Békés Megyei Hírlap, 1997. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-11-12 / 9. szám
Valaki a fejemben gombolkozik A költő olyan ember, aki naponta meghal és naponta újjászületik. De mi a biztosíték arra nézve, hogy másnap, az új napra ébredve nem marad-e ott a hullája az ágyon, míg épen-frissen és ruganyos-egészségesen egy olyan ember kel fel belőle, akinek a világgal ha van is, ilyen baja nincsen, és ha van is benne sok más egyéb késztetés, lírai késztetés benne nincs...? (8. oldal) Csanád vezér dicsőséges győzelme Hatalmas nagy úr volt I. István királyunk uralkodása idejében Ajtony vitéz. Birtokai a Tiszától az erdélyi hegyekig, a Köröstől az Al- Dunáig terjedtek. István királyunknak is ugyancsak meggyűlt a baja a hatalmas főurakkal, ezek közül nem egy még a keresztény egyházra is rátört. De István egymás után legyőzte a fellázadt főurakat. (9. oldal) „Nekik én Jóska vagyok” Kétegyháza, Gyulai út. Tipikus falusi környezet. Itt él és dolgozik egy családi házban Kalcsó József festőművész. Innen méregeti a világot, olykor-olykor a megváltás szándékával. Negyvenöt éves, a főiskola elvégzése óta rendszeresen kiállít itthon és a határokon túl. Legutóbbi tárlata szerkesztőségünk folyosógalériájában nyílt. Képeit keresik, több munkáját külföldi magángyűjteményben őrzik. Csikorgó időben jártunk nála, az új év első napjaiban. —Hol szilvesztereztek? —Csabán baráti társaságban, művészekkel, civilekkel. —Előtte még aktot festett „egyenesben” a Csaba Tv-ben. Hogy sikerült? —Fél akt volt, azt mondták, hasonlított rá a kép. — Nem jön izgalomba, amikor a műteremben levetkőzik egy hölgy? ■— Van amikor a felöltözött modell erotikusabb. Egy akt mindig konkrét. —Könnyen vetkőznek a modellek? — Nem tudom, jön magától, nem látom feszélyezettnek a hölgyeket. —Feleségét nem zavarja ? — Nem hiszem. Kata átlagemberként került a házasságba, de annyira belefolyt a dolgokba, hogy lassan már műértőnek érzem. Amit korábban talán természetellenesnek tartott, ma természetesnek veszi. Sokat segít, intézi az adminisztrációt, viszi a háztartást, neveli négy és fél éves fiunkat. —Az Iparművészeti Főiskolán végzett, ipari formatervező, de egy napot nem dolgozott a szakmájában. Miért nem festészetet tanult? — Azért, mert az édesapám azt mondta, bármivel foglalkozhatok, de festő nem lehetek. így kerültem Szegedre, a gépipari technikumba. Küszöbét reggelente gombóccal a torkomban léptem át, mert annyira utáltam odajárni. Csak elsőben nem buktam meg, utána minden évben. Nagyon nehéz négy évem volt. — Hogy lett ebből mégis iparművészeti? — A képzőművészeti főiskolán hússzoros volt a túljelentkezés, gondoltam, az iparra könnyebben bejutok, aztán majd átmegyek a képzőre. Be is jutottam, de ottragadtam. Nagyon jó mestereim voltak, akik marasztaltak. És igazuk volt, mert így a művészet sok ágába belekóstolhattam. —A főiskola után hazajött, elővette a vásznat és elkezdett festeni... — Nem egészen. Hetvenkilencben végeztem, de már előtte rektori engedéllyel kiállítottam. Itt lenn Gyulán is. Na, jól mondom én is: itt lenn... Szóval, Gyulán az Erkelben. Pesten volt műtermem, utóbb egy tetőtéri mosókonyha, ahonnan nem láttam ki. Amikor édesapám meglátta, megdöbbent, hogy ilyen lyukban élek. Csalt haza. Összecsomagoltam és jöttem. Ez nyolcvan nyarán volt. A megyében senki nem ismert, hiszen hat évig Pesten laktam. Elkezdtem festeni és kiállítani művelődési házakban, a színházban, a Dürerben, végül a képcsarnokban. Meg kellett forgatnom a nevemet. Tulajdonképpen sose mentem elébe a dolgoknak, máig szeretek itthon ülni és festeni. Valahogy mégis mindig megtalálnak. —Édesapja mit szólt a sikereihez? — Sajnos meghalt 1984-ben, de még élt, amikor ismert festő lettem. Büszke volt rám és rengeteget segített. A sikereimen könnyekig meghatódott. Ez nekem nagy elégtétel volt. — Mi az életfilozófiája, a szakmai programja? — Már a főiskolán elhatároztam, hogy a festészetből akarok élni. Mindvégig ehhez tartottam magam. Próbáltam kerülni az allűröket, a látványos megoldásokat. Azt akartam, hogy amit csinálok, annak ne legyen izzadságszaga. —Azt hiszem, egy művészben kétféle törekvés munkál: megfelelni a szakmai követelményeknek és kielégíteni a megrendelő kívánságát. Hogy sikerül egyensúlyt tartani? Lehet megrendelésre dolgozni művészi engedmények nélkül? — Bizonyos határokat nem vagyok hajlandó átlépni. Előfordulnak ilyen megrendelések, de ezekből nem lesz üzlet. Szerencsére nem ez a jellemző, „Alföldifestőnek indultam, ízes, földhözragadt piktornak. Szeretem ezt a sárdöngölős tangavilágot” FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET sok visszatérő vendégem van, ők nagyon igényesek. Egyikükkel, a Németországban élő Deim gróffal, Habsburg Ottó unokaöccsével például úgy ismerkedtem meg, hogy rendelt nálam egy portrét, a fia meghalt 18 évesen és szerette volna vonásait megörökíttetni. A portré sikerült, azóta is jó barátságban vagyok a gróf úrral. —Mi megy mosta piacon? — Az elvontabb képeket keresik. Talán, mert más lehetőségek után kutatnak az emberek. —Mikor dolgozik? — Általában reggel. Ötkor kelek, megiszom a kávémat és elkezdek festeni. —Készül ezekre a hajnalokra? — Nem mindig, de olyankor is festek, csupán a festés kedvéért. A dolog egyébként egyszerű, ha nem tudom mit fessek, akkor a félbe hagyott képeket veszem elő. Elég nehezen alszom el, ilyenkor félálomban kirakom a paletta színeit. — Nekem egy kicsit reformkori embernek tűnik. Kölcseyre, Berzsenyire emlékeztet, akik távol a szellemi központoktól, vidéki magányukban is alkotó életet tudtak élni. Hogy él Kétegyházán? — Jól érzem magam itt. Alföldi festőnek indultam, ízes, földhözragadt piktornak. Szeretem ezt a sárdöngölős tanyavilágot. — Miközben a magyar művészetpolitika évtizedek óta lesajnálja az alföldi festészetet. Aki mégis megpróbálta, Don Quijote-i szerepre volt kárhoztatva. —Ezért szeretek Don Quijote-i figurákat festeni. — Komolyan veszik a kétegyháziak, vagy bogaras piktornak tartják, s kellő távolságtartással művész úrnak szólítják? — Úgy érzem, szeretnek. Egyébként meg szoktam kérni őket, ne művész urazzanak, én Jóska vagyok. Van egy kedvenc törzshelyem, a Lukács, ott időnként összejövünk és elkvaterká- zunk. De nehogy azt higgye, hogy festészetről beszélgetünk, inkább az őszi szántásról, a vetésről, a betakarításról. A fél ország tud a Lukácsról és azt is tudják rólam, ha megtelek festékszaggal, akkor nekem el kell mennem a Lukácsba. Nem a fürdőbe, a kocsmába. Még pontosabban: a bisztróba. —Mit szól hozzá a felesége? — Amikor látja rajtam, hogy elegem van a festékekből, maga mondja: menj el kicsit a Lukácsba. —Irigyel vannak? — Kinek nincsenek? Legutóbb például Csabán szólítottak meg, hogy hallják, úszómedencét építek az udvar végében. —És ha épít? — De nem építek. S ha építenék is, nekem a pénzért meg kell dolgoznom. Alá kell írnom a képet, ami jó esetben két emberöltő után is ott lesz a falon. Ebben a szakmában nem lehet hókuszpókuszokból megélni. — Ausztráliában, Angliában, Németországban , Ausztriában, Japánban, Mongóliában és Kanadában is vannak képei, szerte a világban. Mit érez, amikor elviszik egy-egy festményét? — Tudomásul kell venni, hogy az ember nem magának fest. Ezért — bár sajnálom „gyermekeimet” — örülök annak, hogy elkerülnek a képeim, mert így többen látják azokat. Nem válságként élem meg a dolgot. Menjek el vasutasnak és mellette fessek, csak magamnak? Végül is nagyon jó látni olyan lakásokat, ahol a falakon jó sok Kalcsó van. így talán nem fognak olyan könnyen elfelejteni... Árpási Zoltán
