Békés Megyei Hírlap, 1996. december (51. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-09 / 287. szám

*fíív A" 1* 'fífcSegi Gilette-futás A hét végén rendezték meg WaI {P megyeszerte a Gilette-mikulás futást, amelyen mintegy háromezren álltak rajthoz. rZ ...«.....-.£.....rf.........*— ( III. oldal) 1996. december 9., hétfő JÉJP* 1 _________________________________________________ j pK-5'' Ujj Ki lesz az év sportolója? Eredményhirdetés december 18-án a Budapest Kongresszusi Központban. (II. oldal) USA-BAJNOK Szabados Béla második éve az Egyesült Államokban tanul, ahol most a nyílt amerikai bajnoksá­got két arany- és egy ezüstérmet nyert (III. oldal) Szerkeszti: Fábián István és Jávor Péter —■ MAGAZIN Dk. Petróczy Gábor is pályázott Ki vezeti (szervezi) a megyét?... A Békés Megyei Hírlap Melléklete Irigykedve hallgatta német kollégáit Mr. Nagle második karrierje „Ötvenhatban Németországban vártuk a parancsot, hogy be­vonuljunk Budapestre” ... mármint 1997 januárjától a sportéletben, bár inkább azt mondhatjuk eme státuszra: tisz­te — nem kevés — inkább arra szorítkozik, hogy közvetíti a nemzeti és a helyi érdekek kö­zötti, elengedhetetlen és régóta majdnem hogy a létezést nyo- matékosító érdekeket. A kérdés azért különösen ak­tuális, mert a leköszönő állam­titkár, Gallov Rezső, OTSH-el- nök vezetésével értekezletet tar­tottak a sporthivatalban s ezen „a megyei sportigazgatóságok által ellátott feladatoknak az ön- kormányzatokhoz történő át­adása” című témakört is megvi­tatták. Az „átadás” Békésben is folyamatban van, pályázatot ír­tak ki a megyei sportigazgatói státuszra. Úgy tudni, a határidő most, a napokban zárul. Hogy ki nyeri el a bizalmat, azt természe­tesen nem tudni, de annyi bizo­nyos, hogy a „régi” megyei sportigazgató, Dr. Petróczy Gá­bor is benyújtotta pályázatát, nem titkoltam azon céllal, hogy remélehetőleg megmaradó stáb­jával folytathassa azt a munkát, amelynek élén eddig a lehető­ségeihez képest eredményesen dolgozott a viharsarki sport ér­dekében. F. I. A kifogástalan eleganciájú, Londonból érkezett Noel Nagle úrral először a gyulai Park Szálló éttermében találkoztam. Természetesen Mr. Nagle is azon britek közé sorolható, akiről még álmában sem illik feltételezni az embernek, hogy barna cipőhöz szürke zoknit választ, s hogy csíkos inghez egyszer is tarka nyakkendőt köt, még akkor sem, ha napjainkban ez történetesen szöges ellentétben áll a soros divattal. Magyarán, kétség sem fér hozzá, hogy . konzervativizmusa éppúgy öröknek tekinthető, mint ahogy magára valamit is adó angol sohasem fog keverőcsapot beépíttetni a fürdőszobájába. Utólag is áldom a sorsot, hogy első találkozásunkat — mint annyiszor a mi szakmánkban — a véletlennek köszönhetem. Történetesen, hogy a békéscsa­bai Európa naphoz kötődő ren­dezvényen a résztvevők nagy örömére, a szervezők többször is felborították a protokollt. A véletlenszerű ültetési rendnek köszönhetően beszélgethettünk hát a gyulai Park étteremben rendezett nyitóvacsorán. A kecskeméti barackpálinkát egy kicsit karcosnak találta ugyan, s csak egy gyűszűnyit ivott belőle, de mint mondta, a ma­gyarok kitűnő vendéglátók és bár tizenkét éve jár a kontinen­sen hasonló rendezvényekre, most előre biztos benne, hogy kitűnően érzi majd magát. Azóta tudom, nem a puszta udvarias­ság mondatta mindezt vele. An­gol vendég ugyanis nem min­dennap búcsúzik azzal vendég­látóitól: bármikor nyitva áll lon­doni háza előttük... — Mr. Nagle! Talán még az angol sportot hellyel-közzel ismerők is felkapták a fejüket, amikor a német — mellesleg egészen imponáló—sporttámo­gatási rendszer ismertetésekor többször is megigazította tol­mácskészüléke fülhallgatóját, akaratlanul jelezve, csak jólne­vel tsége akadályozza abban, hogy ne vágjon közbe... Sejtet­vén, hogy hazájában egészen másképpen történnek a dolgok. Nekem pedig az jutott eszembe, hogy a BBC hírműsorait für­készve esténként sok más mellett az is feltűnő: nem hogy Közép- Európa történései nem férnek be a hírek közé, de még Németor­szág is csak elvéNe szerepel. Ez ugyan nem meglepő, de az egye­nesen meghökkentő, amit hozzá­szólása elején leszögezett: Nagy-Britanniában korántsem támogatják úgy a sportot, mint azt sokan hiszik. — Valóban, német kollegái­mat most is kissé irigykedve hallgattam. Sajnos azt kell mon­danom, nálunk az állam nagyon keveset tesz a sportolók és a sport aktív támogatása érdeké­ben. A legjelentősebb segítség a létesítményekhez kötődik. Bár azok sem az állam tulajdonai, viszont a helyi önkormányzatok kezelésében vannak és rajtuk keresztül karbantartják, fenn­tartják és működtetik őket. Ez ugyan jelentős pénzt emészt fel, de ettől egy tehetséges atléta fel­készülése még koránt sincs megoldva. Nem véletlenül í Folytatás all. oldalon) Jegyzet Világjáró kerekesek egymás között Megértem a szervezőket, akik mintha maguk is érezték volna: noha mondandójuk másokat is biztosan érdekel, nem biztos, hogy akkora érdeklődést vált ki, mint amilyen nagyszerű élmé­nyekről esik majd szó. Nem tévedtek, sajnos. Mégis, előre bocsátom, kitűnően érez­tem magam a foghíjas gyulai étteremben s biztos vagyok ben­ne, ugyanígy vannak vele azok is, akik valamiféle, bennük mo­toszkáló kíváncsisággal lapoz­gatták az albumokat s közben hallgatták a világjáró biciklistá­kat. A gyulai Jakab Ferit és Bús Misit, a Szentesről érkezett Cseuz Lászlót és a szegedi „kettőst" Kispál Pistát és kísérőjét, Makra Pétert. Mind­annyian igazi sportemberek! Kell-e bizonygatni, amikor „mellékesen” valamennyien olyan fantasztikus sportteljesít­ménnyel dicsekedhetnek, hogy kerékpárral eljutottak Atlan­tába, a nyári olimpiai játékokra. Ki-ki más útvonalon, máskép­pen szervezve az utat, de egyet mindig magának is és csapattár­sainak is erősíU’e: „Meg kell csi­nálni!" Nem olyan egyszerű az effaj­ta vállalás, kivált ha az indulás előtt három nappal még kétes, meg lesz-e a Brüsszeltől—New Yorkig szóló repülőjegy, mint a gyulaiak esetében. És a tenger­nyi más fal! Hogy Vere ekére nem tanácsos átmenni, mert kísérőautóstól együtt „ottma­radhatnak", aztán, hogy még egy világszövetség ígérete sem szent, no meg, hogy mi a teendő, ha ketten — már menetközben — mégis kilátástalannak vélik a továbbutazást... Egy efféle ön­vállalásnál ettől kezdve már a csekély megoldandók közé tar­tozik, ha az országúton ember­evő kutya támad (egy bringára erősített, megfelelő pillanatban megsuhogtatott autóantenna csodákat tesz!), miként az is, mi­ként jusson ki az ember valame­lyik sokszázezres világváros­ból. De mindig ott lebeg a cél: márpedig ott leszünk a világ leg­nagyobb kézfogóján. És Feri­nek, Misinek, Gyurinak és Csa­bának végül sikerült. Örök ba­rátságokat kötve, életreszóló él­ményeket szerezve. Az már tény­leg a szerény dicsekednivalók közé tartozik, hogy eközben na­ponta tekertek úgy átlag 200 ki­lométert és ismét elmondhatják: legyőztem önmagam! Cseuz Lászlóé sem akármi­lyen történet. A barcelonai olim­piára még a lányával együtt ju­tottak ki, de most egyedül kellett 43 napig odalenni, egy ízben 278 (!) kilométert megtenni, hogy 2378 kilométert maga mö­gött hagyva három napig élvez­hesse Atlanta levegőjét. Volt hogy három rendőr fogott rá pisztolyt, a magányt csak egy itteni helyi rádió enyhítette, máskor,,szétrobbant” a bicikli­kerék ráfja, de most mégis itt van, boldogan mesél, és készül a következő nagy útra. Ha már negyvenéves koráig nem szere­tett hosszúakat biciklizni, ideje behozni a lemaradást... A végére hagytam a szegedi Kispál Pistát, aki születésétől fogva mozgássérült, a szöuli paraolimpián csaknem dobogós futó lett, és egy életre megfogad­ta: mi sem számít többet, mint tengernyi élményt gyűjtve le­győzni a távolságot. O Szeged­ről, majd Toledóból vágott neki — támogatóit idézve — „nagy­vonalú" tervének és a végén nem csupán üdvözölhette sport­barátait Atlantában, hanem még Samaranche úr Mariott szállóbeli rezidenciáján is elme­sélhette, milyen csodálatos do­log is sport. A .fiúk” órákig mesélnek könnyen megszámolható hall­gatóságuknak a Rózsakért étte­remben, no meg egymásnak. „Hát ti is aludtatok abban a templomban?” „És mikor kezd- tétek szervezni az utat?" „Mikor kiejtettük Faragó Tonó nevét, egy tornaterem képében megje­lenő lakosztályba invitáltak bennünket..." Már hatszor megjárták az albumok az asztalokat, de mi kívülálók, továbbra is csak ámulunk, mekkora csodákra képes az ember és milyen jó lenne egy kicsit hasonlítani hozzájuk. Erőt meríteni példá­jukból. Jó, hogy sohasem késő. (fábián)

Next

/
Thumbnails
Contents