Békés Megyei Hírlap, 1997. március (52. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-01-02 / 51. szám
IIMMIIJ 1997. március 1-2., szombat-vasárnap Porcsalmy Gyula: Magyar történelmi elbeszélések (12.) Verceg és Serceg párbaja Mindenekelőtt előrebocsátom, hogy Verceg és Serceg nem híres, nagy vitézek, hanem egyszerűen: udvari bolondok voltak. Dicsőséges Hunyadi Mátyás királyunk 1468. évben — főképpen a pápa kívánságára — haddal támadta meg apósát: az öreg Podjebrád György cseh királyt, mert ez a cseh huszitákat pártolta. Erős, vitéz seregével, a híres fekete sereggel a cseh király egyik tartományába ütött be, ott az egyik erős várat: Spielberget vette ostrom alá. A cseh király sem vette tréfára a dolgot, s nyár derekán nagy sereggel ment veje ellen, Spielberg felmentésére. Meg is érkezett, de nem mert Mátyással megütközni. Tehát a magyar sereggel szemben tábort ütött, és alkudozásba bocsátkozott Mátyással. Mint amilyen após és vő között lehet a viszony, olyan kedélyes volt e két sereg táborozása. A két király és udvara a legbarátságosabban viselkedett egymás iránt. Napról napra együtt lakomáztak hol az egyik, hol a másik táborban. Talán egész esztendőn át elmulatgattak volna így, ha egy különös párbaj nem szakította volna meg a jó viszonyt. • A cseh királynak volt egy udvari bolondja, Verceg. Mátyás királyunknak is volt egy udvari bohóca: Serceg. Különben eszes emberek voltak, örökké vígak, csak a komolyságtól, munkától irtóztak. Nem voltak ezek bolondok, mint ahogy látszottak, de mert viselkedésük azoké- hoz hasonlított, azért nevezték őket udvari bolondoknak. Sem beszédüket, sem tettüket nem vették komolyan. Nem egyszer okoztak galibát, de aligha olyat, mint Verceg és Serceg. Az udvari bolondok az urak szórakoztatására velük együtt ebédeltek. A vígan elköltött étel válik az ember egészségére, tartja a magyar közmondás. Egyik közös magyar—cseh lakomán, amikor az urak már kifogytak minden közös tréfából, egyik cseh főúmak: Sternberg Zdenkónak különös ötlete támad. Vívjanak meg a bolondok királyaikért! Harsány kacaj, általános tetszés fogadta az indítványt, s a bolondokat kiállították a küzdőtérre, hogy birkózzanak meg. Az urak kört formáltak körülöttük, és derült hangulatban várták a különös viadalt. Verceg óriási, hosszú, nyurga, mindemellett erős ember volt. Serceg, a magyar bohóc alacsony, tömzsi, de izmos alak. Általános érdeklődés mellett Mátyás, az igazságos magyar főurak között, midőn a két király közbelépett, s szétválasztották őket. Hanem a barátkozásnak meg a békealkudozásoknak is véget vetettek ezzel. Annyira véget, hogy Podjebrád még párbajra is kihívta Mátyás királyunkat. Mátyás állta volna is a párbajt, de csak lóhátról, míg a cseh király a földön akart vívni. Nem is vívtak meg, hanem a cseh király nagy dohogva felkerekedett táborával és elvonult. Mátyás királyunk ezután el is foglalta a várat egész Morvaországgal együtt. Íme, ez lett a vége Serceg és Verceg udvari bolondok párbajának. (Nem is való bolondokra komoly dolgok elvégzését bízni.) gyürkőzött neki a küzdelemnek a két bolond. Adott jelre egymásnak rohantak. — Rajta, rajta, Serceg! Ne hagyd magad Verceg! — biztatták a magyar és cseh főurak ki-ki a maga bolondját. Ezek igyekeztek egymást legyőzni, de sokáig meddő volt a küzdelem. A főurak jóízűen nevettek a két bolond párbaján, mígnem egyszer csak a magyar bolond, Serceg a levegőbe emelte a cseh bohócot, hogy a földhöz vágja... A magyarok diadalkiáltásokban törtek ki! A csehek zajongtak, egyikőjük: az udvamok, a küzdőkhöz rohant, s mielőtt Serceg a földhöz vághatta volna Verceget, kisegítette a cseh bolondot a bajból. Erre meg a magyar főurak ütöttek zajt, szabálytalannak minősítve a cseh udvamok eljárását. A csehek a maguk emberének fogták pártját. A bolondokat szétrángatták egymástól és kardra kaptak. Már-már vérengzés támadt a cseh és Egy évezred várai metszetekben A Regélő váraink című kötet szerzője kisgyermekkora óta a várak szerelmese. Csaknem négy évtized barangolásainak eredménye ez a könyv. A történelmi Magyarország legnevezetesebb várainak legendái, a valóságos történelmi múlt elevenedik meg a lapokon. A felvidéki Pozsony, Árva, Murány, Krasznahorka, a kárpátaljai Munkács és Huszt, az erdélyi Hunyad, Bálványos, Déva, az alföldi Arad, Gyula, Várad, Ónod, északabbra Nógrád, Eger, Diósgyőr és Sárospatak, a Dunántúlon Visegrád, Veszprém, Sümeg, Fraknó, Kőszeg, Szigetvár és Csáktornya, az ország hajdani két „kapu”-vára, Dévény és Nándorfehérvár, összesen több, mint félszáz vár sorsa tárni elénk, szövegben és múlt századi metszeteken. Egy évezred szól hozzánk, a történelmünk. „Sajátos képeskönyv, amely a regék, mondák, legendák megejtő báját csak úgy bemutatja, mint a valóságos históriákat. Lehántva a hamis csillogást, félretéve az illúziókat, a fellengzős pátoszt, a valóságos értékeket igyekszik bemutatni. Büszke lehetünk küzdelmes nemzeti múltunkra, amely korántsem pusztán tragédiák sorozata.” — írja Csorba Csaba, akinek könyvét a Magyar Könyvklub jelentette meg. Több, mint ötven vár sorsa tárul elénk a kötetből Csorba Csaba REGÉLŐ LÍRAIM Fekete fehéren Postabankbotrány Kígyóznak a sorok a Postabank előtt! Százak, Pesten ezrek állnak a banknál, hogy összekuporgatott és letétbe helyezett pénzecskéjüket az utolsó pillanatban kikapják. Menteni ami még menthető, magánembernek, cégnek — legyen külföldi vagy hazai — egyaránt. Mivelhogy a Postabank — a híresztelések szerint — az összeomlás szélén áll. Tegnap, egyetlen nap alatt tízmilliárd forint körüli összeget vettek ki a bankból, mert ki az a marha, aki veszni hagyja a pénzét. Ezért a sorbanállás, ezért a tülekedés a bankfiókoknál. A hírek szerint Budapesten a rendőrség mellett a honvédséget is bevetették a rend fenntartására. Ám túl egyszerű lenne a történetet azzal lezárni: a sok bankbotrány után Magyarországon ismét csődbe ment egy bank, most épp az egyik legnépszerűbb. Mondom, túl egyszerű lenne a történet, ha csak erről lenne szó. Gyanítom, egészen másról. Ezúttal, vagy ezúttal is a kormány „megkóstolásáról”. Tud-e kezelni egy újabb bankbotrányt. Gondolják végig! Ha a Postabank trezorjaiból a betétesek kiveszik az összes pénzt, akkor egy idő után nem lesz miből fizetni. Hacsak... Igen, hacsak a Magyar Nemzeti Bank nem hajlandó megtámogatni — ha átmenetileg is — a rémhírterjesztés következményeit. Ha igen, akkor minden betétest kielégítenek, és a dolog rendeződik. Kivéve talán a Postabank helyzetét, amely hasonlatossá válik ahhoz az ökölvívóhoz, akinek egy nagy K.O.-t beakasztottak. Ám ha az MNB nem hajlandó pénzt adni, akkor tényleg bukik a Postabank. Ha pedig bukik a bank, akkor fellázadnak a betétesek. S ha az Ybl, Agro és Budapest banki botrányok utáni országban a betétesek fellázadnak, akkor — bukik a kormány. Ne legyenek illúzióink: ha Magyarország egyik fontos bankját — a kormánnyal vagy anélkül — megbuktatják, nem lesz külföldi befektető, amelyik itt marad. Egyetlen tőkés sem lesz hajlandó balkáni viszonyok között gazdálkodni. Hogy erről van szó, vagy valami másról, ma még nem tudni, egyelőre csak annyit látni: a Magyar Nemzeti Bank a zsebébe nyúlt. Egyetlen kérdés maradt csupán: a tüntetések és a bankbotrány után mi lesz a Hom-kormány következő próbatétele? Árpási Zoltán A Telekgerendási Földművelők Szövetkezete értesíti régi és leendő partnereit, hogy kedvező feltételekkel mezőgazdasági termeltetési és értékesítési szerződéseket ajánl — étkezési búza — tavaszi árpa — étkezési napraforgó — kukorica termelésére. > Biztonságos értékesítés. > Kedvező hitel. > Anyagellátás (vetőmag, műtrágya, növényvédő szer). > Szolgáltatás. > Szaktanácsadás. Szerződéskötés: Telekgerendás, Aradi major (47-es út 143-as km-jelnél). __ É rdeklődni munkaidőben: 06 (66) 482-377 vagy 06 (60) 306-712. Telekgerendási Földművelők Szövetkezete, Telekgerendás Kincstáriak mindig voltak, mindig lesznek. Mert a mindenkori hatalomnak nagy szüksége van rájuk, ezért jól megfizeti őket. Tehát nekik semmi sem drága. Most is vannak. * Hallgatom a rádiót. A műsor a nemzeti alaptanterv (becenevén NAT) nagy- szerűségét hivatott bizonyítani. Meg is találták hozzá a megfelelő embereket. Hallgatom a műsort, és megtudom tanult pesti kollégáimtól, hogy a NAT- nál szebb és jobb tanterv nincs a világon. (Noha maga a dokumentum mondja ki, hogy nem is tanterv, csak annak nevezik.) Ők máris készen állnak a bevezetésére. Kész a pedagógiai programjuk, a helyi tantervűk, és már megírták a saját (!) tankönyveiket. — Ez igen! — csettintek, és kicsire húzom össze magam, mert eszembe jut, hogy mi jtt vidéken egyfolytában olyan kicsinyes nehézségekbe ütközünk, hogy nem tudunk sem tantervet, sem tankönyvet írni, mert hogy ezt soha nem tanultuk, és még időnk sincs rá; s ha megpróbáljuk, folyton olyan apróságokba ütközünk, hogy nincs összhang a közoktatási törvény és a NAT között, és hogy a jelenlegi iskola- szerkezetben még véletlenül sem lehet a NAT követelményeinek eleget tenni. Ha meg átalakítják... Arra jobb nem is gondolni! Az meg már szinte szót sem érdemel, hogy a tárgyi feltételek megteremtésére nincs pénz. Fülelek tovább, hogy is csinálják. Hát kiderül, hogy már majd egy évtizede kísérleteznek az újításokon. — Aha! Most már tudom, hova is lett az elfolyt százmilliók egy része, amiért nem rég menesztették az oktatási és kutató iroda vezetőjét. Aztán jön egy másik iskola, másik kollega. Ők is nagyszerű dolgokat művelnek. Ezük is van, meg azuk is, ezt csinálnak meg azt csinálnak. Miből? Hát a Soros Alapítvány támogatásából. Mondanom sem kell, jön a harmadikiskola. Itt is minden gyönyörű. Sőt! Még annál is gyönyörűbb! — Jól előkészítette nekünk a Horn! — mondja a kollega. (No nem a Gyula, nem is a Gábor, csak a György, akinek csupán egy icipici frakcióvezető-helyettesi funkciója van a parlamentben.) Végül előkerül még egy kincstári tanuló is. Egy másik iskolából jött, hát ahhoz képest itt aztán... Itt lehet tanulni, itt nem lehet lazsálni, mert észreveszi a tanár, itt mindent meg lehet mondani, meg délután annyi mindent lehet csinálni... Hogy itt is, az nem derül ki a beszélgetésből. Hát nem gyönyörű?! Teljesen olyan, mint egy iskola! * És ekkor eszembe jutnak korábbi, „rendszersemleges” tapasztalataim. Átéltem már jó néhány pedagógiai kísérletet (Kádár alatt is, Antall alatt is, Boross alatt is, Horn alatt is), de csodák csodájára mind sikeres volt. Csak a bevezetésük után buktak meg a gyakorlatban, miután milliókat, milliárdo- kat költöttek rájuk. Emlékszem még a ’84-es gimnáziumi irodalomkönyvre, amelynek kéziratán az országos szakfelügyelői gárda fölhördült. De a kincstáriak kísérleteiben ragyogóan bevált. A kádári demokrácia nagy dicsőségére részt vehettem egy OPI-„vitán”, amelyben a könyv kiadóival, íróival, lektoraival, a baranyai és fővárosi „kincstárival” szemben egyedül maradtam érveimmel. A „tankönyvet” bevezették, két év múlva az ország gimnáziumainak nagy része már a szakközépiskolai tankönyveket használta, újabb két év múltán — megrendelés híján — a könyv „kihalt”. Hogy mennyibe került, nem lehet tudni. Frissebb példa. Minden gyakorló pedagógus tudta, hogy a tankerületi (regionális) oktatási központ életképtelen, nincs rá szükség. Tiltakozás ide, tiltakozás oda, bevezették. Milliárdok mentek rá. Két év sem telt el, és kiderült, hogy életképtelenek, és nincs rájuk szükség. Nem, nem szüntették meg. Rosszabb történt. Átalakították NAT-vizsgaközpontokká. Amelyekre ugyancsak nincs szükség. De működnek. És most itt a NAT. Az igazgatók vergődnek a pedagógiai program elkészítésével, mert minden képlékeny és bizonytalan. S a legnagyobb gondjuk az, hogyan működtessék iskolájukat az egyre szűkülő költségvetésükből. A tanárokat előkészítő tanfolyamokra verik be, melyek többsége egy fabatkát nem ér, mert elméleti alapvetésekkel traktálják őket a „szakemberek”, csak éppen azt nem tudják elmondani nekik, hogy is csináljanak helyi tanterveket. (És mikor és minek.) Néhány hete menesztették a NAT apostolát. Felcsillant a remény, hogy talán felfigyeltek a nehézségekre. Most visszahelyezték beosztásába. Győztek a kincstáriak! Nincs remény. A NAT egy év múlva életbe lép. Utána (és utánuk) az özönvíz. Kutas Ferenc Kincstáriak
