Békés Megyei Hírlap, 1997. március (52. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-08-09 / 57. szám

Dobozi Mihály és hitvese Porcsalmy Gyula: Magyar történelmi elbeszélések (13.) Lezjalott a nagy csata Mohácsnál. A győztes II. Szulejmán török szultán az elhagyott magyar tábort kifosztotta. 1526. szeptember 3-án, mielőtt Budára indult, a férfifoglyokat — mintegy 400 embert — lemészároltatott. Azután meg szétküldte csapatait a dunántúli megyékbe, hogy raboljanak, gyilkol­janak. A mindenféle gyülevész népből álló török sereg sivataggá tette a Dunántúl egyes helyeit, egész a Rába folyóig. Csak az erődített helyek maradtak meg. Ezt is annak lehet köszönni, hogy a szerte kalandozó törököknek nem voltak ostromló szereik. De mégis egyik helyre, közel Budához, kerültek ostromszerek is. Itt megismétlődött a mohácsi vesze­delem, mert vagy tizenötezer magyar pusztult el ezen a helyen is... Fájdalom, ezek között sok nő és gyermek is volt. A mohácsi csatában vitézül küzdött a hazáért és a királyért vitézlő Dobozi Mihály uram is. O egyike volt azon keveseknek, akik megmenekültek a vé­res mohácsi csatából. Falujában szo­morú hírmondója lett a gyászos ütkö­zetnek. Hírül adta ezt a környékbeli nyílt helyeken lakó népnek is, hogy idejekorán menekülhessenek az ellen­ség elől. Erre aztán ki hova tudott, el­bujdosott erdőkbe, mocsarakba, félre­eső zugokba. Vagy huszonötezren meg a Vértes hegység egyik szorosában, Esztergom­hoz közel gyűltek össze: férfiak, nők és gyermekek. Árkokkal és szekerekkel vették magukat körül, ahelyett, hogy valamelyik várba húzódtak volna be, ahol biztosabb helyen lettek volna. Ezek között a menekülők közt volt a mohácsi csatából megmenekült Dobo­zi Mihály is szépséges fiatal feleségé­vel. A szegény menekültek nagy félel­mek közt várták itt a törököket. Más reményük nem volt, mint az, hátha nem talál rájuk a vad ellenség. De ebben a reményükben is csalatkoztak, mert egy kószáló török csapat megsejtvén, hogy a maróti szekérsáncban menekülők vannak, rajtuk ütött. Az első ostromuk azonban szerencsétlenül végződött, vé­res fejjel verték vissza őket a szorosban lévő magyarok. Néhány hírmondó azonban maradt. Ezek a többfelé csa­tangoló törökök után siettek, s újabb és újabb csapatokat hoztak a szegény ma­gyarokra. De ezek sem hagyták ám magukat! Vitézül védekeztek, s minden rohamot visszavertek. Futott a török, futott Buda felé. A szegény magyarság azt hitte, hogy már megszabadult az ellenség­től... Korai öröm volt. Szulejmán szeptember 11-től kezd­ve már Budán mulatott. Ott voltak a mohácsi csatát eldöntő ágyúk is, szám szerint vagy 200. A Marótnál csúful járt törökök ezekért az ágyúkért mentek. A szerencsétlen magyarok, kik kö­zött nagyon sok volt a védtelen nő és gyermek, csaknem mind a huszonöt- ezren ott vesztek. Alig fuhattak el néhá- nyan közülük, a többit a törökök legyil­kolták. Férfit, nőt, gyermeket egyaránt. A menekülők közt volt Dobozi Mihály is, aki hitvesét maga mellé ültette pari­pájára. Menekülni próbált, mikor látta, hogy erőt vesz rajtuk a pogány, és hasz­talan minden ellenállás. A törökök nem elégelték meg a sán­cokban véghez vitt vérontást, hanem észrevéve a menekülőket, utánuk vág­tattak. Jó paripa volt a Dobozié, de a kettős teher alatt nem tudott olyan jól futni, mint az üldöző törökök lovai. Már egészen Marótig jutottak, de a nemes paripáról csak úgy szakadt a tajték, fu­tása is egyre lassult, s az üldözők zaja egyre közelebb hallatszott. Ezt észrevették a menekülők is. — Állj meg, édes férjem! — szólalt meg Doboziné —, mindjárt utolér a pogány. —: A Te életedre szüksége van a hazának, hagyj itt veszni engem! De, hogy örökre a Tied maradhassak, előbb tőröddel szúrj szíven! — Sem életben, sem halálban soha el nem hagylak — felelte kétségbeesett dühvei Dobozi, miközben a közelgő ellenségre vissza-visszatekintett. — Meneküljünk, míg lehet! Ha nem lehet, akkor meg együtt halunk meg, de a pogányé nem leszel sohasem! A ló azonban már alig ügetett, futni nem tudott. Az ellenség meg egyre in­kább közelebb ért hozzájuk. Dobozi lova egyszer csak megállt. Hiába sar- kantyúzta Dobozi a nemes állatot, az nem tudott mozdulni, megrázta magát, mintha indulni akarna, s azzal lero­gyott... Dobozi felemelte nejét, s széttekin­tett. Lehetetlen volt bármerre is mene­külniük. Néhány perc, és az üldöző tö­rökök hozzájuk érkeznek. Dobozi bal­jával nejét átölelve, kétségbeesetten te­kintett az ordítozva közelgő lovasokra, majd többször, hosszan megcsókolta nejét, de Sjzólni nem tudott. Az üldözők már egész közel voltak... Doboziné, ki életénél többre tartotta becsületét, letérdelt férje elé, s úgy kér­te: — Ölj meg engem, édes férjem! Ne jussak élve, gyalázatomra a pogány ke­zére! — Hát nincs irgalom?! — riadt fel Dobozi, látva, hogy a törökök alig száz lépésnyire vannak. Szemei könnyesek lettek, s ezután magához ölelte nejét, hosszú búcsúcsókot nyomott ajkára, miközben tőrét szí­vébe mártotta... — Én is mindjárt követlek — hörög­te, s mentéjével befedte immár halott nejét, és súlyos szablyáját kirántva, harcra kelt az éppen akkor odaérkező törökökkel, kik nagy ordítás közben rohanták meg... Rövid, de véres volt a küzdelem... Végre is egy szpáhi (török lovas) hátulról nyakon szúrta, erre neje mellé rogyott. Uvegesedő szemének utolsó tekintete is neje halottsápadt arcán tűnt el, vérük pedig egybefolyt... Utolsó gondolatában is örömmel vette a halált, mert kedvesével egyesül­hetett... A vértesi erdők mellett egy nagy halom áll ma is... Huszonötezer magyar nyugszik alatta örök álmot, kiket a törö­kök Marót mellett lemészároltak. Dobozinak és hitvesének azonban nem jutott ilyen nyugvóhely... Ók ott porladtak el a sík mezőn, a ragadozó állatok martalékai lettek, mert az el­pusztított vidéken sokáig nem is járt ember, ki földi maradványaikat elte­methette volna. Székely Bertalan: Dobozi Mihály és hitvese (1861) Fekete fehéren Heccelni az oroszlánt A kormány törvényt módosít, a gazdák pedig tüntetnek tovább. Ez a mostani és a jövőbeni szerepleosztás. Ha a gazdák egyszer mégis hazamennek, nagy valószínűséggel jönnek az autópálya mellettiek, majd az egészségügyiek, a pedagógusok, a közalkalmazottak, az egyetemisták, a tűzoltók, a rendőrök, a katonák, végül a bányászok. Nem, a bányászok mégsem jönnek, mert alig van belőlük pár száz, vagy pár ezer, különben is szocialista rendszerünk megbecsült vájárjai manapság örülnek, ha van hová leszállniuk, magyarán, hogy egyáltalán lyuk van a fenekükön. De térjünk vissza a gazdatüntetésre! Az egyezség—bármennyi­re is óhajtotta az autózó polgár—nem született meg. A hegyek tehát vajúdnak tovább, de nem kétséges, a gazdáknak volt igazuk. Legfeljebb azon lehet töprengeni, hol a követelések határa. A kormány szerint itt, a gazdák szerint odébb. Ám a dologban mégsem ez az elgondolkodtató. Sokkal inkább az, hogy a gazdák épphogy bejelentették, elállják az utat, a kormány máris nyilatkozott: a törvény nem a legsikerültebb, készek módosíttatni néhány pontját. Na már most, amiről egyszeri nekifutásból kiderül, hogy módosíta­ni kell, az rossz. Ha pedig rossz a törvény, feltételezhetően rossz volt a tervezet, tehát maga az előkészítés is. Ha viszont rossz volt az előkészítés, akkor rosszul dolgoztak az előkészítők. Ha pedig rosszul dolgoztak az előkészítők ott a PM-ben, s azzal ekkora kravajt csináltak az országban, akkor bizony menniük kell(ene). Különben nem ez az első eset, hogy szekundázik a kormány, illetve a szakmai előkészítés. Emlékezzünk csak a tb-törvényre, amelyen alig száradt meg a nyomdafesték, máris módosítani kellett. Vagy ott az adószabályozás, amelyből a világ legbonyolultabb törvényét sikerült összeeszkábálni. Hovatovább úgy néz ki, a kormány a saját ellensége. Ha így folytatódik, a születendő törvé­nyek záradékába rögvest be is írhatják: a szöveget kéretik nem komolyan venni, módosítások — tüntetések, blokád esetén — elképzelhetők. Csak tudnám, miért kell heccelni az oroszlánt? Árpási Zoltán BÁBOLNÁI BÁBOLNA TAKARMÁNY MÁRKATERMÉK 1789 ------------------------------------­A Bábolna Takarmányipari Kft. több mint 20 éves takarmánygyártói és -forgalmazói tapasztalata alapján létrehozta márkatermékrendszerét. A márkatermékek alkalmazásának előnyei: O gtirantált bábolnai minőség ü kiváló béltartalom O hatékony alapttnyagok felhasználástt □ jól illeszthető a gazdálkodási viszonyokhoz □ kedvező ár — minőségi viszony ű könnyű elérhetőség □ szakmai támogatás. Elsőként hekapcsolódó márkaboltok, ahol 1997. március 3-ától kaphatók a termékek Békés megyében: — Csüllögné Mike Éva, Vésztő, Wesselényi u. 21. — Nagyné Vidiczki Nada, Battonya, Bajcsy u. 91. — Nédró Mihályné, Elek, Kétegyházi út 65. — Molnár István, Nagyszénás, Béke u. 14. — Kovács Sándor, Gyomaendrőd, Fő u. 114. Központi raktál': Békéscsaba, Orosházi út 32. A márkaboltokkal kapcsolatos felvilágosítást ad Fülöp Imre márka­bolt-üzletkötő. Telefon: 06 (30) 552-443, (66) 447-457. <ssl™> Postafiók: Erdély, 1997 A határon túl kezdődik Erdély. Közel kétmillió magyar otthona. Hogyan él­nek, gondolkodnak, mi bántja őket, miként őrzik magyarságukat, arról szólnak ezek a levelek, amelyeket a Bukarestben megjelenő Romániai Magyar Szóból tallóztunk. Optimista vagyok Miből ered az optimizmusom? A nyelvújítók az optimista, pesszimista jelzőket derűlátóra, borúlátóra fordít­ják. Az én optimizmusomra viszont nem illik rá a derűlátás. Ugyanis ama feltételezésből ered, mely szerint „mi­nél rosszabb, annál jobb”. Gondoljunk csak arra, hogy a Rákosi-rendszer mily odaadással szolgálta ki a szovjet kom­munizmusnak a magyar kereszténység elleni törekvéseit, s általában a magyar nép elnyomását. E sátáni törekvés kiter­velte népünk lelkében 1956 szellemisé­gét: felszínre hozta tömegeink tudatá­ban azt a lélek mélyén szunnyadó ősi magyar erkölcsiséget, amit a történe­lem vihara sokszor elnyomott ugyan, de hordoztuk nemzedékről nemzedékre a történelem során. Aztán jött a sokkal enyhébb kádáriz­mus, a gulyáskommunizmus, s ez olyan lélektorzítást termelt ki, ami 1994-ben megválasztotta Horn Gyula izmusát; mely kiárusítja nemzetünk jövőjét. Mármost itt van a romániai választások utáni helyzetünk. Távol áll tőlem, hogy visszasírjam Iliescu izmusát, de nem tudok szabadulni attól a feltételezéstől, hogy nem a Rákosi—Kádár-izmusok esete ismétlődik-e meg? Annyi bizo­nyos: az RMDSZ által fölvetett irány­zat sem jövőt ígérő. * A Közép-Kelet-Európában dúló na­cionalista torzsalkodást nem volna sza­bad magyar ügyként emlegetni. Politi­kusainknak abból a közismert tényből kellene kiindulniuk, mely szerint a ke­resztény polgári civilizációt veszély fe­nyegeti. Az se szorul bizonyításra, hogy ez a veszélyeztetés teszi szüksé­gessé az európai egységet. Európa ere­jét kulturális sokszínűsége biztosítja. Jó fölemlegetni Illyés Gyula megfogal­mazását: „Miként a madarak szárnyas lények, akként az emberek társas lé­nyek”. Az ember önmegvalósítását, társadalmilag hasznos tevékenységét a közösségben tudja kifejteni. Önmegva­lósító közösség többféle lehet, de az egyik legszilárdabb a nemzeti közös­ség, amely a közös múlton, közös nyel­ven, közös kultúrán és vérségi kapcso­laton alapszik. Ezek értékeit nem a lé- lekszám határozza meg, hanem a szel­lemi tartalom. Minden olyan törekvés, ami valamely ilyen közösség bomlasz- tására törekszik, Európa-ellenes tett. Széken valami kezd kihalni Csípős hidegben ballagok a széki ut­cán, s gyakran megállók. Ahol azelőtt egy évvel még nádfedeles ház volt, ma már emeletes villa nőtt ki a szikes talaj­ból. Farmemadrágos fiatalok igyekez­nek a buszhoz. Fekete kendős néni szó­lít meg. „Ezek külföldre indulnak ke­nyeret keresni” — mondja, s egy öreg házra mutat. Amíg ez a ház zajos volt, addig Széken jó világ volt. Itt volt a tánc, mondom én, no meg ilyenkor té­len ide jártak a lányok fonni, s a legé­nyek innen kísérték haza szeretőiket. A piactéren vadnyugati zene szűrődik ki az egyik üzletből. Itt már nem csak gyógyszert lehet vásárolni, de szeszes italt is. Itt működik a híres széki diszkó, ahol néha két-három farmer- nadrágos széki legény ízléstelenül rán­gatózik és a többi, kokakólás üvegét a magasba emelve integeti a ritmust. Itt tudom meg, hogy Felszegen, Csipkeszegen és Forrószegen a tánchá­zak már régen nem működnek. A legé­nyek esténként a diszkóban próbálnak szórakozni, a lányok meg otthon unat­koznak. Vasárnap délután a központ­ban pár órás közös séta alkalmával is­merkednek egymással vagy elbeszél­getnek. Sokan sajnálják, hogy az évszá­zados szokások halálos napjaikat élik. Széken már nincs fiatalság. Az a pár, aki csak aludni jár haza, már keveset tud a régi hagyományokról. De kit is érde­kel ez? Hisz a földművelésből még félcipőre se futja a kereset. Hol van még a többi kiadás? Ha lakodalom van, a vőlegény és a vőfély már kölcsönkéri a szükséges ru­hadarabokat. Csak az utóbbi pár év alatt a népviselet iránti érdeklődés annyira lecsökkent, hogy anyagilag már senki se bír lépést tartani a hagyományos szo­kásokkal. Ma már egy pár csizma ára meghaladja a félmilliót, ezt pedig mezőgazdasági jövedelemből nem le­het kihozni. Kihalnak a széki népszokások? Ki­hal az évszázados széki népviselet? Ki­nek fáj ez? Pár évvel ezelőtt a széki óvodában rendszeresen tanították a széki táncokat, versenyeket szerveztek más vidékek néptáncosaival. Ezelőtt pár évtizeddel Széken minden utcának volt olyan táncháza berendezve, ahol csak az aprók táncát tartották. Csak az mehetett onnan a nagyok táncára, aki már konfirmált. Ezelőtt pár évtizeddel volt a gazdák tánca. Ide csak gazdag lányok és legé­nyek mehettek. Széken a táncnak min­dig tekintélye volt. Az a legény, aki nem tudott szépen táncolni vagy tempózni, az a táncházban csak a sarokban talált helyet. Lám, az évszázados hagyományt is le lehet rombolni. Elég nagy felháboro­dást lehet észlelni a széki tanárok sorai­ban is, akik segíteni szeretnének a disz­kó helyett a táncházakat újra benépesí­teni. Noha a fiatalság létszáma nagyon megcsappant, a helyi művelődési ház még mindig jó alkalmat biztosítana szé­ki tánc működéséhez. Valamikor a széki fiatalság távoli városok színpadjain büszkén mutatták be évszázados hagyományaikat, a széki lakodalmast, most pedig a számos- újvári iskolák, tanáraik jóvoltából ta­nulják a széki táncokat...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents