Békés Megyei Hírlap, 1996. december (51. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-28-29 / 302. szám
Életmű torzóban Gaburek Károly 1996-ban lenne hatvanéves, s már tíz esztendeje elhagyta e Is földi tereket. Művészeti rangját nem a pálya hossza szavatolja, hanem mindenekelőtt az alkotások minősége, személyes hitele. A hátrahagyott életművet csak az elfogulatlan és illúziómentes elemzés emelheti ki számunkra. (6. oldal) Lehel vezér híres kürtje Lehel vezér híres kürtjét a jászberényi múzeumban őrzik féltő gondossággal. Az elefántcsontkürt díszes faragású, csorba és repedés látható rajta. Minden magyar többé-kevésbé ismeri történelmünkből a jászberényi kürt mondáját. Az augsburgi szomorú csatavesztéssel van kapcsolatban. Ezért én is erről a híres csatáról emlékezem meg. (7. oldal) 1996. december 28-29., szombat-vasárnap Rákóczi hadnagya Rákóczi hadnagya olyan ma is, hogy bárki megirigyelhetné. Férfias tartása, délceg járása, és messze zengd hangja a legelzárkózottabb hölgyek szívét is megdobogtatta. Bitskey Tibor mindenben olyan, mint a hajdani nagy mozisikerben, a Rákóczi hadnagyában. Egyedül az évek röpültek el vele, és a hajdani kezdd színész ma már idősödd, az élet rejtelmét lassan kitapasztaló, verseket, irodalmi összeállításokat szívesen előadó alkotóvá vált. Haja már nem fekete, a dér lassan befedte, ám szemében ég a tűz. Mondatai, beszélgetése olyan intenzív, hogy szinte egy lépést hátrálni kell azoknak, akik a közelébe férkőznek. Sztárságnak, allűröknek nincs helye, közvetlen, barátságos és csodálkozó. Még mindig akadnak olyan dolgok, melyek teljesen elbűvölik, és leveszik a lábáról. Fiatal versmondók versenye zsűrizésének szünetében, gyorsan égd cigaretta parazsának rőt fényénél beszélgetünk vele. Csend, nyugalom és a papír illata. Szinte tapintható, ahogy körülvesz bennünket az irodalom. „Napi háromszáz levél, amikor a kezdet kezdetén voltam. Mondjuk az első tizenöt évben. Aztán érdekes mádon, amikor megnősültem, lecsökkent a levelek száma ” (FEB-FOTÓ) — Mennyire fontos a vers az ön életében? A versmondóverseny után azonnal a pódiumra áll, és ott mint előadónak kell a közönséggel találkoznia. Mintha habzsolná az élvezeteket. — Néha csak a fárasztó voltát érzem a dolognak. Annak, hogy sok mindent csinálok, aminek köze van a lírához. De örömmel vállalom, mert imádom a verseket, imádom a gyerekeket, és azt szeretném, ha ők is megszeretnék ezeket a gyöngyszemeket. Ugyanúgy, ahogy én is. A pályával kapcsolatban is a versekhez fűződnek első nagy élményeim. Rajtuk keresztül éreztem meg a vonzerőt, amely húzott a színpad felé. Korán észre is vették ezt a fajta tehetségemet. Már egészen kis koromban mondogattam a verseket a Fasori Evangélikus Gimnáziumban. Az ünnepségeken rendszeresen én álltam fel a díszterem dobogójára. Ám mégsem készültem színésznek. Hogy mégis az lettem, az a véletlenek különös sorozatának volt köszönhető. Persze én is ott voltam mindig, ha történt valami. A felvételire más nem mehetett el helyettem. —Amikor már befutott színész volt, akkor sem feledte, hogyan indult el a pályán? — A versek állandóan velem voltak. A hullámvölgyeken — melyekkel minden színházi emberiíek számolnia kell — ezek segítettek át. Művészileg és anyagilag is sokat jelentett, hogy el tudtam menni fellépni, megtartani az előadóestemet. Közel 1500 helyen voltam már. Büszkén mondom ezt, mert kevés színész van az országban, aki ilyen sok helyre hivatalos volt. — A filmezés időszakában, amikor még a vízcsapból is ön folyt, gondolom, kevesebb idő maradt az országjárásra, hacsak nem a stábbal együtt a forgatási helyszíneket keresve. — Nem tudom még ma sem a film és a színpad között ingázva, hogy hol is éreztem igazán jól magam. Mindegyiknek megvan a külön varázsa. De ha jobban belegondolok, akkor azt hiszem, ugyanúgy vagyok vele, mint a legtöbb színész. A színházban a közönséggel való élő találkozás a páratlan, az ad szárnyakat. Mert ha visszajelzéseket kapok, akkor az minősítésétől függetlenül pozitívan befolyásolja a színész munkáját. A film halott. Ott nincs közönség, nagyon magadra vagy utalva. Nem becsülöm le a filmet, mert a népszerűségnek az egyik legnagyobb letéteményese. Azt látják az országban, a világban mindenütt. De az én szívem csücske a színpad, és utána vagy talán előtte, az előadóművészet. Mert ott még erőteljesebb munkára vagyok ítélve, még többet, még jobbat kell tennem, hogy kialakuljon az a közös véráramkor, mely összeköti a nézőket és az előadót. Különös képesség kell ahhoz, hogy valaki jó előadóművész legyen. Nagyon sok egészen kiváló színészünk van, akik egyszerűen alkalmatlanok arra, hogy jó előadók legyenek. Úgy tűnik, van ennek valamilyen speciális kívánalma. Talán ebben fontos az is, hogy biztonságot, biztonságos légkört tudjak teremteni akkor is, ha egyedül vagyok. A színészek mindig félnek az egyedülléttől. Nincs rendező, nincs ügyelő, nincs súgó. Belesülnek, hibáznak, nem tudják folytatni. Ilyen dolgok emésztik őket. Én ettől soha nem féltem. — Családapa, három gyermeke már felnőtt, így talán nem bántó kérdés, milyen volt a viszonya a filmes időkben a hölgyekkel? — Napi háromszáz levél, amikor a kezdet kezdetén voltam. Mondjuk az első tizenöt évben. Aztán érdekes módon, amikor megnősültem, lecsökkent a levelek száma. Ez butaság, de tényleg így volt, mintha a hölgyek akkor visszavonultak volna. A levélszám százra, majd nyolcvanra csökkent, és szép lassan elapadtak a postai küldemények. Sokkal inkább a fiatalabb színészek felé fordultak, de ez így természetes.-— Mostanában mivel telnek a napjai? — Jelen pillanatban a Thália Színház tagja vagyok, ahol legutóbb Fejes Endre Rozsdatemetőjében játszottam egy szerepet. Közben a Thália válságba került, de ez másik kérdés. Megalapítottunk egy színházat, az Evangéliumot, Udvaros Béla vezetésével. A protestáns egyházak tartják fenn. Csodálatos dolgokat játszottunk el. Inkább szeretetből csináljuk. Szeretnénk az else- kélyesedett, elzenésedett színházi életben egy kicsit a szép, komoly mondani- valójú darabokat megmutatni. Most játszottuk Sík Sándor István király című darabját. Talán mi vagyunk az egyetlenek, akik millecentenáriumi műsort készítettünk. Ez csodálatos dolog. — Mennyire volt fontos a család az életében? — Amikor napi 14 órákat dolgoztam, és ez évtizedekig tartott, elképzelhetetlen lett volna a létezés a család melege nélkül. Most is az egyébként! Csupa komoly főszerepet játszottam. Azt a kevés időt, amit otthon töltöttem, nyugalomban, pihenésben, biztonságban kellett tölteni, különben megvalósíthatatlanok lettek volna a szerepeim. — Önnek bizonyára voltak példaképei a pályája elején, akikhez mérte a tudást. Milyen érzés rájuk visszagondolni annak tükrében, hogy elég nagy az esély arra, még ha ezt esetleg nem is mondják ki, hogy fiatalabb kollégáknak most ön a példakép? — A példaképeim megmaradtak: Szabó Sándor, Ájtai Andor, Bulla Elma. Csillogásuk nem fakult. —Női példakép? — Hogyne. Emberileg, színészileg mindenképpen. Szóval, az ő fényük még mindig világít bennem. Szívem közepén vannak. Hogy én példakép lennék, azt nem érzem túlságosan. Persze akadnak visszajelzések, utalások. Gratulációk. De be kell vallanom, nem túlságosan foglalkoztat. Továbbra is, ahogy eddig, a munka marad számomra a legfontosabb. Tenni kell és menni. Fábián György
