Békés Megyei Hírlap, 1997. március (52. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-14-16 / 62. szám
o 1997. március 14-16., péntek-vasárnap 9 Porcsalmy Gyula: Magyar történelmi elbeszélések (14.) Kanizsai Dorottya Csend lett a mohácsi síkon, halotti csend a rémes ütközet után... A győztes II. Szulejmán török szultán eltemettette halottait... A magyarokat azonban helyükön hagyta, s egynéhány napig az ütközet helyén mulatván, gyönyörködött a magyar vitézek holttesteivel borított csatatéren. Mikor már betelt a gyönyörködéssel, azután vonult fel Budára, s a dunántúli vidékeket Győrig, meg a Duna—Tisza közét kirabolva, elpusztítva tért vissza hazájába. A mohácsi síkon pedig ott feküdt holtan heteken át 15 000 vitéz, a magyar sereg színe-java. Közöttük főpapok és bárók is voltak. A hősök holttestein vadállatok s a messze vidéken elpusztított falvak, városok gazdátlan, kóbor ebei lakmá- roztak olyan nagy számban, hogy élő ember azon a tájékon életveszély nélkül nem járhatott... Az ország életbén maradt főurai közül senki sem gondolt heteken át a hon mártírjainak eltemetésére. Ki-ki csak magára, a maga javainak gyarapítására gondolt. Zápolya Jánosnak, ki seregével Szegeden táborozott, fő gondja az volt, hogy király lehessen. Mária, az özvegy királyné és a hozzá csatlakozott főurak, főpapok meg I. Ferdinándot, a királyné testvérét akarták királynak megválasztani. A két pártot ez foglalta el. A mohácsi csatasíkon pedig teme- tetlenül feküdtek a hősök a nemzet szégyenére! A köznemesség, meg a nép nem mert arrafelé menni, ahol a török járt. Még inkább nem a csatatér felé, mert még mindig nem voltak bizonyosak abban, hogy a török kitaka- rodott-e az országból. Az ország nagyjai pedig, kik bandériumokkal rendelkeztek, kiknek katonaságuk volt, dehogy gondoltak arra, hogy el kellene temetni őket, a hazáért halt hősöket! Amire a férfiak nem is gondoltak, megtette azt egy nő: Kanizsai Dorottya, Perényi Imre nádor özvegye. Egyik őszi nap éjjelén nagy csapat ember közeledett a mohácsi sík felé. Lehettek vagy négyszázan. Mindannyian el voltak látva fegyverekkel, de a fegyvereken kívül minden embernél volt ásó és kapa is. Egy gyászba öltözött, karcsú nő vezette a különös csapatot, óvatosan figyelve haladtak előre, nincs-e a közelben ellenség. Dehogy, volt. Messze idegenben volt az már. Hogy is jött volna erre a helyre kalandozni, ahol több, mint 15 ezer hős vitéz bomló holtteste méte- lyezte a levegőt. Az éji vándoroknak az ebek nagyszámú seregével támadt nagy küzdelmük az emberek helyett. Valóságos harcot kellett vívniuk a prédáikat féltő kutyákkal és vadállatokkal. Előbb tehát ezektől kellett megtisztítaniuk a csatateret, s csak azután foghattak ahhoz a munkához, amelynek végzésére jöttek... Egy óriási nagy sírt ástak, azután összeszedték a hazáért halt hősök földi maradványait, s a közös sírba helyezték. Ki ismerhette volna föl a kirabolt, szétmarcangolt, elváltozott holtakban, hogy ki volt főúr, ki közvitéz? Csak a király holtteste nem került ide, azt az ország nagyjai távolabb, a Csele pataknál betemetve, később találták meg, s vitték el Székesfehérvárra, a királyi sírboltba. Napokig tartott a magyar nemzet nagy temetése, s mikor már minden egyes halott vitéz teteme ott pihent a sírgödörben, a temetkező emberek nagy halmot hánytak reá, a hősi halált halt vitézek vérével áztatott földből. A temetésnél nem volt semmi pompa, nem volt fényes papok serege által végzett istentisztelet. Mikor készen állt „nemzeti nagylétünk nagy temetője”, akkor a temetés fáradhatatlan vezetője, a gyászruhás honleány, Kanizsai Dorottya felment a nagy sírdombra, mely egy nagy nemzet dicsőségét, nagyságát, hatalmát temette el, s kegyeletes érzéssel imádkozott a hazáért hősi halált halt hősökért. A négyszáz sírásó jobbágy pedig a nagy halom körül levett föveggel, gyászoló érzéssel, könnyes szemmel hallgatta imáját. * * * Kanizsai Dorottya nevét kegyeletes cselekedete halhatatlanná tette magyar nemzetünk történelmében, s a költők versekben énekelték meg a nemzet nagy veszteségében, nagy fájdalmában is oly hősies lelkületet tanúsító nagyasszony emlékezetét. Petőfi a határon Araszolunk a határon, várjuk sorunkat az átkelésnél, még osztrák félen. Nickelsdorfnál bedugult a forgalom, úgy mondjál^, szokás szerint. Nem vészes a helyzet, látni már a sógorék vámépületeit, ott a sorompóknál. Ahogy közeledünk, kitűnik, nem sokat vacakolnak az útlevélkezeléssel, elegánsan továbbot intenek. Március idusa jön, talán ezért, talán a hazaközelsége miatt, egyre azon töprengek, mit szólna ehhez Petőfi. Ehhez az egész európázáshoz, ehhez az egész, nem túl forradalmi (vagy nagyon is forradalmi?) helyzethez, ami a határ túloldalán, magyar földön vár bennünket. Azzal nyugtatom magam, hogy a szent világszabadság költőjének, az ország vándorának, ha más nem, ez a nyitottság bizonyosan tetszene. Hogy úgy megyünk-jövünk lassan a határon (legalábbis az osztrákon), mintha a szomszéd faluba ugranánk át egy kávéra. Hazai földre érünk. A magyarok se „szőröznek”, a vámos itt is csak int. Az előttünk lévőknek. Bennünket megállít. „Látom, síelni voltak” — bök a tetőre szerelt lécekre. „A síelők jó emberek” — mondja, én pedig legszívesebben megölelném ezért a mondatért. Rendes fiú — állapítom meg magamban. Beszélő kedvében van, folytatja hát: „Nem úgy a lomtalanítók”. Értetlenségem láttán rámkérdez: „Ne mondja, hogy nem tudja, kik ezek?” Kerekre nyílt szemeim megeresztik a nyelvét: „Nézze, ha megmondanám magának és megtudná az ombudsman, engem két lábbal rúgnának ki innen. Maradjunk abban, hogy szemét egy népség, kilomolják egész Ausztriát. Az ország szégyenei.” Sopron határában két lepusztult Mercedest előzünk meg. Utánfutóik rogyásig megpakolva rossz bútorokkal, mindenféle lommal. Március idusa közeledik, a forradalom napja. Egyre csak Petőfire gondolok. Mit szólna ehhez? Leírná-e ma is a szent sorokat: „A magyar név megint szép lesz, / Méltó régi nagy híréhez;/ Mit rákentek a századok, / Lemossuk a gyalázatot!” De ki mossa le a lomtalanítók gyalázatát? Árpási Zoltán Fekete fehéren Mohács. Székely Bertalan olajfestménye FELKÉSZÜLTÜNK, KÉSZ, START márkaszerviz tavaszi akciója! Március 17—31-éig a javítási számla végösszegéből 10% kedvezményt adunk. Speciálisan felszerelt műhelyünkben eredeti gyári alkatrészek felhasználásával, 1 év alkatrész-garanciával szervizeljük gépkocsiját. &VFCt-u\\on hozzánk bizalommal! FORD Békés Mobil, | k Békéscsaba, Szabolcs u. 38. Tel.; (66) 322-012,451-150. “ Egész életemben arra vágytam, hogy törzsvendég legyek valahol. Egy kocsmában, egy kávéházban vagy vendéglőben. Akárhol. Nemcsak egy betévedt pasas, futó vendég, alkalmi fogyasztó. Nem is annyira az ételek, meg az italok (hisz’ régen elmúltak már azok az idők, mikor a pincérrel meg lehetett beszélni: „Józsikám, a marsall májra kicsit húsosabb szalonnát szeretnék, s nehogy kiszárítsák...”), szóval nem annyira a gyomor, mint inkább a lélek miatt. Hisz ’ a törzsvendég nem kap nagyobb darab húst, mint mások, s kevesebbet sem kell fizetnie. Csak éppen — és ez a legfontosabb —a viszonya más az őt kiszolgálókkal. Mert a törzsvendéget igenis kiszolgálják! O, hogy úgy mondjam, honos, családbéli. Naponta halljuk, látjuk a tévéreklámot: „hajói csinálod, a vendégek visszajárnak!” Jól csinálják? Jól vezetik ezt a csárdát —ezt a Magyarországnak nevezett 1100 éves céget? Általában nem. A rendszer- váltás keltette illúziókat csalódások követték. De hát hogyan is képzelhettük, hogy a társadalmi atmoszféra is egy csapásra megváltozik. Ehhez mindannyiunknak — akik átéltük a szocializmus évtizedeit — nagy átalakulásra lett volna szükségünk. Vonatkozik ez a pincérre, aki csak úgy elélökte az ételt a „dolgozónak”, a hivatalnokra, aki packázott az ügyféllel, a főfő funkcionáriusokra, akik — feudális allűrökkel — hitbizomány- ként kezelték „birtokait”, mi pedig alattvalóik voltunk. Na már most, aki engem és sorstársaimat negyven éven át alattvalónak vagy gyanús értelmiséginek tekintett, annak a változása csak afféle pálfordulás. Hogyan is bízhattunk benne? Pedig bíztunk. Naiv náció vagyunk. Egész történelmünk ezt bizonyítja. Ha valaki levetette a díszmagyart vagy megvált a pufajkájától, már elhittük, hogy más ember lett. Szó sincs arról, hogy tagadnám az úgynevezett első generációsok kvalitásait, sőt sokszor zsenialitását, de a harmadik nemzedékbeli kovács mester, fazekas, ügyvéd, mérnök, tanár etc. — ó, hány ilyet ismerek! —tud valami mást is, mint ami megtanulható. Gróf Széchenyi Sándor, aki együtt őrizte apámmal a birkákat a hortobágyi kitelepítések idején, ebben a primitív környezetben is megőrizte arisztokrata voltának lelki értékeit. Minden külsőség lekopott, de a lényeg sértetlen maradt. A birkaszarban is. Természetesen nem a főnemességről van itt szó. Nem a kiváltságos, hanem a tömegből kiváló (kiemelkedő) emberekre gondolok. És ebben az értelemben nyilván megvannak a kovácsoknak, a fazekasoknak, a mérnököknek, a jogászoknak is —sorolhatnám vég nélkül—az arisztokratái. Egy ilyen suszter vagy pék soha, sehol (háborúban, fogságban, börtönben, rosszul fizető szövetkezetben satöbbi) nem tudott rosszul dolgozni. És a föld népéről még nem is beszéltem. Ezt a tartást (amit a hajcsárok, a kizsákmányolok is tiszteltek a maguk módján) vesztettük el a szocializmus négy évtizede alatt, és azóta sem sikerült visszaszerezni. Kivételek persze mindig voltak, vannak. De tegyük szívünkre a kezünket: annyira fontos a pincérnek a vendég, az orvosnak a beteg, a politikusnak az ember — a magyar? S ki mit tesz azért, hogy fontos legyen? Tudjuk: „Kit anya szült, az mind csalódik végül...” Na, de ennyire? Nevessenek ki! Én azt hittem 1990 körül, hogy az új emberek majd jó magyarsággal, kellő szónoki ismeretekkel, s főleg(!) tiszteletreméltó emberi erényekkel hirdetik megújuló világunk eszméit. Hát nem! Ezek (se) tudnak magyarul beszélni; szónoklásukon átüt a KISZ-iskolák retorikája, szakértelmük pedig nem több, mint a „hivatásos forradalmároké” volt. Leizzadok, mikor egy színházi város (véletlenül nem Békéscsaba) önkormányzati képviselője képtelen kimondani, hogy a bemutatott darab címe: A chioggiai csetepaté. Hogy a művet ki írta, s egyáltalán ki az a Goldoni —nos, ilyesmit istenkísértés volna kérdezni a kamerák előtt. Mindemellett a nyilatkozó a „hírős város” kulturális bizottságának embere. (Társadalmi megbízatásként, de nem társadalmi munkában.) A színház vezetősége persze elmarasztalható. De nekem nem mindegy, hogy kik marasztalnak el és kiket. Ami pedig az erkölcsi feddhetetlenséget illeti—tessék olvasni a lapokat... Én — szakmai ártalomból vagy tán csak mazochizmusból — olvasom. Egy külhonból mostanában hazatért (tehát friss szemű) literátor a következőket úja: „A jól öltözött rablók és a rossz ruhájú tolvajok országa ez... Az emberek derékig járnak a kutyaszarban, a koldusoknál csak az utcalányok agresszívebbek.” (ÉS —február 28.) S egy korábbi publikáció: R. Székely Júlia nevével hitelesítve — Magyar Hírlap, február 12. „Most itt állunk. Kapitalizmust kéne építeni és nincs hozzá kapitalista. Aki van, az a kapitalizmust könyvekből, filmből tanulta. Vagy abból se. Ázt hiszi, kizárólag pénz termi a pénzt, és nem kell hozzá hit, akarat, álom. Meg csapat...” És ebben a kocsmában akarok én törzsvendég lenni? Nem hiszem,‘hogy normális vagyok. De hát ez a hazám. Mikor e sorokat írtam, hatalmas tömegek tülekedtek, torlódtak a Postabank fiókjai előtt. Néztem az emberek fáradt arcát, kapaszkodó tekintetüket, másodkézből vásárolt ruháikat. — Ezek a magyar milliomosok? — kérdeztem az odavezényelt rendőrtől. Az őrmester (nyilván családja van — gyerekei) csöndesen elmosolyodott, s csak ennyit mondott: „Uram, én is beáll- nék a sorba, csak hát...” S mutatta, hogy ahhoz betétkönyv is kellene... Hívtam egy italra. Hogy képzelem? Nem hagyhatja el a szolgálati helyét. Egyedül léptem a kocsmába, s beálltam a futó vendégek közé. Gyarmati Béla Becsület, ami erősíti az emberi tartást
