Békés Megyei Hírlap, 1997. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-04-05 / 3. szám

A Repülő kastély üzenete Gyula főúr csele Az idei ősz nagy CD-ROM-sikere a Repülő kastély című mesélőkönyv, ami egészen új formanyelvet teremtett a multimédiás mesék világában. A mese forgatókönyvírója, rendezője Pálfalvi Dorottya neve nemcsak a mesét, hanem a Marcato Multimédia Kiadót is fémjelzi. (6. oldal) Volt a főurak között egy csalafinta eszű főúr. Gyulának hívták. Egy szép napon így szólt a királyhoz: „Ha csak Csanád vezérre van szükség, hogy hadba menjünk Ajtony ellen, én ígérem: Csanád a mi táborunkat vezeti Ajtony ellen, s addig nem újul meg kétszer sem a hold.” (7. oldal) Vannak történetek, amelyeket csak és kizárólag két ember írhat meg. Ha egyáltalán akarják. Különben a történetek többségének epizódkockái megmaradnak egymás közt, örökre. Vagy... Szerencsére olykor a véletlen segít s alakítja, melyik változat válik valósággá. Az alábbi portréfélének köze van ahhoz, hogy Mári Lajossal volt négy, közös diákévünk az akkor még legendás „vízmű”- technikumban. Annak is jelentősége lehet, hogy az idő tájt mindennap együtt szálltunk fel Csa­bán a háromnegyedhármas „sarkad— kötegyán—vésztőire”. Kártyáztunk, szívtuk a hatvanfilléres Tulipánt, néha káromkodtunk, az elfogott betli miatt nagyokat csapva a kártyaasztalnak is kiváló nagyméretű rajztáblára. De talán még annak is jelentősége lehet, hogy egykor mindketten a sarkadi Vasút ut­cában láttuk meg a napvilágot. Amikor majd’ fél emberöltő után, egyszer csak kiállításmeghívót hozott a postás, tudtam, leülünk beszélgetni. Már ennek is lehet három éve...-—Lajos, szóval festőművész lettél? — Egy csodát! Még csak az kellene, hogy ezt így leírd. Nem elég, ha szürke, igazán semmihez sem értő figurák csokomyakkendőt öltenek, névkártyát nyomatnak és keddről szerdára mene­dzserigazgatónak kiáltják ki magukat? Azért szerencsére a művészet világa egy kicsit más, vagy csak én gondolom így, lévén nem igazán tartozom semmi­lyen táborhoz. A saját vértjeim vezérel­tek mindig, bár soha nem mulasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy minden arra érdemes embert meghallgassak. Festeni komolyabban egy sikeres oros­házi amatőr kiállítás után kezdtem, amikor sok száz kép közül az enyémet is beválogatták a szolnoki, már orszá­gos tárlatra. Amit ott mondott rólam Losonczi Miklós művészettörténész, azon máig eltöprengek. És belőle erőt kapok. Tudod, mégis csak háromszáz festmény volt ott azon a kiállításon. Mostanában háromszor mutathattam meg magam Csabán, aztán Gyulán, újra Szolnokon, már önállóan. Most leg­utóbb a békéscsabai szlovák háztól ke­restek meg, hogy szeretnék, ha... Öröm­mel mentem, mint mindenhová. Kell-e több annál, ha az ember megmutathatja egy másik arcát is. Tulajdonképpen az is az övé, csak színekben, formákban, hangulatokban elbeszélve, érzéseket közvetítve. Egy teremnyi vallomás, szobába hozott életkép. Hogy van-e ne­vem s hogy mekkora? Szívből mon­dom, nem nagyon érdekel. Van egy mondás, ha jól emlékszem, én Kohán György kapcsán olvastam: Nem a pa­csirta fontos, hanem az éneke. így gon­dolom magam is. Nem tud annál többet jelenteni semmi, mint mikor odajön egy bácsi, mint a múltkor, és azt mondja, „szépen festel, fiam!” — Fontos, hogy honnan indul az ember? — Nagyon. Bizony fontos, hogy mi­kor születik az ember és hová. Negy­venötjúliusában Sarkadon már túljutott a front, anyám egy papnál bújt meg, de katonaszökevény apám megelőzte az oroszokat is. Apám szabómester volt. Sokat olvasott, sportolt, gyönyörűen hegedült, dalárdába járt és verseket is írt. Családunk már a harmincas évek­ben házi vetítőgépen „mozizott”, és Tolnai Világlapját járatott. És ne feled­jem, apám Féja Géza barátja volt! Egy­szer magával hozott Csabára, amikor Szabó Pállal tartottak író-olvasó talál­kozót. Apám testvére pedig festett. Kell-e bizonygatnom, mennyi minden megfogott, igaz hagytam is. Még vala­mi! Elég sokáig Sarkadon éltem, volt időm magamba szívni a levegőjét. Na­gyon egyenes emberek élnek ott. Szó­val mindent megkaptam ahhoz, hogy rendes ember váljék belőlem. Az életbe induláskor, technikus­ként is szerencsém volt. A Körös­vidéki Vízügyi Igazgatóságnál a mostani igazgató, Goda Peti már ak­kor is olyan vezető volt, hogy a 74-es nagy árvíznél nem volt rest, és meg­kérdezte tőlünk Hosszúfokon: ,,Ti hogy látjátok, mi lenne a jobb megol­dás?” ,,Húzzunk nyúlgátat a régi kis­vasúti töltésre!” — mondtuk, és ta­lán valószínűtlenül hangzik, de meg­menekült Sarkad. így történt, hidd el. Ezért lehet a mi szakmánkban egy gátőr is professzor. Idővel Mári Lajosban is megérett: az igazi építész egyedül is alkotni akar. Az elsők közt alapított káeftét Sarkadon, ahogy akkor mondták, szakcsoportot. Egy idő után a 13 közül csak az övéké tudott megmaradni. Máig büszke min­den lefektetett méter gázcsőre, felhú­zott falra, beszerelt kazánra. Az újabb kihívást a „nagyalföldi kőolaj” jelentet­te: ,,Borzasztó nagy kihívás volt. Gon­dolj bele, ha csak egy fél milliméterrel elnézel egy csavarhelyet a betonalap­zaton, márfuccs az egésznek. Fantasz­tikus tempót diktálnak még ma is. Óriá­si pénzek a beruházásoknál, csúcstech­nika mindenütt. A gáz tényleg nem já­ték. Mindig túlfűtve dolgoznak, mint az aranyásók.” — Válság a házasságban. A munka­adó kínálata: költözzön Füzesgyar­matra. Nem vállalta. Immár új család­ban él, de gyakran jönnek a gyerekek Orosházáról is. Itt, a Mednyánszky ut­cai kertes ház nyugalmat és újfent sok munkát kínál. Kínálna. — Három éve lakunk itt, még kell öt, hogy rendbe rakjuk teljesen. Időm most már lenne, de nem bírom. Hirte­len jött a baj. Köhögni kezdtem, de akkor még nem gondoltam semmi rosszra. Néha egy ceruzát is nehezen emelek fel. Holland értágítót szedek. Szívnagyobbodás. Megyek ki a konyhába és egyszer csak nem kapok levegőt. Ebben a betegségben az a legrosszabb, hogy néha muszáj mo­zognod, néha viszont a teljes pihenés az elengedhetetlen, már-már mozdu­latlanságra vagy ítélve. Ilyenkor gondolkodom a következő képen. Megvan a fejemben legtöbbször. Ha az ember harminc évig járja az Alföl­det, milliónyi élmény rögzül benne. Hirtelen leakaszt egy képet a falról. Mezőtúr környéki emlék. Ketten busz­ra várnak. Valahol a tanyák és a város közt. Hogy kinek mi jut eszébe a tárlat­látogatók közül? Bizonyára kinek-ki- nek egészen más. — Ahogy tudom, szigorúbban vett művészettörténeti értelemben nem be­szélhetünk önálló alföldi festészetről, de a szolnoki és a hódmezővásárhelyi művésztelepek által kisugárzott Al­föld-festészetről igen. Ehhez az iskolá­hoz szeretnék közelíteni. Persze, le­gyen valamilyen üzenete minden kép­nek, de mindenképp a realizmus uralja, s csak addig legyen elvont az üzenet, ameddig érthető. Ha nem is mindenki számára, de a befogadók többségének feltétlenül. —Ilyenkor, esztendőforduló táján a szokottnál is jobban szeretünk ter­vezgetni, hogy ne mondjam, álmo­dozni. Ha kívánhatnál valamit ma­gadnak, valakinek, valakiknek... most itt az alkalom játssz el a gondo­lattal! — Könnyű a válasz, nem kell gon­dolkodnom sem rajta. Építenék Lipták Pálnak egy galériát a főtér közelében. Ott a régi buszpályaudvarnál van is egy alkalmas terület, ahol a falra mindig kiírják: vesszen a kormány. Ingyen megtervezném, felépíteném neki, talán a város javára is. Mert egyre kevesebb színtér jut a kultúrának, meg aztán in­nen, a közelünkből is tucatra való pél­dát tudok, hogy sokszor akkor kezdünk becsülni valakit, amikor ő már nem tudhat róla. Fábián István Mári Lajos:Buszra várva A doktor úr mindig meg van ijedve, amikor megyek felülvizsgálatra fotó: lehoczky Péter Nem a pacsirta fontos...

Next

/
Thumbnails
Contents