Békés Megyei Hírlap, 1997. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-03 / 2. szám

1997. január 3., péntek MEGYEI KÖRKÉP &1----------------------------------------------------------------------------------------------------­---­IRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Józsi úr végre elmosolyintotta magát Abbáziában Visszatérnek a szép idők? Olvasóink írják .... Az itt közölt vélemények nem okvetlenül azonosak a szerkesz­tőségével. Az olvasói leveleket a szerzők előzetes hozzájárulá­sa nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. Abbáziában, mely a koronás fők, az arisztokrácia és a nagypolgárság kedvelt pihenőhelye volt a múlt században, úgy 25 éve él egy bácskai magyar úr, Pékity József. Ha pontosak akarunk lenni, a glancos üdülővárossal egybeépült üdülőfaluk egyikében, Lovranban lakik. Tisztes polgári foglalkozása mellett — mérnökember volt, ha igaz — idegenvezetésre adta a fejét. Nyugdíjaskora óta pedig szinte életformájává vált a magyarok kalauzolása. Nemrégen—egyetlen napra—a gyulai idegenforgalomban érde­keltek kis csoportját vette védőszárnyai alá. Ám ennyi idő is elegendő volt annak felismerésé­re, hogy igazi egyéniséggel akadt dolgunk, akinek „fazonja” van. Józsi úr — mert mi másnak is nevezhetnénk?! — jottányit sem enged a szigorú etikettből. Jól illik hozzá Abbázia. Az egyik opatijai kikötő- mólón Józsi úrtól rövid kurzust veszünk Horvátország, a horvát tengermellék, az Isztriai-félszi- get, Fiume (vagy Rijeka), Opatija és Józsi úr történetéből. (Abbázia olaszul és Opatija horvátul ugyanazt jelenti: apátság. Egy 1506-ban, bizonyos Simon apát által ott alapított Szent Jakab - eleinte bencés, majd Ágoston- rendi - apátság ihlette meg mind­két nyelv névadóit.) Aztán köze­leg a tengeri motoros, mellyel megpördülni szándékozunk a Kvamer-öböl legészakibb csücs­kében. Közeledvén a rakparthoz, a látvány alapján találgatni kezd­jük a hajó nevét. Ha sor került volna szavazásra, a legtöbb vok- sot nyilván „A kapitány utolsó útjára készül” név kapja... Annál romantikusabb lesz. Józsi úr ép­pen ott tart, hogy egy mágnás társaság miként veszett annak idején a háborgó tenger habjaiba, amikor partra pattan az olasz filmekből ismert svádájú, hely­beli ifjonc kapitány. (A személy­zet többi tagja addig a kormányt fogja.) „Janapót kívánók!” vált magyarra a kapitány. A Gyulai Várszínház igazgatója segítségé­vel kihúzza a partra a hajót, aztán szava veszik. A Melkior — mert ez volt a kivénhedt propeller böcsületes neve — amolyan Margit-sziget körül keringő Szundi, Hapci meg egyebek mé­retű tengeri szörny—nekilódul a hullámoknak. Józsi úr mikrofon­ba beszél, ám hangja megtörik a mélyen zúgó dízelhang dörmö- gésén. Változatlanul öltönyt, nyakkendőt, felöltőt és mosoly- talan arcot visel. A magyarok vígan szelik a vi­zet a horvátok tengerén. Meleged­ni óhajtván, a férfiutasok prakti­kusan Elsa Devidire emelik tekin­tetüket, aki horvát szépség, s mel­lesleg az opatijai Gioel Tours társ- tulajdonosa. A férj „olaszból” származik, a cég neve Giorgio és Elsa összefonódásáról árulkodik. Nem sokkal az indulás után „vízistop” következik: az egyik mólónál ketten is felkéredzked- nek. Később kiderül, a dolog „meg volt rendezve”. Elsuha­nunk — jó, szép lassan elúszikálunk — a háromezres szabadtéri színpad mellett, sze­met vethetünk Holoskóra, a kis halászfalura, ahol 1890-ben örökre eltávozott elődeink közül a kiegyezés miniszterelnöke, Andrássy Gyula gróf. (Arról nem is beszélve, hogy Ferenc Jóska itt randevúzgatott Schratt Katalin­nal.) Végigpásztázzuk szemünk­kel a 13 kilométeres, kiépített parti sétányt Holosko és Lovran között (ez a romantikus sétaút öleli át Abbáziát is). Elmeren­günk: hogy nem érték fel ésszel a történelem során az osztrák-ma­gyarok, az olaszok, a horvátok, hogy vízparti telkek lévén keríté­sekkel kicsippenthetnének egy- egy darabot a sétányból is. Nem jártak ezek soha a Balatonnál vagy a Holt-Körös szarvasi, békésszentandrási szakaszán? Nézzük a távolban a Krk-szigetet a kontinenssel összekötő grandi­ózus híd sziluettjét. Józsi úr meg­jegyzi: ezen fut az a cső is, me­lyen a magyarok Földközi-tenge­ren érkezett olajatkapnak. Valaki megjegyzi: hébe-hóba... Találkozásunk századik per­cében halvány mosoly fut át Józsi úr arcán. Szent Isten, mi történhe­tett?! Aztán „szagát” vesszük, hogy a kapitányi álláshoz legközelebb állván ő értesülhe­tett először az örvendetes hírről: a vízistopos „beépített ember” volt, aki egy flaska helyi speciali­tással, amolyan szőlőpálinkával egyensúlyozott közénk. Kóstoló következik, kísérőül narancslé­vel és Józsi úr mosolyával. For­dulóhoz érkezünk, vissza kell menni a kikötőbe. Felettünk ma- gaslik a Monte Maggiore (horvá­tul csak Ucka) 1396 méteres csú­csa—az adriai magasság szerint. (Azt halljuk, hogy országunk ha­gyományaitól elidegenülve, az utóbbi évtizedekben Magyaror­szág kezdett átállni a balti magas­ság szerinti szintezésre: a Varsói Szerződés a moszkvai módit öl­tette fel velünk. Igaz, ezáltal egy méterrel magasabbak lettek hegycsúcsaink...) Józsi úrnak meglehet a véle­ménye a magyar sajtóról (is). Me­séli, hogy a boszniai vérontás ide­jén, amikor korlátozott módon horvát területeket is érintettek egyes harci cselekmények (ref­rén: de Isztriát soha!), a Magyar Rádió egyik híradásában világgá röpítette a hírt: szerb repülőgépek bombázták, rakétákkal lőtték a horvátok rijekai állásait! Itt, a — 90-es évekbeli — háborút soha nem látott Rijeka tőszomszéd­ságában azonnal sikerült megfej­tenie a ritka nagy baromságot ál­lító híradás alapját. Ugyanis az osztrák, a német, az angol, a sváj­ci meg miegymás adók is közöl­ték a hírt, annyiban eltérve a Ma­gyar Rádióban közöltektől, hogy a szerbek horvát állásokat bom­báztak« Rijekánál, azaz a tenger­parttól 300 kilométerrel észa­kabbra fekvő Rijeka nevű folyó- nál. Igaz, évszázadokig nem ők, mi éltünk a horvátokkal közös hazában... Nosza, szólt valaki­nek, s becsületünkre legyen mondva, rádiónk helyesbítette önmagát. Ám akkorra már min­den valamire való turistacsoport lemondta tervezett utazását... Józsi úrral az egyetlen közös napunkon végigjárjuk a város legszínvonalasabb szállodáit. Az új — privatizáló — tulajdonosok Németországból hazatért horvát vendégmunkások. Ők is azt te­szik szállodájukkal, mint az ott magánosított hotelek újdonsült tulajdonosai kivétel nélkül: azon­nal hozzálátnak a szálloda felújí­tásához, csillagai számának nö­veléséhez. Kezdjük érteni az ar­rafelé élőket: miként tudtak vala­ha koronás főket vonzani hóna­pos üdülésekre. S kapisgáljuk már azt is, miért Józsi úrra alapozzák a magyarok abbáziai kalauzolását. Kiss A. János Pékity József Petrovszki Pálnéval, a Gyulai Idegenforgalmi Egyesület alelnökével az opatijai Hotel Adriatic kaszinójában Az evangélikus vallásalapító Luther Márton A Békés Megyei Hírlap 1996. december 24—26-ai számának 24. oldalán megjelent írással kapcsolatban van némi megjegyzésem. A Martin Luther Kingről szóló szövegből kis, rövid idézet: „...a nagy református nevét is felvevő...” Itt némi tárgyi tévedés áll fenn. Ugyanis Martin Luther magyarul Luther Márton nem nagy reformá­tus, hanem reformátor, a luteránus, vagyis evangélikus vallásalapí­tó. Dr. Zsila Jenóné, Békéscsaba Köszönet a gondozásért Kisnyugdíjas özvegyasszony vagyok. Szeretnék köszönetét mondani annak a három családnak, akik széppé tették a karácsonyi ünnepet számomra: pénzzel segítettek, déligyümölcsöt, édességet és húst adtak. Nagyon jó, hogy vannak még olyan családok, akik gondoskod­nak az egyedülállókról. Köszönök nekik mindent és boldog új évet kívánok! Egy egyedül éló' özvegyasszony Kilakoltatás „Oly korban éltem én e földön”, amikor az önhibájukból nem fizetőkkel együtt kilakoltatják azokat is, akiknek semmi jövedelmük nincs, esetleg némi jövedelempótló támogatás. Jogilag rendben lévőnek látszik a dolog, de társadalompolitikai szempontból is? Uraim, szocialista elvtársak! Egyáltalán van fogalmuk önöknek, hogy mi történik ebben az országban? Eljutottak-e már odáig, hogy észleljék: újra itt a hárommillió koldus országa? Én egyet tapaszta­lok: rögeszmésen, elhivatottsági tudatuktól elhomályosult tekintettel ismételgetik a panelszövegeiket. Olyanokat például, mint „csatlako­zás Európához, belépés a NATO-ba, meg szociális piacgazdaság, erős középosztály” stb. De ha már annyira kapitalizmust akarnak építeni, legalább azt hagyják ki az Alkotmány-koncepcióból, hogy:, A Magyar Köztársa­ság szociális állam". Csak ezt ne mondják, mert ez így nem igaz. Ez a gazdagok és a nagyon szegények országa lett. Rájöttem a meggazda­godás titkára is! Már Izrael prófétái is megmondták: ,,a gazdagok úgy lettek gazdagok, hogy meglopták a szegényeket." Úgy bizony, alaposan me gloptak bennünket. Kifosztottak. Én csak becsülni tudom a miniszterelnököt őszinteségéért, amikor azt írja a Time európai kiadásában, hogy „Kádár János atyáskodó rendszere iránt sem érzünk nosztalgiát. Eltüntetjük a kádárizmus utolsó maradványait is, és véget vetünk az állami gyámkodásnak.” (Népszabadság, 1996. december 9.) A tévében pedig ezt mondta: „nem azt tesszük, amit szeretnénk, hanem azt, amit kell”. Szóval, erre kell számítanunk, ez legyen a jövőképünk, mert a főnök szerint többféle kapitalizmus van. Nekünk ez jutott. A koplalási korszak prolongálva. Metlicsák István, Békéscsaba Serédi János A svábok szilvesztere 2. Az évbúcsúztatót ezúttal a Meggyesi-tanyán rendezték. Özvegy Meggyesi Ádámné ta­nyája volt az egyetlen magyar porta, mely beékelődött a svá­bok lakta dűlőbe. A magas ter­metű magyar asszony pedáns rendet tartott a tanyáján. Min­den ősszel, bármilyen idők is jártak, kiönthetett a Körös, jö­hettek a románok, tombolhatott a háború, a megszokott teendőkből semmi sem zök­kenthette ki, s fehérre meszelte az összes épületet. A fiáról pe­dig az a hír járta, hogy mielőtt belépne az istállóba, hogy meg­fejje a teheneket, tiszta kötőt ölt maga elé és fényesre suvickolja a csizmáját. Ádám egy éve jött haza az orosz frontról. Egy ki­sebb sebesülés miatt leszerel­ték, s nyomban feleségül vette Schlicher István lányát, Mag­dit. Máskor a szilveszteri mu­latságot összekötötték a disznó­torral, s késő este kezdődött a dínom-dánom és hajnalig tar­tott. Volt új módi is — a cigány- kajárás —, amit a szlovákoktól vettek át, de többnyire vidáman adomáztak, táncoltak, szólt a sramlizene, olyan régi sváb da­lokat énekeltek, melyeket már a fiatalok nem is igen értettek, és magukra öltötték ilyenkor a nagyapák meg a nagyanyák ru­háit, melyeket a ládák fiókjai­ban kincsként őriztek. De ezen a napon mindez elmaradt. Ko­rán gyülekeztek, hogy nap­nyugtával hazaérhessenek. Rossz hírek keringtek az orosz katonaruhába öltözött betyá­rokról, akik kirabolták a tanyá­kat, Kereken pedig egy gaz- dasszonyt a béresével együtt az istálló közepén lelőttek. Schlicher dél tájban érkezett. A Meggyesi-tanya tisztaszobá­jában már összejöttek néhányan. A két ablak közt, széken állva, nyakában a csillogó réztrombi­tával a trubacsos Hankó teli tüdővel fújta a Fehérvári indu­lót. Előtte Meggyesi Ádám egy­magában cifrázta a Marsot. A fiatalok körbevették és üteme­sen tapsoltak, meg hujujoztak. Az asszonyok a konyhában sü- rögtek-forogtak. A terített asz­talnál csak Zilbauer tanító úr ült. Mellé telepedett. Egy darabig el­mélázva nézte a fiatalokat, s kö­zéjük képzelte a fiát. Aztán kör­beforgatta a fejét és megszólalt. —Hol vannak a többiek? Hol van Brand gazda, hol van Kemf? Hogy merik megszegni a hagyo­mányokat? Amióta ideteleped­tek elődeink, törvénnyé tették a szilveszteri összejöveteleket. Rossz előjel, ha megszegjük a hagyományokat — könyökével oldalba lökte a tanítót. — És a felesége, ő se jön? Persze, maga nem is sváb, maga bajor. A sváb dűlővel szemben állt az iskola. Zilbauer több mint másfél évtizede oktatta a kör­nyékbeli, zömmel magyar, sváb és néhány szlovák nebulót. Ko­rán pocakosodó, lötyögő hájú, nagydarab ember volt és módfe­lett kedvelte a sört. Ezért nevezte el bajornak Schlicher gazda, amit a tanító úr mindig vissza­utasított, most azonban mélyen hallgatott. Kisvártatva a zsebé­ből előhúzott egy összehajtott papirost. — Mi ez? — Olvassa el! — Nem látok. —Tessék, itt a szemüvegem. Schlicher gazda lassan betűz- gette a szöveget. Ráncos arcán hamuszínű foltok jelentek meg. Magdi lánya éppen a konyhából jött egy tálcával. Teli boros- kancsóval és poharakkal. Álla­potos volt. A csipkeszélű nagy kötény sem tudta elrejteni gömbölyödő hasát, mely olyan volt, mintha egy szénával meg­buggyantott kosarat cipelt volna maga előtt. — Édesapám, tanító úr, tes­sék, fogyasszanak — töltötte meg a poharakat. A tanító az apjára nézett. Schlicher kiejtette kezéből a papirost. Hátrabillent a széken. — Mi történt, édesapám, rosszul van? — kérdezte riadtan a fiatalasszony. Apja nem válaszolt. Máskor csillogó kék szeme elhalványult és a fehér terítővei letakart asztal közepére szegeződött. — Semmi, semmi — szólt közbe azonnal a tanító úr. —Hát ez a levél? Magdi az ablakhoz viharzott a papirossal. Először azt hitte, a bátyjától érkezett, valami rossz hír van benne. A szobában csend lett. Han­gosan olvasta. Egyre pörgőb- ben, szinte hadarva. Sorokat ug­rott át, itt-ott megakadt, s ugyan­azokat a szavakat ismételgette. —Kérem, kérem! —könyör- gött a tanító úr. — Ne keltsen pánikot! Magdi megborzongott. Fel­húzta a szemöldökét, mint aki képtelen felfogni a mondatok ér­telmét. Gyűrűsujjával kendője alá igazította a homlokára csú­szott hajtincset. Vett egy mély lélegzetet. Ismét nekifogott. Szeme összeszűkült. Vastag, húsos ajka remegett. — A hadrakelt hadsereg 1944. december 22-ei 0060. szá­mú parancsa értelmében elren­delem az összes német szárma­zású munkaképes személyek mozgósítását. Minden német származású munkaképes sze­mély mozgósítandó és jelent­kezni tartozik. Az összes moz­gósítottak 1944. december 26- án 12 órakor a gyülekezőhelyen kötelesek megjelenni. Mind­azok, akik kivonják magukat a mozgósítás alól, a háborús tör­vények szerint felelősségre vo­natnak. — Hadbíróság fog felet­tük ítélkezni. Ugyancsak szigo­rú megtorlásban részesülnek a családtagjaik és bűntársaik. Hangja hisztérikussá vált. — Te Isten! —kiáltott fel. — Ez nekünk szól! Mi vagyunk a németek, csak mi lehetünk, a svábok! A tanító úr felállt. —Tessék precízen elolvasni. Ezt a parancsot az oroszok Sik­lóson adták ki. Az pedig a Du­nántúlon van. — Akkor hogyan került Ön­höz? —kérdezte Schlicher. — Elkértem — motyogta za­vartan Zilbauer és visszahup­pant a székére. — Kitől? — A városházán, a polgár­mesterúrtól. — Beszéljen világosan, taní­tó úr! — Azt teszem... mit mondjak még? Ez a parancs nem vonatko­zik ránk. — De ugyanez várható ná­lunk is, nemde? — Már nem — hajtotta le kopaszodó fejét Zilbauer. — Azért nem, mert már megkezdődött. Hogy parancsra- e vagy anélkül, válaszolni nem tudok. Tegnap délelőtt két ízben kerestem a polgármester urat, de nem fogadott. Megszakítás nél­kül folytak a tárgyalások. Dél­után azonban megkezdték Gyu­lán is összegyűjteni a svábokat és mindazokat, akiknek német csengésű nevük van. Schlichert valami nagy nyu­galom szállta meg. Gunyoros nevetéssel vetette közbe. — Mit akarnak velünk? Ne­tán elverik rajtunk a port azért a szenvedésért, amit a sok csirke­fogó okozott a világnak? — Egyelőre csak összegyűj­tenek, de azt rebesgetik, állítólag az alispán úr elszólta magát, hogy bevagoníroztatnak. Áz asszonyok meg a fiatalok könyörgő szemekkel fogták közre Zilbauert. —Ha bevagoníroztatnak, ak­kor visznek, de hová? — Valószínűleg Oroszor­szágba, ám nem biztos, mon­dom, csak rebesgetik. — Miért, de miért?! — Éppen ez az, ebbe a miért­be bele lehet kapaszkodni. Első gondolatuk az volt, amit az életösztön diktált. Menekül­ni! A nádalóháti meg a makkosháti puszta a végtelenbe nyúlik. Itt-ott apró erdők tarkít­ják. Üres pajták, juhászkuny­hók, s néhány birkahodály, mely ugyancsak gazdátlan. És ott van a Dajkakert, ahol a kígyósi gróf a fiát nevelte. Az is elhagyatott, kiváló búvóhelynek. Különösen a kiszáradt csatomamedrek, amelyeket áthatolhatatlan sűrű­ségben benőtték a bokrok. A partokon öreg, odvas fák. De el lehet rejtőzködni a nádalóháti tocsogók között, meg a tanyák­ban is, az ólakban vagy a kazlak­ban. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents