Békés Megyei Hírlap, 1996. december (51. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-28-29 / 302. szám
fflSIíBUHBSBl 1996. december 28-29., szombat-vasárnap Porcsalmy Gyula: Magyar történelmi elbeszélések (3.) Lehel vezér híres kürtje Lehel vezér híres kürtjét a jászberényi múzeumban őrzik féltő gondossággal. Az elefántcsontkürt díszes faragású, csorba és repedés látható rajta. Minden magyar többé-kevésbé ismeri történelmünkből a jászberényi kürt mondáját. Az augsburgi szomorú csatavesztéssel van kapcsolatban. Azért én is előbb erről a híres csatáról emlékezem meg. 955 évében a magyarok nagy sereggel törtek Németországra. A velük szövetséges Konrád herceg hívta be őket, ki utóbb árulójuk lett, mert Ottó német császárhoz pártolt át. A magyar sereg több részre oszlott és pusztította a német birodalmat. Egy jelentékenyebb magyar sereg Bulcsú és Lehel vezérletével Augsburgot fogta ostrom alá. Könnyen bevehették volna, mert a városnak nem voltak valami magas és erős falai. A magyarok azonban lovon harcoltak. Lóhátról meg még egy olyan gyenge kerítéssel bíró várost sem lehetett bevenni, mint amilyen Augsburg volt. Ottó nagy sereggel közeledett Augsburg felmentésére. Éppen akkor érkezett meg, amikor a város már-már elveszett. Augusztus 9. volt. Ottó oly hirtelen támadt rá a szemközt álló magyarokra, hogy ezek legrettentőbb fegyverüket: nyilaikat sem használhatták. A páncélos lovassággal meg a nehéz fegyverzetű gyalogsággal szemben kézitusában a védtelen testű magyarság nem győzhetett. így is reggeltől estig tartott a harc. Ekkor kénytelenek voltak a magyarok megfutamodni. Augsburg falai alatt rohantak a Lech folyónak. Odáig is sokat levágtak közülük, sokan a folyóba fúltak. Akik pedig a közeli helységbe menekültek: rájuk gyújtották a házakat, és ott égtek el. Sok ezer magyar pusztult el így. Még több, mint a csatában. De a németek vesztesége is nagy volt. A csatavesztésnek maguk a magyarok voltak az okai. Mint lovas nép, várat ostromoltak és észre sem vették, hogy a közelben nagy ellenséges tábor gyűlt össze, holott annak a Dunán való átkelését könnyen megakadályozhatták volna. Szóval, elbizakodottak voltak az eddigi sok harci győzelemtől. Keservesen adták meg az árát, mert még a menekülőket is összefogdosták Ottó császár parancsára. Egész a magyar határig, napokon át tartott az üldözés. Kit levágtak, kit vízbe fullasztották. Akiket pedig élve fogtak el, agyonkínozták vagy élve temették el... Bulcsú, Lehel és Azur vezéreket menekülés közben fogták el. Regensburgba vitték őket. A közvitézek közül a németek csak hetet hagytak életben. Fülüket, orrukat levágták, ezzel küldték őket hazájukba: — Menjetek el magyarjaitokhoz, mondjátok meg nekik, hogy a kínok ezen helyére többet ne jöjjenek! * * ¥ A három vezért, mielőtt halálra vitték volna, a forma szerint bíróság elé állították. Hej, elég büntetés volt már az nekik, nagyobb a halálnál is, hogy fogságba estek! Inkább óhajtották a halált, de az elkerülte őket. A császár azt kérdezte tőlük, hogy m i é r t olyan kegyetlenek a keresztényekkel szemben. De a jó vezérek aligha a keresztényeket, mint inkább a németeket gyűlölték, mert így válaszoltak: — Mi Hadúr bosszúja vagyunk. Minket ostorul küldött rátok. Ha nem üldöznénk benneteket, rabjaitok lennénk! Ottó császárt mód nélkül dühbe hozták ezek a kevély szavak. Azonnal kimondta rájuk a halálos ítéletet. Csak annyit engedett meg, hogy olyan halált válasszanak maguknak, amilyet akarnak. Lehel ezzel nem törődött. Óhajtása csak ez volt: „Egyebet nem kívánok, csak hozzák elő a kürtömet, s hadd fújjam meg utoljára.” Kívánságát teljesítették. A kürtjét kezébe adták. Lehel belefújt. Fújta gyönyörűen, hosszan, meghatóan... halálra ítélt vezértársai könnyeztek. Az ismerős hangokra a Lech mezején felemelte fejét egy-egy haldokló magyar bajnok. Megacélozta testét egy pillanatra, hogy azután a kürt fenséges hangja mellett szálljon ki belőle nemes lelke... A bírák, köztük a császár, meg a poroszlók is, elbű- völten hallgatták a kürt zenéjét, s talán s o - káig elhallgatták volna, de egyszer csak hirtelen félbeszakadt. Ekkor Lehel vezér előreug- rott poroszlói közül, s a kürttel úgy fejbesújtotta az áruló Konrád herceget, hogy az holtan bukott előre. —Nesze—kiáltá —, eredj előttem a másvilágra, hogy engem szolgálj! (A régi magyarok azt hitték, hogy akit életükben megöltek, azok a másvilágon szolgáik lesznek.) Ekkor az erős ütéstől megrepedt, csorba lett Lehel kürtje... A rettenetes ütésre a császár és a poroszlók is feleszméltek abból a kábult- ságból, amelybe a kürt zenéje ejtette őket. Most már a különben sem védekező Lehelt és társait a fegyveres szolgák elhurcolták, s a császár parancsára tüstént felakasztották. Azok emelt fővel mentek a vesztőhelyre, mert az áruló Konrád megbűnhődött. Fekete fehéren Hathárom, ünnepkor Nézzük karácsony este a focit a tévében. A londoni hathármat. A legendásat. Végre egy jó meccs magyarokkal, több, mint negyven év után. Már nosztalgiából is végignézi az ember. Vagy csak abból, hogy lássa, egyszer tényleg futball- nagyhatalom voltunk. Gurul a labda a gyepen, szaladnak a tizenegyek, a magyarok is, meg az angolok is. Mint akiket felhúztak. Sűrű események a magyar kapu előtt. Az összecsapás végén egy angol a földön marad. Kapusunk felemeli, megpróbálja „kihúzni”, hátha a rekeszizom... Hatástalan. Odaszalad egy másik magyar, Grosiccsal ketten ölbekapják az angolt, kiviszik a kapu mögé. Mellettem megszólal húszéves fiam, akinek ugyebár történelem az egész: „jól látom, hogy az ellenfél játékosai segítenek?” Bizony jól látta. Miként azt is, hogy amikor Grosics karja meghúzódott, kapusunk csak kiintett és helyére máris beállt Gellér, a cserekapus. Egyszerűen, hókusz-pókusz, táblamutogatás nélkül. Már az utolsó percekben járunk, amikor újabb kérdést kapok: „a bírónak egyszer sem kellett elővennie a sárga lapot; ezek a játékosok nem szabálytalankodnak?” Nehéz megértetni, hogy valaha nem volt sárga lap. Azt is, hogy egykor igazi küzdelem folyt a pályán, hogy a labdára, nem pedig a „babára” mentek a játékosok. Alig valamivel több, mint négy évtizeddel ezelőtt. Az idő tájt, amikor Puskás Öcsi szájából elhangzott a legendás mondat: „kis pénz kis foci, nagy pénz nagy foci”. Az idő tájt, amikor — ennek ellenére is — nagy foci volt Magyarországon. Olyan világ, ahol kétgólos vezetés után a játékosok nem az eredmény tartására, a kibekkelésre játszottak, hanem a totális győzelemre. Megszépítő messzeség? Lehet, ám volt játék, siker, nemzeti büszkeség és volt aranycsapat. Játékosai nevét — fájdalom, vagy sem — a grundokon jobban tudták, mint az aradi tizenháromét. Nagyot változott negyven év alatt a világ. Se grund, se foci, se aranycsapat. A gyerekek a válogatott játékosok nevét se fújják már. Igaz, az aradi tizenháromét sem. így élünk (állunk) 1996-ban, Magyarországon. Árpási Zoltán Kántor Zsolt verse Karácsony: magány, fonj! Karácsony: magány, gond, múlj el, rejtsd kulisszáid mögé az időt, összegződjenek pozitív erők, de a jó (hó)felhőket ne fújd el! Bianka talpaival tapsikol: éjjel, amikor a játékmanók figyelnek, most nem tud aludni a gyermek, így az aluszékony boldogság is éber. Karácsony: magány, fonj nyugalmat, adj a kacagásnak hatalmat, ne csak ünnep legyen! Valódi nagy nap. Zsotyi fénycsíkot rajzol: kardlap. Ólomkatonád hova baktat? Ilyen élményt csak Isten adhat. Törpe tacskó kutyánk ül a fotelben (hogy a fene a rangját), s nézi a tévét. Ám ha valami külső zajt hall — esztétikai élvezetét megszakítva —, a bejárati ajtóhoz rohan, és ugat vagy vakkant — aszerint, hogy idegen vagy családtag közeleg. „A ház éber őre” — mondom, érzékeltetve az idézőjelet, mert hogyan is lehetne komolyan venni ezt a modoros körülírást. De nem így volt hajdanában! Azt a szót, hogy kutya, nem illett leírni, „...domb oldalában ebeddel / nézzed a lombon át a lusta holdat” — olvashatjuk Babits Esti kérdés című versében. Domb oldalán kutyáddal... Na, nem! De prózában sem kutya a kutya, hanem: a ház éber őre. Ami persze a mi számunkra marhaság. Viszont a 18—19. században még a zsebkendő is annyira intim ruhadarabnak számított, hogy a fordítók vért izzadtak: miként kellene meghatározni azt a kicsiny hímzett textíliát, amit a szörnyeteg Jágó Desdemona hűtlenségének bizonyítására használ fel. De nem is kell ennyire visszamenni az időben. Mikor kosztos diákként egy kedves öreg házaspárnál éltem, naponta hallhattam esténként: Benn van „az a bizonyos”, lelkem? Az a bizonyos bili — mondtam én röhögve, amit az öregek egyáltalán nem tartottak humorosnak. De nálunk -— otthon a családban —is tudni illett, hogy mi illik. Egyik vasárnap (ikerház, nyitott veranda) az anyagcsere végtermékét jelölő szóval minősítettem valamit. Apám karon ragadott, mint egy terroristát és a hátsó udvarba vonszolt — a disznóól mellékét jelölvén ki kényszertartózkodási helyemül. Kettős vétséget követtem el. Részint drasztikus kifejezéssel éltem, részint még szomszédainkat is megbotránkoztatta, hiszen minden szó áthallatszott. Olvasóim (remélem vannak) most nyilván azt hiszik, hogy korunk eldurvult kommunikációját, a szókincsünkbe szervült obszcén, durva, ordenáré stb. kifejezéseket fogom bírálni. Noha ez is megérne egy misét, most éppen a szépítésről, az enyhítésről, a körülírásról lesz szó. Vagyis arról, hogy bizonyos dolgokat, jelenségeket nem nevezünk nevükön. S nem azért, mert jólneveltek, netán finnyások vagyunk, hanem azért, mert óvatosak, megalkuvók, gyávák. Finomabban: túlságosan diplomatikusak. Egyszóval: itt nem az előző korok eufemizmusáról (tehát a durva vagy illetlen kifejezések szépítéséről, körülírásáról) van szó, hanem olyan közéleti magatartásról, mely a társadalmi hazugság ostyájába csomagolva igyekszik beadni nekünk a tények keserű piruláit. Hogy ez mindig is így volt? Természetesen nem új keletű dologról van szó; csak mi azt hittük (megengedem: nagyon naiv módon), hogy a demokráciában másként lesz. Csalódtunk! A ferdítés, szépítés, csúsztatás, elkenés folyamatossága egy pillanatra sem szakadt meg. Amikor 1968-ban Végh Antal megírta Penészlekről szóló Állóvíz című szociográfiáját — említvén abban a tetves gyerekeket is —, a megyei lap így válaszolt: az iskolások hajában nincs tetű, csak serke. Nos, az ilyenféle válaszok közkeletűek lettek és maradtak. 1988 végén már egészen nyilvánvaló volt a szocialista rendszer társadalmi és gazdasági válsága, de mikor ezt leírtam (akkor már nem kellett ehhez bátorság) arra kértek: említsek inkább válságjelenségeket. Végül „szembetűnő válságjelenségekben” egyeztünk meg — ami viccnek is rossz ugyebár. Szóval, mindenki tud mindent, de azért ne mondjuk ki. Ne mondjuk ki nyersen; magyarán és magyarul. Ne mondjuk ki félreérthetetlenül. A „félreérthetetlen” helyett is inkább használjuk a latin kifejezést. Az „expressis verbis” valahogy sokkal finomabb, és kevesebben értik. De menjünk tovább, mert szeretném bizonyítani, hogy a serkékből milyen tetvek születtek. Nincs hely, tehát most mellőzzük az olyasmit, hogy nálunk a gyári tolvaj az csak „üzemi szarka”, a betörő pedig afféle „rosszcsont”. Még akkor se kapok a szívemhez, ha azt közlik velem, hogy nálunk nincsenek kuplerájok csak masszázsszalonok. De mikor azt hallom, hogy nincs maffia, csak szervezett bűnözés van (de az aztán van!), akkor már a coltomhoz kapnék —ha volna. Ami pedig a kábítószereket illeti, hazánk csak tranzitország — hangoztatták a szakemberek. Hát senkinek nem jutott eszébe, hogy miként a serkéből előbb-utóbb tetű lesz, akként válik egy tranzitország fogyasztóvá, felvevő piaccá? Nem akarok azon ékelődni, mert szomorú dologról van szó, hogy a jogtalan juttatást mi „sikerdíjnak” nevezzük... De herótot kapok, ha azt hallom: a rendőrség a helyén van. Mert hol a helye? Az utcán: mellettem, mögöttem. A közlekedési csomópontban (különösen, ha nem működnek a lámpák), és a háztömb körül, meg az iskolák környékén. Nem a gépkocsiban, nem a bokorban — ahonnan megfigyelhető, hogy szabálytalanul parkírozom, meg az is, ha esetleg túllépem a sebességet. (Érdekes, hogy a tilosban parkolót mindig lefülelik, a gépkocsitolvajokat már ritkábban, és szinte soha nem érik tetten azokat, akik nemi erőszakra vetemednek.) Persze, büntessenek csak! Kapják el az ámokfutó autósokat, s toroljanak meg minden kihágást. De ha egy középkorú háziasszony — aki éppen bevásárolt a piacon — nem látja meg a 40 kilométert feltüntető, sebességkorlátozó táblát, s mondjuk ötvennel megy, hát ne büntessék már két mázsa burgonya árának megfelelő összegre. Egyáltalán: baj van nálunk a minősítéssel, az értékrenddel. S nemigen mutogathatunk másra, mert mindannyian minősítünk is, nemcsak minősíttetünk. Könnyen meglehet, hogy a pályakezdő óvónő éppen olyan igazságtalan volt valamelyik kisgyerekhez, mint az őt megbírságoló rendőr. A gyerekek joggal elvárhatnak tőlünk bizonyos védettséget. Elvárhatunk-e mi az államtól ilyesmit? Hát, nem tudom. Az Élet és Irodalom publicistája ezt írja: „...sohase közelítsünk meg olyan személyt, akivel a belügyminiszter valaha is kezet fogott.” Rajk, Kádár, Piros László vagy Benkei idejében elképzelhetetlen ilyen szöveg. Jó, hogy most megjelenhet, de egyáltalán nem szükségszerű. Viszont inspiráció nélkül nem írunk le ilyesmit. A törpe tacskó hevesen ugat az előszobában — kénytelen vagyok én is kimenni. Az ajtókeretben hatalmas ember, valami számlát hozott. Egy csöppet sem zavarja a parányi eb. — Ugass, csak kisöreg, neked ez a dolgod! — mondja mosolyogva, s megfoszt utolsó ezresemtől. Gyarmati Béla Körülírások
