként távozzon (— amilyen a Földön volt, koronázatlan), ne gyötörje betegség és ne torzítsa el fájdalom. ” Tíznapos kinttartózkodásunk során köztünk is gyakran szóba került az immár harmadik éve hiányzó Erzsébet-díj. Mint a fenti levél bizonyítja, nemcsak a művészek hiányolják, hanem a közönség is. Máig nem érteni, miért kell egy művészeti alapítványtevőt — aki átvállalja az állam mecénási szerepét — a kamat- feltételek egyoldalú megváltoztatásával olyan helyzetbe hozni, hogy visszavonuljon. Természetesen megkérdeztük Speter Erzsébetet is, mit gondol a jövőről? Elmondta, hogy ő nem szüntette meg a díjat, csupán szünetelteti. Egy bizonyos összeget az OTP-szám- lán hagyott, hogy a jogfolytonosság meglegyen és ha visszaállnak az MNB-vel 1986-ban kötött szerződés eredeti feltételei, ami szíve szerint való lenne, újra tudja indítani a díjat. Sejtelmesen hozzátette: esetleg megtoldja az összeget. Erzsébet asszony májusban Magyarországra érkezik és ellá-' tógát Békéscsabára is. Örömmel hallanánk épp itt egy kedvező bejelentést. Persze nem a testvérvárosi kapcsolatról... Seleszt Ferenc — Tóth Ibolya Szállodai szobánk ablakából ez a kép tárult elénk
