Békés Megyei Hírlap, 1997. március (52. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-14-16 / 62. szám
A HÉT TÉMÁJA 1997. március 14-16., péntek-vasárnap Kossuth elvesztette a bankópert Az izraelita egyháznak nyernie kellett volna 1849-ben Békés vármegye szabadságharcát tanulmányozva a kezembe került egy írás, talán az első devizaperről. Vitathatatlan az ügy rendkívül érdekes történelmi háttere, s a tény, hogy 1849-ben a bíróságot foglalkoztatta egy devizaper. A vita az izraelita egyházzal kapcsolatban az osztrák bankjegy és a Kossuth-bankó körül alakult ki. A korabeli százforintoson ez olvasható: „Ezenpénzjegy minden magyar álladalmi és közpénztárakban száz ezüst forint gyanánt, három húszast egy forintra számítva, elfogadtatik, ’s teljes név szerinti értéke a’ közállomány által biztosittatik. ” A zsidók az 1848-as szabadság- harcot örömmel fogadták, évszázados elnyomás megszabadulásában reménykedtek. A zsidóság a szabadságharcból derekasan kivette a részét, vér- és pénzáldozatot hozott, s minden más segítséggel szolgálta a hazát. Ok voltak a hadsereg legfőbb szállítói. Jókai írta, hogy „a zsidók nélkül honvédeinket nem ruházhattuk volna”. A zsidók sokat áldoztak a kórházak felállítására is, de az anyagiakon kívül jelentős szerepet vállaltak a szellemi munkában, Kossuthnak például több izraelita vallá- sú tanácsadója volt. Bőség a magyar csapatoknak A kereskedelem nagy része is a zsidók kezében összpontosult. Amikor császári csapatok érkeztek valahová, mindenütt üres üzleteket és raktárakat találtak, a távozásuk nyomán pedig az áru ismét előkerült. Ha magyarok jöttek, a kereskedők lehetőség szerint bőséget teremtettek. A szorgalmas munkáért a magyar kormány nem volt hálátlan, 1849. július 28-án Szegeden törvényt alkotott — a javaslatot Szemere Bertalan terjesztette elő — a zsidók polgárosításáról. Sajnos túl későn, a végrehajtására nem maradt idő. Az aktív részvétel miatt a zsidóságnak rengeteg problémával kellett szembenéznie a szabadságharc leverése után. A főváros megszállását követően, 1849. január 5-én Windischgrätz Alfréd herceg, a császári csapatok fővezére „hadisarcként” követelte az izraelita egyháztól, hogy a „türelmi adó” hátralékát fizesse be. A hátralék 109 ezer 90 ezüst forint volt. (A türelmi adót Mária Terézia vezette be, mert a kincstár a hétéves háború és a nagyfokú pazarlás következtében kiürült. A királynőnek más jövedelemforrás után kellett néznie, s éppen kapóra jött neki a zsidóság. A rendes adón felül pénzt szedett be tőlük azért, mert megtűrte őket az országban. A rendelet 1746. június 1- jén jelent meg, személyenként 2 forintot kellett fizetni, később átalánnyá vált az adó, amely 1749-ben 20 ezer forintot, s fokozatosan emelkedve 1778-ban 80 ezer forintot tett ki. Az adótörvény száz évig élt.) V. Ferdinánd 1846-ban hajlandó volt az adót elengedni, feltéve, ha a zsidók a felgyülemlett 2,5 milliós hátralékot megfizetik. A királyi kamarával végül úgy egyeztek meg, hogy öt év alatt 1,2 millió forintot befizetnek örökváltságként, s ezzel a türelmi adó megszűnik. A kidolgozott terv Az 1848-as események nem hozták meg a probléma megoldását, egyetlen előny kivételével: a pénzügyminiszter március 7-én felfüggesztette a törlesztés fizetését. A kormány úgy döntött, hogy a 4 évre hátralévő 980 ezer forintot nem követeli a hitközségtől. Ezt az országgyűlés helybenhagyta. Windischgrätz viszont az elengedett részleteket követelte a hitközségtől, azaz 100 ezer forintot, ami igen tekintélyes összegnek számított, főleg, hogy ezüst pengőben kellett kifizetni. Kidolgoztak egy tervet, hogy osztrák bankjegyeken Bécsben szereznek ércpénzt. Arra viszont senki nem számított, hogy a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank — ahol a türelmiadó-váltságalap tőkéjét helyezték el — csak Kossuth-bankóban hajlandó a betétet kifizetni. Ebből keletkezett a valutaper. Fontos tudni, hogy 18lótól ércpénz és az osztrák pénz volt a fizetőeszköz, közülük is csak az ércpénzt fogadták el törvényesnek. Az 1811. évi országgyűlés határozata alapján csak az arany- és az ezüstpénzt tekintették törvényes fizetőeszköznek, az osztrák pénzt nem volt kötelező elfogadni. A bankjegyek törvényessége felett akkor keletkezett vita, amikor I. Ferenc József császár 1861-ben Londonban beperelte Kossuth Lajost, mert az angol fővárosban, Day Vilmos nyomdájában pénzt nyomtatott. Kossuth azt akarta elérni, hogy később, egy újabb forradalom esetén legyen fizetőeszköze. Az uralkodó kérte a legyártott pénz megsemmisítését. A bankópert Kossuth elveszítette. Szükség törvényt bont A bankó megjelenése után, 1848-ban Kossuth újságokban közölte, hogy az osztrák pénz is megmarad fizetőeszközként. Az 1848/49-es papírpénz két kategóriába sorolható. Először 1848. július 17-én 12,5 millió névértékű, 1 és 2 forint címletű bankjegyeket adott ki Kossuth, arany és ezüst ércpénzfedezettel. A második kategóriába tartoztak azok a papírpénzek, melyeket Kossuth az országgyűléssel a kormány részére megszavaztatott, 61 millió forint, úgynevezett államjegyek, valamint 50 és 100 forintos kamatozó kincstári utalványok formájában. Az elsőként említett pénz kibocsátásához István nádor megadta az engedélyt, a második kategóriába sorolt pénzt az uralkodó nem szentesítette. Ennek ellenére Kossuth 1848. szeptember 6-án az 5 forintos államjegyet forgalomba hozta. A képviselő-testület elé csak szeptember 11-én terjesztette a szeptember 6-ai rendelkezését, s ezzel letért a törvényesség útjáról. Kossuth túltette magát a törvénytelenségen, mondván: szükség törvényt bont. Adófizetés nem volt, és a 17 hónapig tartó szabadságharcra nem tudtak volna pénz előteremteni. A szabadságharc egyik legnagyobb fegyvere a Kossuth-bankó volt! Ezt azonban az osztrák hatóságok mindig törvénytelen fizetőeszköznek tartották. Az árfolyamra jótékony hatást gyakorolt a szabadságharc sikere, győzelem után megindult az emelkedés. Az ércpénz eltűnt a forgalomból, az osztrák pénz Ausztriába szivárgott, így a bankón kívül nem volt más fizetőeszköz. Pesti bevonulása után Windischgrätz közhírré tette, hogy a nagyobb névértékű bankjegyek ideiglenesen törvényes fizető- eszköznek minősülnek. Windischgrätz ezzel nagy hibát követett el — bár számunkra kedvező volt —, mert a megszállt területeken Kossuth-ban- kóért vásároltak felszereléseket az osztrák katonáktól, s titokban Debrecen felé csempészték azokat. Az osztrák fővezér így maga segítette akaratlanul a szabadságharc folytatását. A Kossuth-bankó 1849. március 8-áig volt forgalomban a megszállt területeken, s azok minden kárpótlás nélkül értéktelenné váltak. Ettől függetlenül a pénzszűke miatt nem tűntek el a forgalomból. A szigorú intézkedést Haynau hozta meg 1849. július 15-én, a főváros megszállása után. Kifizették a sarcot Ilyen pénzügyi helyzetben 1849. február 28-án Pesten az izraelita hitközség megindította valutaperét a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank ellen. Az egyházközségnek február 24-én elrendelték, hogy a tartozás összegét fizessék ki ezüst ércpénzben. Gyöngyösön egy küldöttség felkereste Windischgrätz tábornokot, és két hét haladékot kért, amit megkapott. Az egyháznak nem volt más lehetősége, mint kérni a bankba elhelyezett tartaléktőkét, 111 ezer400 forintot. Meglepetés érte őket a bankban, mert az csak Kossuth-ban- kóban volt hajlandó a pénzt kiadni. Ok viszont osztrák pénzben kérték a váltságalapot, abban, amiben elhelyezték. A per előtt gróf Almássy Móric közölte, a tőkét 100 forintos címletekben hajlandó kifizetni, s az összeget a budai királyi kincstárnál helyezzék el. A közpénztár pedig köteles elfogadni a magyar fizetőeszközt. A próbálkozások nem hozták meg az eredményt, így az izraelita egyház megindította a pert. A törvényszéki ülést 1849. február 28-án tartották. Az egyház elveszítette a pert, a tőkét kénytelen volt bankóban felvenni. Azon fáradoztak, hogyan lehetne a Kossuth-bankót osztrák pénzre váltani. Az ítélet után nyolc nappal Windischgrätz érvénytelenítette a Kossuth-bankót, így a pénz elveszett. Ennek ellenére március 13-án az egyház előteremtette a kért összeget, és a sarcot osztrák pénzben kifizette. Az egyháznak meg kellett volna nyernie a pénzt arra hivatkozva, hogy a bankó törvénytelen fizetőeszköz, a király ezt a rendelkezést nem szentesítette, a törvénytelen fizetőeszközt pedig senki nem köteles elfogadni. A bank ezért köteles lett volna kiadni az egyháznak az eredeti osztrák pénzt, azt, amit a váltságdíj tőkéjeként elhelyeztek. Hankó József A szabadságharc ritkán látható relikviái Békés vármegye a forradalom idején Nagyszabású, reprezentatív emlékkiállítást készít elő a Hadtörténeti Intézet és Múzeum az 1848—49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulójára. Ezen számos, különleges értéke miatt féltve őrzött emléket is a közönség elé bocsátanak. Ezek közül hármat itt is bemutatunk. Bécsi légiós katona (olajfestmény) Schweidel József keresztje Damjanich kardja A magyar történelem legkiemelkedőbb eseményei, hőstettei az 1848—49-es forradalom és szabadságharchoz kötődnek, így nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyar városok, községek gyorsan bekapcsolódtak a márciusi forradalmi eseményekbe. A pesti 1848. március 15-i események híre néhány nap alatt érkezett le Békés megye városaiba, falvaiba. A forradalmi változások hírei gyorsan megváltoztatták a lakosság, de a városi vezetők hangulatát is. A diákokban, tanárokban általában lelkesítő, hazafias érzést, hangulatot keltettek a pesti forradalmi vívmányok. Az ottani események később már kiszínezve, felnagyítva érkeztek a tömegekhez, de a hazafias lelkesedést mindenképpen fokozták. Békés megyében az 1848. március 15-i forradalmi eseményekről először Szarvas értesült. Ez március 17-én történt. A főszolgabírót, Tessedik Károlyt meglepte a pesti események híre, de ő sem tehetett a forradalmi érzület ellen semmit. A többi községben is csendben, de óriási lelkesedéssel vették tudomásul a tömegek a forradalmi változások kezdeteit, mindenütt támogatták a pesti és az országos változásokat. A megyében a hazafias lelkesültség központja a „gyulai kör” volt. Szombathelyi Antal, a vármegye alispánja 1848. március 22-ére hívta össze Gyulára a népközgyűlést, ahol megvitatták az addig lezajlott forradalmi eseményeket s a változtatás szükségességét. A korabeli dokumentumok híven adják vissza a Békésben történteket arról a napról. „Megérkezvén (1848. március 22-én Gyulára) a községek küldöttei, a nép az utcákat el- özönlötte. A gyűlés a megyeház udvarán tartatott. Először nyíltak meg a megyeház kapui a népnek, a gyűlést az első alispán úr nyitá meg, sokszoros éljen kiáltással megszakított beszédében többek közt kifejezé afeletti örömét, hogy a legújabb események által gyermekkora óta imája teljesült...” Ezután több fontos határozatot hoztak a rendfenntartásról, a majdan felállítandó nemzetőrségről, a közteherviselés megvalósulásáról. Még azon a napon megalakult a „Közbátorsági bizottmány”. A „gyulai kör” továbbra is vezető szerepet játszott az események irányításában. Javaslatára március 31-én rendkívüli közgyűlést hívtak össze, melyen megjelentek a megyei vezetők is, többek között: Lehoczky Lajos, Karassiay István, Bonyhai Béni, Beliczay József, Tor- mássy Lajos, Kalmár Mihály, Farkas Gábor táblabírák, Szakái Lajos, Szánthó Albert jegyzők, Bogyó János, Farkas Gábor ügyészek, Kiss János, Kiss Péter főszolgabírák. A rendkívüli gyűlésen résztvevők kinyilvánították, hogy egyetértenek a pesti országos jelentőségű forradalmi változásokkal, biztosították az ország új vezetőit Békés vármegye támogatásáról. Hevesen tiltakoztak a tervezett közös hadügy- és pénzügyi politika ellen. Azt kívánták, hogy a magyarság teljesen önállóan, független államként intézhesse az ország sorsának irányítását. Küldöttek kerültek a megyéből az első népképviseleti országgyűlésbe is, ahol bátran hallatták hangjukat az országos ügyek megvitatásában. Áprilisban az országos felhívás hatására a vármegye minden jelentősebb helységeiben megkezdték a nemzetőrség szervezését, majd megalakítását. Gyulán először 320 főt szerveztek a nemzetőrségbe. Az első század parancsnoka Sztojanovics Szilárd, a másodiké Stummer Lajos, a harmadiké Bogyó János lett. Békéscsabán 109 fő, Szarvason 160 fő, Gyomán 100 fő, Endrődön 100 fő, Szent Andráson 130 fő, Öcsödön 25 fő, Szeghalmon 30 fő jelentkezett nemzetőrnek. A nyári szervezés során a nemzetőrségbe már sokkal többen léptek be. A vármegyéből 11 567 gyalogos és 533 lovas lépett be a nemzetőrségbe, s ebből 3000 ment táborba júliusban a haza védelmére. Zászlóikon ez volt olvasható: „Békésmegye (gyalog vagy lovas) nemzetőrsége a hazáért 1848". Később önkéntes nemzetőröket, majd szeptemberben pedig honvédeket toboroztak a megtámadott haza védelmére. A Békés megyéből toborzottak főleg a 30. és az 59. honvédzászlóaljban küzdöttek a szabadság- harcban. A Békés megyeiek ott voltak ’48 őszén az aradi táborban is. Ezek a katonák a forradalom szellemétől, hazafias érzülettől hatva védték a haza szabadságát. S a nemes küzdelem során nem kímélték vérüket, de ha kellett, az életüket is áldozták az általuk szentnek tartott ügyért. Kenyeres Dénes
