Békés Megyei Hírlap, 1997. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-11-12 / 9. szám
BMMllll 1997. január 11-12., szombat-vasárnap Porcsalmy Gyula: Magyar történelmi elbeszélések (5.) Csanád vezér dicsőséges győzelme Hatalmas nagy úr volt I. István királyunk uralkodása idejében Ajtony vitéz. Birtokai a Tiszától az erdélyi hegyekig, a Köröstől az Al-Dunáig terjedtek. István királyunknak is ugyancsak meggyűlt a baja a hatalmas főurakkal, ezek közül nem egy még a keresztény egyházra is rátört. De István egymás után legyőzte a fellázadt főurakat. Csak Ajtonyt nem támadhatta meg, mivel ez nem bántotta a keresztényeket, de meg nem is tagadta, hogy ő keresztény volna. Pedig szeretett volna a hatalmas kiskirállyal elbánni. Ajtonynak volt egy messze földön híres vezére: Csanád. Gyula főúr ígéretet tett a királynak: udvarába hozza Csanádot. Cselt vetett, és elérte célját. István király gazdagon megjutalmazta Csanád vezért, és a Csanádról elnevezett vármegye ispánjává tette A király meglepődve ismerte fel Gyulát, a főurat, de a másikról nem tudta, hogy ki az. Mielőtt megszólította volna őket, megszólalt a főúr: — íme, uram, királyom, itt van Csanád vezér... Csanádvezéraföldreborultakirályelőtt. Kegyelmébe ajánlotta magát, és hűséget esküdött neki. A király örömmel emelte fel a földről, s azonnal vezérévé tette. Csanád hála fejében azonnal megkeresztelkedett, és István király hűséges híve lett. De Gyuláról sem felejtkezett el a király. Megkapta—elöljáróban—az öt falut sok szolgával együtt. Ajtony midőn megtudta, hogy Csanád a királynak hűséget esküdött, még dühösebb lett rá. Azt üzente neki, hogy elpusztítja, mint hűtlen ebet. Csanád is bosszúra vágyott. Erre nyílt is alkalma, mert a király immár elérkezettnek látta az időt arra, hogy Ajtonyt megfenyítse. A király, a főurak, a sereg fővezére Csanádot választották, ki jól ismerte Ajtony tartományát, seregét. Tudta, hogyan kell ellenük harcolni. És Csanád örömmel fogadta el a fővezérséget egykori ura ellen. A mai Törökkanizsa mellett találkozott a király serege, meg az Ajtonyé. Reggeltől délig tartott a csata. Sok jó vitéz hullott el ez idő alatt. Délfelé tűnt ki, hogy mégis Ajtony a vitézebb és serege erősebb. Csanádnak nem voltak olyan jó harcosai, mint Ajtonynak. Meg is futamodtak a királyi csapatok, s este a Tiszánál, Oroszlánosnál szálltak táborba. Ajtony meg velük szemben, a nagyőszi mezőn. Másnap lett volna a döntő csata. A király emberei lankadtak, fáradtak voltak. Az Ajtonyé friss, harci kedvük még megvolt. Csanád vezér szerencsét mem várhatott a másnapi ütközettől. Éjjel a sátrában nem tudott elaludni. Mindig a másnapi ütközetre gondolt. Majd a kimerüléstől mély álomba szenderült... Különös álmot látott. Egy oroszlán lopakodott be sátrába, s körmeivel rázogatni kezdte e szavakkal: „Mit alszol? Kelj fel hamar, füvasd meg a kürtöt, indulj a harcba, legyőzöd ellenségeidet!” S ekkor felébredt. Szinte acélozottnak érezte izmait. Rögtön összehívta embereit, s elmondta nekik az álmát... Azok készek voltak az éj sötétjében azonnal harcba menni. Mikor a Nap fölkelt, első sugarai Csanádot, mint diadalmas vezért köszöntötték... Csanád első dolga volt, hogy a királyt a győzelemről értesítse. — Vidd el ezt urunk királyunknak a győzelem bizonyságául — szólt jó barátjához: Gyula főúrhoz, ki iránt nagy hálát érzett, hogy Ajtony bosszújától megmentette. —Nekem még itt dolgom van. S azzal átadta neki Ajtony fejét. Gyula örömmel vette a megbízást. Azonnal útra is kelt a király székhelye felé. Csanád harcosaival a halottakat temet- tetteel. A királyi székhelyen nagy lett a vigadalom a győzelem hírére. Különösen ünnepelték Gyulát, aki Ajtony fejét is elhozta. — Ki volt a hős, aki levágta? — kérdé a király. —Én—felelte képmutatóan. A király megölelte, majd lovaggá ütötte és neki ígérte Ajtony birtokainak egy részét. Csanád vitéz, miután meghódította Ajtony tartományát, seregével visszatért a királyhoz... Az első, amit meglátott, mikor a királyi székvároshoz ért, Ajtony feje volt a kapu felett. Mikor nagy kürtszóval bevonult a városba, feltűnt neki, hogy a király nem jön eléje, s bár nagy örömmel fogadta, de vigadó helyéről fel sem kelt, s mígGyula jobbján ül, őt távolabb ültették le, hogy étkezzék... Kezdett sejteni valamit, de nem szólt semmit. Gyula főúr egy ideig feszengett ülőhelyén, de látva, hogy Csanád nem irigykedik rá, megnyugodott. Azonban a király egyre magasztalta Gyulát, s dicsérte a vezér előtt, úgyhogy az el nem tudta képzelni a király szándékát. Végre is kifejezte a király, hogy azért magasztalja Gyulát, mert az Ajtonyt is megölte. Csanád nevetve válaszolt: — Ha a fejét elhozta, miért nem hozta el Ajtony nyelvét is az, aki a király ellenségét megölte? A király meghökkente beszédre, s azonnal megparancsolta: hozzák eléje a fejet, hogy megnézze. Gyulafőúrekkormársápadozott Szeretett volna megszökni, de nem lehetett. Behozták a fejet. A szájában csakugyan nem találtak nyelvet. Csanád ekkor belenyúlt a tarsolyába, s felmutatta Ajtony nyelvét. A király dühre geijedt, mikor rájött Gyula turpisságára. Gyula főúron nevetett mindenki. Kárörvendői is voltak. A hiú, nagyravágyó ember kegyelemért esdekelt. A király győzelmi örömében, meg hogy mégiscsak Gyulának köszönhette, hogy csalafintaságával Csanádot megnyerte részére, megbocsátott neki, de udvarából örökre száműzte. Csanádot pedig legfőbb tisztjévé tette meg, mégottadiadalünnepen. Neki adta Ajtony birtokainak jórészét, szolgáit, majd így szólt hozzá: — E naptól fogva te leszel a vármegye ispánja, s azt a magad nevéről fogod elnevezni. Csanád vármegyének hívják nemzedékről nemzedékre! Csanád azután csakugyan visszament arra a helyre, ahol egykor Ajtony vezért szolgálta. Ajtony régi pogány vallást követő népe is keresztény lett, s utódaik egész napjainkig mint hű és jó hazafiak mindenkor szerették a hazát. (Csanád vezér emlékezetét pedig Csanád, ez a virágzó alföldi megye hirdeti ma is úgy, mint hirdette évszázadokon át.) IflaEÜ fehéren j Bravó, fiúk! Állok az autópályán, természetesen az elhíresült M5-ösön és számolom a kocsikat a délelőtti csúcsforgalomban. Dzsum, dzsum, dzsum, dzsum, dzsum, dzsum. Hat dzsum. Ennyi autó robogott el mellettem egyetlen perc alatt. A többi dzsum a lajosmizseieké. Az övéké—mint tudjuk —jóval több. A hat kocsi mindegyike nyugati márka, csak tizenhetedikként, a harmadik percben száguld be a képbe egy Trarabant. Személyes forgalomszámlálásomat két nappal később az újságok visszaigazolják. Az illetékes nyilatkozata szerint egy nap 6-8 ezer autó halad át az M5-ösön. Szerinte január elején ez nem rossz szám. Vagyis az útdíj nem bukott meg, bojkott sem lesz. Ha lesz is, nem akkora, hogy csökkentsék a díjat. Akár bele is nyugodhatunk tehát a megváltoztathatatlanba. Hát kérem, ha bele is nyugszunk, kezdjünk el számolni. Sógorék Ausztriában vignettarendszert vezettek be, 70 schillingért tíz napig, 150-ért két hétig, 500-ért egy évig roboghatnak fel, s alá az autópályákon. Nálunk egy oda-vissza út drágább, mint nekik egy heti bérlet az egész országban. Olvasom, hogy 6,9 millió vignettát nyomtak ki, nyilván ennyit is terveznek eladni az idén. Átlagos, két heti díjjal számolva ez egymilliárd schilling, forintra átszámolva 15 és fél milliárd. Nézzük most a mi kis M5-ösünket. Ha a mostani forgalom megduplázódik (amit kétlek) és naponta 16 ezer kocsi veszi igénybe a pályát, akkor egy év alatt 5 milliárd forintot hagynak ott az autósok a koncessziós társaságnak. Az osztrákok hét és fél millióan vannak, mi tízmillióan. Ámennyivel többen vagyunk, ők annyival többet autóznak, tehát nagyjából egál a két ország „autópálya-használatilag”. Vagyis a vignettarendszer Magyarországon is legalább 15 milliárdot hozna (természetesen az összes meglévő pályán), a mostani 5 milliárddal szemben. A jelek szerint sikerült megint kitalálni a nagy magyar csodát: kreálni egy kevésbé nyereséges, de igencsak irritáló megoldást. Bravó, fiúk! Árpási Zoltán ilJNKriElfeÁlL KERESKEDŐM! 1 Rsszv£rrEAR8AaAo A KOZULETEK, INTÉZMÉNYEK, MAGÁNSZEMÉLYEK, FIGYELEM!' Az Univerzál Rt. Papirusz Kisáruházában (Békéscsaba, Szabadság tér 2.) 1997. január 15-étol 50 000 Ft egyszeri vásárláskor törzsvásárlói kártya tulajdonosa lehet, melynek felmutatásával folyamatosan 10% engedményt kap a számla végösszegéből a bolt teljes választékából. (Nyomtatvány, papír-írószer, ajándék, kerámia stb.) Vásárlóink részére parkolási lehetőség az udvarban. (49824) Rosszkedvűnk tele Év eleji gondolatok közérzetünkről Több, mint húsz, számomra többségükben ismeretlen embert kérdeztem meg a közelmúltban — újságíróként. A világunkról alkotott véleményükre voltam kíváncsi. Lehangoló élmény volt. Nem hiszem, hogy a véletlen sodort volna csupa rosszkedvű embert az utamba. Ta- nulságos lehet végiggondolni, hogyan vezetett az út az 1989—90-es eufórikus állapottól a mai, letargikusnak nevezhető hangulatig. 1989-ben olyan lehetőség kapujába érkezett a nemzet, amely — akárcsak két-három évvel előbb—elképzelhetetlen lett volna. A meggyengült hatalom nem csapott le a tétova kezdeményezésekre. Az országot megérintette a demokrácia szele. Nem a látszatdemokráciáé, hanem az igazié. Új szín volt ez az egypártrendszerhez szokott embereknek. Fokozatosan alakult ki egy olyan eufórikus hangulat, amely hosszú időre háttérbe szorította a józan észt. Ennek jó néhány látványos jele volt. Elöntötte az országot akrítikátlan nyugat-imádat. A 60-as évekig a teljes elzárkózás csak növelte a vágyat az ismeretlen életmód és életforma iránt. A nyugat a gazdagság szimbólumává vált. A 70-es évek nyitása ugyan lehetővé tette volna az árnyoldalak érzékelését, de erről senki sem akart tudomást venni. Fokozta ezt a nyugati hatalmak politikája is. Bush akkori amerikai elnök magyarországi látogatásától szent révületbe esett az ország. Senki nem vette észre, hogy ez a jelentéktelen, kis ország csupán eszköz egy nagy, politikai játszmában. Kialakult az emberekben valami naiv elképzelés, hogy egy rendszer bukása azonnali életszínvonal-növekedést eredményez. A valóság a legpesszimistábbakat is felülmúlta: a kapitalista társadalomnak a mai napig elsősorban a negatívumai dominálnak a gazdasági és társadalmi életben. A versenyszellem a farkastörvényeket tette uralkodóvá, demokrácia helyett a társadalom kettészakadása következett be. A rendszerváltás legváratlanabb következménye az emberi lelkek változása volt, s ma alighanem ennek a következményei sújtják legjobban a lakosság döntő többségét. Ázok az ösztönök, amelyeket a „puha” diktatúra féken tartott vagy erősen korlátozott, elszabadultak. Ez több területen érhető tetten. A leglátványosabb — s talán a legsúlyosabb — következménye a bűnözés ugrásszerű növekedése. Majdnem ilyen látványos és súlyos a „fehérgalléros” bűnözők garázdálkodása, akiket a törvény nem tekint bűnözőnek vagy egyszerűen nem tud megfogni. Milliárdos-milliós vagyonok tűnnek el kézen-közön, s okoznak Magyarországon soha nem látott ütemű gazdagodási és elszegényedési folyamatot. A versenyszellem, amely normális társadalmakban a fejlődés hajtóereje, nálunk az emberi—olykor a családi— kapcsolatok teljes szétzilálódásához vezetett. Elképesztő méretet öltött a kiszolgáltatottság. Az eszme diktatúráját felváltotta a pénz diktatúrája. Az egyik — nagyon szűk — rétegnél mérhetetlenül felhalmozódik, s ennek segítségével maga alá hajtja az ezzel nem rendelkező milliókat. Fokozza a feszültséget a mindenkori hatalomgyakorlók szemérmetlen kapzsisága. Sok milliós végkielégítések, hatalmas, munka nélkül szerzett jövedelmek, 30—40 százalékos fizetésemelések az egyik oldalon, fél százalékos nyugdíjemelés, a reáljövedelmek 10—20 százalékos csökkenése a másik oldalon. A tömegeket — a korábban említett illúziók miatt—teljesen váratlanul érték azok a változások, amelyek a kapitalizmus törvényszerű velejárói. A legsúlyosabban a munkahelyek elvesztése vagy bizonytalansága érintette az embereket. Majdnem ilyen, de a mainál sokkal súlyosabb lesz az egészségbiztosítás szétesése. A gyógyszerárak ugrásszerű növekedése, a fogászati ellátás részleges kivonása az egészségbiztosítás kereteiből már napjaink gondja. Az átalakítás — ismerve eddigi reformjaink „sikerét” —csak aggodalomra adhat okot. Készül a nyugdíjreform. Milliós réteg válhat az áldozatává. Egyelőre csak közvetetten jelentkezik — s mivel következményei csak hosszabb távon jelentkeznek —, rendkívüli veszélyeket rejt magában az oktatási rendszer módszeres szétverése. Ezt részben a Nemzeti Alaptantervnek nevezett, a való élettől fényévnyi távolságban lévő írásmű törvénnyé emelése, másrészt a tandíjrendszer bevezetése szentesített. Ezzel vált államilag elismertté a kontraszelekció, s hamarosan a gazdagok privilégiumává a tanulás. Mindezekből következik a jövőkép teljes hiánya. A szocializmus eszmerendszere ismét utópiának bizonyult, s az emberi természet gyarlósága miatt a gyakorlatban megbukott. A vallás nem tudta visszanyerni régi szerepét. Ebben közrejátszott a tudományok, elsősorban az informatika robbanásszerű fejlődése, de a rendszerváltás után az egyház egyes képviselőinek agresszív fellépése is. A kapitalizmus már elveiben is az egyenlőtlenség társadalma. Mai „vadkapitalizmusunk” pedig aligha jelenthet jövőképet. 1997-re a miniszterelnök csökkenő mértékű inflációt, lassan javuló életszínvonalat, minimális gazdasági növekedést ígért. 1997 első intézkedése egy széles körű, nagy mértékű áremelés. Olyan termékek és szolgáltatások árát emelték meg, amelyek miatt az árak növekedése forgószélszerűen söpör majd végig a teljes termék- és szolgáltatáslistán. Ez — bevallottan — csak az első áremelés volt. Beválthatók-e ezek után azok az ígéretek, amelyeket az ország első embere tett? Itt tartunk most, hat évvel a rendszer- váltás után. Kutas Ferenc
