Békés Megyei Hírlap, 1996. december (51. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-24-26 / 300. szám

1996. december 24-26., kedd-csütörtök Margitka és nyolc unokája érdemes a segítségre Tucatnyi jó ember birodalma egy békéscsabai, lakótelepi panellakásban Ottjárttunkor toppant be a Mikulás a nyolc aprósághoz, Zsanett a pici gyanakodva méregeti a fehérszakállút... FOTÓ: kovács ERZSÉBET Csengetek a lakótelep két és fél­szobás lakásának ajtaján: — „Nyitva.” - Hallom a biztatást. „Ki vagy?” — Áradnak a csivitelő gyerekhangok. Belé­pek. Az előszobában kicsi, pici, apró cipőcskék, csizmák sora­koznak, a fogason kabát, kabát hátán. Nyolc gyerek tulajdona, 10 hónapostól a 12 évesig. A nyolc unoka életének gondját pedig az 51 éves nagymama vál­lalta fel férjével és 16 éves fiá­val. — Először nagyon örültem a kicsiknek — mondja a komoly tekintetű, korát meghazudtoló- an megfontolt, magas fiú, János. — Aztán derült ki, hogy bizony az ittlétük nem habostorta. Van velük dolog elég. Mégis nagyon szeretem mindet. Nemcsak állítja, látom, hogy törleszkednek hozzá a kicsik, le­guggol hozzájuk, játszik velük, eteti, fürdeti, pelenkázza őket, melyiket hogyan kell. A család motorja mégis a filigrán nagy­mama, Margitka. Hihetetlen ho­gyan szorulhat ennyi energia ilyen vékonyka teremtésbe! Rendet tart a lakásban, a csapat­ban, hiszen a hatvanvalahány négyzetméteren tizenegyen lak­nak. Mindennek helye kell, hogy legyen, a ruháknak, az éte­leknek, a tanulásnak, az alvás­nak, a játéknak. O maga is négy gyermeket nevelt fel, Jani még itthon van, az egyik lánya kór­házban, egy fia, egy lánya saját családja körében él. —A lányom harminckét éves — meséli a konyhában, ahol egy kis csendet keresve letelep­szünk. — Kilenc gyermeket ho­zott a világra, egy nem él. A legidősebb lánya 12 éves korá­ban agyhártyagyulladáson esett át, sohasem heverte ki. Kedves, szép gyermek, de fogyatékos maradt. A többi hál’ isten egész­séges. Mint az orgonasípok: 10 hónapos, 4, 5, 6, 7, 8 és 11 éve­sek. Piacoztam, mielőtt hozzám kerültek, most nem dolgozha­tom miattuk. A párom rokkant- nyugdíjas, asztmás, de a segítsé­ge nélkül nem boldogulnék. Családi pótlék, rendszeres neve­lési segély és a rokkantnyugdíj jelenti az állandó jövedelmün­ket. Addig mindig sok volt a barát, amíg nem vettük magunk­hoz a gyerekeket, mostmár nem­igen segít senki. Lehet, hogy látványosabban meghatja az embereket a sze­génység akkor, ha a benne élők elesettek, szomorúak. Ebben a családban éppen az a csodálatos, hogy az ilyen helyzetben is van tartásuk, a gyerekek vidámak, egészségesek, az asztalra beosz­tással bár, de kerül ennivaló. A nagymama „bűvészmutatvá­nyai” egyelőre még felszínen tartják őket. — Amikor legutóbb szült a lányom, kiderült, hogy komoly beteg — Lapozgatjuk a kórházi zárójelentések kötetnyi sorát. — Februárban megállapította a doktor úr, hogy nagy a baj. Elke­rült a lányom Szegedre, kicsit összeszedte magát, hazajött, ok­tóberben ismét a békéscsabai kórházba kellett mennie, azóta ott ápolják, gondozzák. Február 9-én hoztam el a gyerekeket, mert az édesapjuk nem tudta el­látni őket, hiszen még nagyon kicsik. Eljár ide hozzájuk, hoz nekik gyümülcsöt, zöldséget a háztartáshoz, de ő is munkanél­küli. Amikor segítséget javasolt Bányai Marika néni, akinek a lánya hasonlóan beteg volt, tá­mogatással próbálkozott a légzőszervi betegek itteni cso­portja, alig hittem, hogy ilyen is van. Én ugyan szociális segé­lyért, ilyen-olyan támogatásért ritkán folyamodtam, akkor is ha kaptam 3 ezer forintot ennyi gyerekre!? Az a szerencsénk, hogy az óvodában, iskolában té­rítésmentesen kapják a napkö­zit. (Időközben hallottuk, hogy a városi önkormányzat szociális bizottsága is gondolkodik a ha­tékonyabb segítségnyúíjtáson). A kicsi szobában apró ágy, ez a tíz hónapos Zsanett birodalma. Ugyanitt alszik a nagyi. A középső szoba széles ágyán négy gyerek pihen éjszaka, a család többi tagja a nagyszobá­ban kap helyet, ágyon, matra­con. A lakásban tagadhatatlanul felfedezhetők a gyermekhatá­sok, a kikezdett tapéta, az össze­firkált ajtó, de Margitka állandó­an sikál, takarít, a nyomokat tün­teti, próbálja őrizni a rendet, tisztaságot. A vasalót ugyan nemrégiben rántotta le, törte össze az egyik kicsi, összera­gasztották (azért elég balesetve­szélyes). Jó lenne egy használ­ható automata mosógép a félóvodai csoportnyi gyerekhez, vásárlására nemigen van re­mény. Szekrények, használati tárgyak, porszívó, fotelágy, némi ruhanemű elkellene a ház­tartásba, hiszen ezek pótlására végképpen nincsen pénz. Az édesanya gyógykezeltetése, az utazások, gyógyszerek, egye­bek költségének előteremtése nem olcsó dolog. — A lányomnak szinte na­ponta küldök hazait a kórházba, kívánja, szereti, persze, hogy teljesítjük a kérését — meséli Margitka. — A légzőszervi egyesület segített egy bécsi or­vos igen drága teájához (nekünk ingyen adta), egy ígéretes gyógykapszulát is beszerez­tünk, hátha javít a lányom álla­potán. Bármi történik, én ezeket a gyerekeket nem adom állami gondozásba. Nem engedem, hogy szétszóródjanak, neveljük, amíg bírjuk őket. Időnként per­sze kell a szigorúság, nem mon­dom. Nem is tetszik nekik, hogy sokat várok el, követelek tőlük. De hát milyen felnőtt lenne belőlük, ha mindent rájuk hagy­nék, nem igaz? Befogom őket, fürdetik egymást, segítenek, ta­nulnak. Nincs az a nagymennyiségű játék, ami itt el ne kellene. A négy fiú „fogyasztja” az autó­kat, a kislányok a babákat, egyéb játékszereket. Festék, ce­ruza, füzet, mesekönyv jöhet bármi ennyi gyereknek. Zajlik az élet egész nap, arra persze igyekeznek vigyázni a felnőttek, hogy ne túl hangosan „zsinatol- jon” a gyereksereg. Reggeltől több részletben végzik a teendőket, reggeliznek, iskolá­ba, óvodába mennek, a kisebbek itthon játszanak, ebédelnek, dél­után alszanak, tanulás, játék, este nyolckor takarodó. Heten­ként kétszer a nagylányt is vi­szik a speciális szakiskolába, ebben a családi környezetben, a testvérei, a nagyszülők szeretete hozzájárul, hogy képességeinek korlátái között, de fejlődik. A szomorú valóság: a nehéz anyagi körülmények, az édes­anya betegsége, a családfenntar­tók véges fizikai lehetőségei mellett sem keserednek el tehe­tetlenül. Aki mégis segíteni tud­na a riportban felsoroltakkal, ké­rem tegye. Tárgyi vagy egyéb adományait, felkaroló ötleteit Békéscsabán, a 10. számú idősek napközi otthonába, a Lencsési út 18. szám alá. Bede Zsóka Karácsonyi ünnep Jézuska varázslatában ...csak rövid ideig hittem a kará­csonyi Jézuskában. Hogy most megint hiszek, hogy egyre in­kább... Ez más kérdés. Talán erre is megpróbálok majd vála­szolni. De a történet kezdetén még csak 6—7 éves vagyok, s máris tudom, hogy miként te­remtik meg a felnőttek a kará­csony misztériumát. A dolog nyitja, hogy egy fedél alatt la­kunk az iskolával: apám „vásott tanítványai”, s szinte felnőtt ma­gántanulói mindenféléről felvi­lágosítanak. Már első osztályos koromban nevettem a gólya-me­sén, s mikor a falu fiatal káplánja — Mikulásnak öltözve — bejött az osztályunkba, a sok csodál­kozó kisgyerek között én már kénytelen voltam viselkedni. Ám az szerfölött bosszantott, hogy az ifjú pap a magával ho­zott nagy misekönyvből „olvas­ta ki” viselt dolgainkat, tettein­ket. Mert rendben van, játszunk, de tessék nekem valami illúziót nyújtani. (Máig is így vagyok mindenféle színházzal: a kóc- evés, az ügyetlenkedés, a későn vagy korán fellobbanó görög­tűz, a gügyögés, a magyarázko­dás hallatlanul bosszant.) Mindazonáltal nem voltam koravén. Miként a fentiekből a kezdő pszichológusok azonnal megállapítanák. Csak hát a gye- rekségünket, a fogékonyságun­kat, az ártatlanságunkat nem ak­kor őrizzük meg, ha mindenféle bugyuta mesét elhiszünk. A hú­gom például — aki nagy családi védettségben élt — mindent hitt, elhitt, s később aztán rettentő volt a csalódás. Minden kedves játé­kát, ajándékát tűzre akarta vetni, merthogy azok nem egyenesen az égből érkeztek... O mindig hitt, én mindig kérdeztem, két­kedtem. Apám így szeretett, így fogadott el bennünket. Azt hi­szem, tudta: nem okvetlenül a kérdezőkből, a kétkedőkből vál­nak a szkeptikus, a cinikus felnőttek. Ezért inkább mindig a húgom miatt aggódott... A nagy varázsló azonban az anyám volt! Tulajdonképpen nagy rögtönzőnek kellene nevez­nem, mert mindig a pillanat hatá­sa alatt cselekedett, s akkor min­dig meghökkentően. Jobb füle volt, mint a cigányprímásoknak: egyetlen — rádióból elkapott — dallamfoszlányból remek impro­vizációt csinált a zongorán, még nyolcvan esztendős korában is. S a meséi! Ugyancsak remek rög­tönzések. De a legismertebb me­séket sem tudta (mondta el) elejétől végéig, mit ahogyan egyetlen zongoradarabot sem volt hajlandó úgy betanulni, aho­gyan az le van írva. Apám, aki maga volt a szorgalom és kitar­tás, sokáig nem értette ezt. Később már csak nevetett... Öreg barátaim, akik még ismerték szü­léimét, olykor összevitatkoznak, hogy apám vagy anyám fia va­gyok-e inkább. A válasz egysze­rű: „Mikor mozdulok, ők ölelik egymást...” Szóval, nálunk már novem­berben megkezdődtek az ünne­pek. Mondhatnám: a Mikulás és a Jézuska varázslatában tartott bennünket édesanyám. Például találtunk a párnák alatt pár szem szaloncukrot vagy kinyílt a szomszédos szoba ajtaja, s be­gurult egy labda. Aztán — egy esti órán — karácsonyi dalla­mok szűrődtek be a lakással szomszédos tanteremből. De hát az iskola ablakai sötétek, ilyen­kor nincs ott senki. Apa külön­ben is itt van velünk. Anya meg a konyhában vasal... nem kétsé­ges, hogy csak egy angyal ülhe­tett le a harmóniumhoz. A hú­gom égre meresztett szemekkel kezdett énekelni, de én is el vol­tam kápráztatva, noha pontosan tudtam, hogy Anya — a vasaló tüzesítése közben — átszaladt a tanterembe, hogy megörvendez­tessen bennünket egy kis angya­li muzsikával, ha úgy tetszik: éji zenével. Mert ha nem is volt éjszaka, a szobánk sötét (két pet­róleum lámpát lehetőleg nem égettünk egyszerre), csak akály- ha tüze világított, sejtelmes ár­nyékokat vetve a falra... Mondom: nem hittem a Jézuska-mesét, de az ünnep va­rázsát éreztem, élveztem. Med­dig? Évtizedekig, hála legyen az Istennek. Anyám nemcsak uno­kái, hanem még dédunokái szá­mára is képes volt varázslatot teremteni — mint azt videofel­vételek is bizonyítják. Bár be kell vallanom: nincs erőm, bá­torságom ezeket a felvételeket visszanézni... Az igazi, a legigazibb gyer­mekéveim, csak tízéves koro­mig tartottak. Pár nappal azután, hogy betöltöttem a tizet, már egy internátusbán, illetve egy nagy rideg gimnázium falai között kellett élnem. Apám ezt tartotta az emberré — az értelmiségivé — válás útján az első lépésnek. Mikor a szüleim meglátogattak, anyám mindig megfürdetett, megfésült, mint az egészen kicsi gyerekeket szokás. De arról szó sem volt, hogy hazavigyenek. A szabályzat szerint csak a kará­csonyi, meg húsvéti vakációt tölthettük otthon. Kell-e monda­ni, hogy mennyire vártuk. így hát számomra — az idők folya­mán — mintegy felértékelődött a karácsony. Egyszer aztán nem volt hová hazamenni. Itt új történet kezdődhetne, de nem nagyon akarom... Megpróbálom rövidre fogni. Már az ötvenes évek ele­jén járunk: családunk tagjai in­ternálva, kitelepítve. Én véletle­nül megúsztam, de az ÁVH szemmel tart; igyekeznek rábír­ni igazgatómat, hogy távolítson el az iskolából. Ő nem áll kötél­nek. Az első emberi bátorság! Sorsdöntő az életemben... Van mit ennem, ruhám is úgy, ahogy, s év közben van fedél a fejem fölött. De hová menjek a karácsonyi (pardon, téli) szünet­ben? A meghívás az utolsó pilla­natban érkezik Pátyodról. Nagy­bátyám görög katolikus paptár­sa szívesen lát családja körében. A papiak tágas, de még egy sze­mély, még egy éhes száj nem­igen hiányzik. Mert ott él V. György lelkész feleségével (az asszony tanítónő, de nem tanít­hat), s három kiskorú gyermeké­vel, továbbá az ő kenyerét eszi az após, anyós, s velük él a déd­nagymama is. Megérkezésem után kilencen ülünk asztalhoz miden áldott nap. Igyekszem magam hasznossá tenni: ciga­rettát töltök, de főleg a főzésben segédkezem — a nagymama és a dédi kedvelnek, dicsérnek. A gyerekek túl kicsik hozzám, a plébánoshoz meg én vagyok fia­tal, de azért felnőttként kezel. S a papné? Természetes, kedves, anyáskodó. Vele szemben mindvégig félszeg vagyok, mert... mert nagyon tetszik ne­kem. Erotikus álmaim vannak. Keményen harcolok az ördög in- cselkedése ellen. Szerencsére a karácsonyi gyónásom senki nem forszírozza. Különben so­kat olvasok, jól érzem magam — készülünk az ünnepre. A szentestén befűtve a legna­gyobb szoba, s mind a kilencen ott vagyunk a fa alatt. Az ajándé­kok között azonnal felfedezem a Petőfi összest — ezt kapom te­hát. Istenem, hogy ráéreztek a vágyamra, hogy eltalálták... Nem találták el (egy szép s jó minőségű jégzoknit kapott), s egyszerre vigasztalhatatlan le­szek. Hagynak sími, van is rá okom ugyebár, hisz’ enyéim a Hortobágyon, Kistarcsán. De nem miattuk sírok: a karácsonyi varázslat hiányzik. A fenyőfa te- lis-teli van szaloncukorral, de én a párnám alatt szeretnék leg­alább egy szem szaloncukrot ta­lálni. Kamasz érzékenység? Meglehet. Próbáltam kialudni. A történetnek azonban még nincs vége. Másnap, alighogy asztalhoz ültünk a déli harang­szó után, az ajtónyílásban (a papék soha, semmit nem zártak) megjelent egy rendőr. Kará­csony szent napján — remekül időzítve — jött a hatóság, hogy lesöpörje a pap padlását. Hogy ez hihetetlen? Vannak tanúim. Az eset 1952-ben történt a Szatmár megyei Pátyodon. „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van... tányérban és pohárban, az ott van az orrban-szájban, világ­ban és homályban, szabadban és szobádban...” A zsarnokság megrabolta a családi karácsonyokat is. A lel­kek pici gyertyafényeit azonban nem sikerült kioltania. Hát ezért igaz a Jézuska-mese, felebará­taim. Gyarmati Béla Molnár-C. Pál —Karácsonyifametszet 1934-

Next

/
Thumbnails
Contents