Békés Megyei Hírlap, 1997. február (52. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-22-23 / 45. szám
Apa csak egy van, bohózat Mára ő lett „a” Kun Zsuzsa. Itt volt ügyelő a Jókai színházban, valamikor 1972 és 1976 között. Ha akad a városnak krónikása, feljegyezheti: az idén indult Városházi esték — a Békéscsaba színházi életét színesíteni szándékozó „fesztiválság” — első és főrendezője Kun Zsuzsa. A lassan legendák hősévé emelkedő rendező, a nemrégiben elhunyt Sík Ferenc figyelt fel rá. (8. oldal) Givenchy 70 éves A napokban ünnepelte 70. születésnapját Hubert de Giyenchy, a világhírű francia divatdiktátor. Az általa alapított divatszalonban eltöltött 43 év alatt egyetlen pillanatra sem szűnt meg az eleganciát képviselni. Állandó vevői között szerepelt a windsori hercegné, Jackie Kennedy, Grace Kelly monacói hercegné és az elmaradhatatlan barát, Audrey Hepburn. (11. oldal) Amerikából „vándorolt” Sarkadra Igazán nem szokásom utcán idegen férfiakra visszamosolyogni, de Horváth Sándor ez alól kivétel volt... A sarkadi ABC-ből fordult ki két nagy szatyorral a kezében, és olyan barátságosan nézett felém, hogy még meg is szólítottam: — Sikerült a bevásárlás? — Csirkét rántok rizzsel — mondta büszkén, majd óvatosan körülnézett és hamiskásan mosolyogva hozzátette: — Én most szökésben vagyok. A fiamék- nál lakom Tiszaúj városban, mióta meghalt a feleségem, de annyira vágytam vissza, hogy hazalátogattam. Amúgy Amerikában születtem... Kitalálja, hogy mikor? — Hatvan évvel ezelőtt? — kérdeztem vissza bizonytalanul, mert attól féltem, hogy sokat mondok. Horváth Sándor nagyot nevetett: — Komolyan gondolja? — hahotá- zott tovább. — Már a nyolcvannyolcat is betöltöttem! Valahogy így kezdődött az ismeretségem az amerikai származású Sanyi bácsival. Aztán egyszer csak a sarkadi lakásán találtam magam. Arra kért, nézzem meg a bélyeggyűjteményét, és én nem tudtam ellenállni a kedves „csábításnak”. Valóban csodálatos bélyegei vannak, de ez nem csoda, hisz évtizedek óta szenvedélyes gyűjtő. Ennél azonban jóval több érdekesség is kiderült a fiatalos külsejű idős emberről. Édesapja, aki sarkadi kereskedő volt, a század elején Amerikába utazott szerencsét próbálni. A Szabolcs megyei édeanyja akkor már régebb óta dolgozott Amerikában, az Edison gyárban. Az Amerikában szövődött ismeretségből szerelem, abból pedig házasság lett. Az 1907-ben kötött esküvőjükre egy harangozó asztali órát kaptak nászajándékba, ami már hosszú évtizedek óta férfiágon öröklődött a családban. Most, mint a család legidősebb férfitagja, Sanyi bácsi őrzi az ősi ereklyét. Az amerikai házasságból két gyermek született: Horváth Sándor és Róza. Ahogy teltek az évek, az édesapának annál jobban nőtt a honvágya, aminek az lett a következménye, hogy hamarosan útra kelt a négytagú család. Átszelték az óceánt, és visszatértek Sarkadra, immár örökre elbúcsúzva az Újvilágtól... Az ifjú Horváth Sándor Sarkadról hamarosan Gádorosra került az unokanővéréhez, akinek a férje református lelkipásztor volt. Mint állította, nagyon sokat köszönhet a házaspárnak. Napközben egy vegyesboltban dolgozott, mint eladó, esténként és hétvégenként németet és zenét tanult. Ekkoriban lett szerelmes a bélyegekbe is. A harmincas évek elején be kellett vonulnia katonának. Emiatt még a kedvesével is felbontották az eljegyzést. — Emlékszem, apám sírva kért, ne tegyem fel postára a szakítólevelet, de akkorra én már átgondoltam a dolgot— mesélte Sanyi bácsi.— Irénkének érettségije volt, ami nekem hiányzott. Ki tudja, meddig kellene rám várnia, és azt nem érdemelné... Egy szó, mint száz, úgy döntöttem, jobb lesz így mindkettőnknek. Horváth Sándor először tiszthelyettesi, később tiszti iskolába járt. A két iskola között egy Szent Borbála-napi ünnepségen aztán megakadt a szeme egy csinos, fiatal lányon. Ahogy meg,rAki életet ad, tovább él... ” pillantotta a fekete hajú lányt, érezte: vége a legényéveknek. Ez az eset 1939. december 4-én történt. December 8-án már megkérte, 24-én pedig eljegyezte Erzsikét, akivel utána 52 évig éltek boldog házasságban. — Azt hiszem, azért mentek ilyen simán a dolgok, mert gyalogos voltam, és a katonatiszt apósjelölt ki nem állta a lovasokat — emlékezett vissza a vendéglátóm, majd így folytatta: FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET — Erzsiké rengeteget kézimunkázott. Az esküvőnkig millió csipkét és asztalterítőt „gyártott”, plusz még hét ágynemű-garnitúrát is. Szolnokon kaptunk lakást 1941-ben. Egy zsidó boltos házának az emeleti részén volt a mi kis fészkünk, itt született Sanyika, a kisfiam is. Én éppen Kunmadarason szolgáltam, és rádióösszeköttetésen keresztül mondták be: „Horváth őrmester, fia született”. Örömömben földhöz vágtam a sapkámat. Biciklit ragadtam, és azonnal hazaindultam. Miközben mentem, állandóan mondogattam magamban: „Hatvancentis fiam van! Hatvancentis a fiam...” Otthon aztán megláttam az én Erzsikémet. Hófehér ágyneműben feküdt, mellette a kisfiúnk. Festménybe illő kép volt. — Csakhogy jött a háború — sóhajtotta az idős férfi —, s Szolnokon már nagyon veszélyes volt a helyzet. Ezért aztán hazahoztam őket Sarkadra, hogy itt nagyobb biztonságban legyenek. Ez volt a szerencsénk, mert a szolnoki házunkat 1944. szeptember 18-án földig lebombázták. Ami a lakásban maradt, odaveszett. S ahogy a sok hozzám hasonló korú férfi, ez idő alatt én is megjártam a hadifogolytábort. A Donyec- medencébe kerültem, s ott a tábor zászlóaljparancsnoka lettem. Szénbányában dolgoztunk, mindennap talpig vizesen tértünk haza. A megázott nadrágunk útközben megfagyott, úgyhogy állt a két szárán, mikor levetettük. Rengeteg tetű, poloska és bolha között kellett élnünk, de nem is sorolom tovább. A lényeg, hogy úgy jöttem haza, Magyarországra, mint egy papagáj. Német zubbonyom és sapkám volt, orosz köpenyem és nadrágom, német bakancsom. Ma már csak a szépre emlékezem . Arra például, hogy amikor hazaértem, Erzsikéin világoskék pizsamában szaladt elém. Sajnos, édesapám elhunyt, amíg a háborúban voltam, így vele már nem találkozhattam. Ezek után a boldog békeévekről beszélt Sanyi bácsi: — Itthon arattam, kévét kötöttem, a cséplőgépnél voltam bandagazda, majd ’54 januárjától a helyi Földműves Szövetkezet áruházában kezdtem dolgozni. Tizenhat év múlva innen mentem nyugdíjba, de egészen a rendszerváltásig nyugdíjasként tovább tevékenykedtem. Egy ideig a mostani Pelikán helyén lévő cipőboltban dolgoztunk a feleségemmel... Sanyi bácsi szeme könnybe lábadt: — Érzsike nagyon jó eladó volt. Az új kiszolgálás úttörője — így hívták. És olyan szépen öltözött, olyan elegáns volt mindig... Néha kinyitom a szekrényt, megnézegetem a ruháit, elgondolom, hogy ebben itt voltunk, abban meg ott. Hatszáz napot üdültünk együtt! De több mint négy éve már csak az emlékeimben létezik... Végül a terveiről beszélt a vendéglátóm. — Sokat gondolkodtam, mit is adhatnék én annak a városnak, amelyik életem része volt! Aztán kitaláltam. Az erkélyemen kialakítok egy „Sarkadért teraszt” sok-sok csodálatos virággal. Tiroli muskátlit, színes petúniát és rózsát ültetek majd ki, aztán pedig a ház előtt egy hosszú virágoskertet alakítok ki. Életet akarok adni, mert aki életet ad, az maga is tovább él... Magyar Mária
