Békés Megyei Hírlap, 1996. november (51. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-23-24 / 274. szám
Erzsébet, a magyarok királynéja ERZSÉBET. A legkedveltebb női név. Egy mai statisztika szerint 453 028 magyar asszony és leány viseli ezt a nevet. Héber eredetű, egy lexikon szerint jelentése: „Isten megesküdött”. Bibliai név: Erzsébetnek hívták az első zsidó főpap, Áron hitvesét. Az első magyar uralkodócsalád, az Árpádház hercegnőiből, akiket a katolikus egyház szentté vagy boldoggá avatott, négyen viselték az Erzsébet nevet. (9. oldal) Slágerek házibulihoz II. Balázs Pál békéscsabai vendéglátós zenészt — vagy ahogy mindenki ismeri, a szintetizátoros- énekes „balázspalit” — közönsége sokszor nógatta, hogy jelentesse már meg az általa játszott dalokat kazettán. Idén áprilisban elkészült hát az anyag, és a vártnál jóval nagyobb sikert aratott, így Balázs Pali ismét a stúdióba vonult. Ennek eredménye a Slágerek házibulihoz II., kazettán és CD-lemezen. (11. oldal) Csuta stációi Az udvaron, amely nyaranta népes művészsereg otthona, most az ősz alkot: festi, formázza a leveleket, megváltoztatja a fákat, a földet, az eget. Ezek nem a Csuta sárgái! Nem melegek, nem szeretetteljesek. Hideg színek, ridegek, az elmúlásra emlékeztetnek. Arra, hogy az élet véges. Bent már kellemesebb; a tágas műterem tele képekkel, festmények és grafikák körbe a falon, a padlón, a festőállványon. Zsúfolt íróasztal és megrakott könyvespolcok járulnak hozzá az alkotói hangulathoz. A művész régi vágya volt, hogy legyen egy hely, ahol együtt lélegezhet legkedvesebb könyveivel. Ha munka közben kedve támad, hogy fellapozza, utánanézzen, ami izgatja, rögtön leemelhesse a polcról. Fontos a szellemiség, a légkör. A békési Csuta György festőművész műtermében olyan jólesik a beszélgetés. Körös-parti anziksz: „Itt élek én. Ugye, hogy szép? Ugye, hogy gyönyörű ez a táj?” FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET — Gyerekkoromban engem semmi más nem érdekelt, én mindig csak rajzoltam. Az iskolában Szentesi Emi néni tanított, majd természetesen Szegedre jelentkeztem. A képzőművészeti gimnáziumban Kopasz Márta tanárnő belénk oltotta: művészek lesztek, csináljátok! Szeged fontos állomása volt az életemnek. 1970-ben kerültem haza, akkor indult a Békési Alkotók Klubja, Mezőberényben kiállítást szerveztek és meghívtak. Akkor lett belőlem művész; a kiállításról ugyanis ellopták a képeimet. A mai napig nem tudom, hová kerültek. S ez úgy elgondolkodtatott; ha tetszenek a dolgaim, talán van értelme, hogy csináljam... Aztán a kitérőket sorolja a művész: grafikusként dolgozott a Kner Nyomdában, hazahívták Békésre, ahol nyomdát vezetett, meg az alkotók klubját. ’75-től a békési művelődési központ alkotótáborait szervezte és azokban részt vett. Itt ismerkedett meg Lóránt János festőművésszel, akit mesterének vall. — Lórántnak köszönhetem a hitvallásomat; ő volt az, aki arra az útra terelt, ami meghatározó a mai napig. — Nem sokkal negyven után még nem szokás életműről és korszakokról beszélni. Negyven után talán még nem, de ilyen gazdag, sokrétű, változatos termés láttán már érdemes. — Én nem is korszakokról, hanem stációkról beszélnék inkább. Egyszer felnyitottam az Idegen szavak szótárát, és ott megláttam a stáció jelentését: a keresztút egy-egy állomása, útszakasz, fejlődés, mozzanat, pihenő. A stáció az, ami legjobban kifejezi az én életutamat idáig. Mert az embernek pihenőkre van szüksége, mozzanatokra, amelyek új feltöltődést adnak. A stáció szót elsősorban vallásos értelmében használjuk, és a mitológiai vagy biblikus téma nagyon is jellemző Csuta munkásságára. Latinovits Zoltánt idézzük: Negyvenen túl az embernek ideje számot vetni az életével és elszámolni Istennel. A hitvallás, az ars poetica, amire Lóránt vezette rá, sokrétű és mindenekelőtt még nyitott. A hetvenes években, amikor elkezdett rendszeresen kiállítani, az utat kereste. Hogyan lehet nemcsak meghatározott vonalakkal, hanem a színek sokféleségével is adekvát módon kifejezni önmagát? Aztán már nemcsak a színek sokfélesége volt fontos, hanem a vonal, a figura, saját érzései is. Kevés volt az örvénylő táj, a nagy horizontok, kellettek az alakok, mindaz, ami a leikéből fakad. — Vad dolgot mondok: lehet, hogy a festőnek nem lenne szabad kiállítani, amíg el nem jut addig a korig, időszakig, amikor érzi, a csúcson van. Ezt meg lehet érezni, én megéreztem. Nekem ’93 volt az az évem — 41 éves voltam —, amikor a legtöbbet csináltam. Akkor vettem a házat, megszerveztem az első művésztelepet, Svájcban voltam kiállításon, részt vettem két osztrák művésztelepen. Akvarelleztem, rajzoltam, grafikákat készítettem, jöttek a fehér képek, a sárgák. Abban az évben minden történt velem, azt a ’93- at nem tudom megismételni. Annyi hatás ért, ami inspirált. Persze illúzió az, hogy csak a csúcson előlépni; nem lehet, mert ebből él az ember, és a szamárlépcsőt végig kell járni... ’93-ban azért nem csak jó dolgok . történtek, az év végén súlyos beteg volt. Azóta érdekli a Biblia, sokszor forgatja. Kusza világban élünk, mi az, amivel a művésznek egyáltalán szabad foglalkozni? Ne politizáljon! A politika múlandó, a művészet örök. Nézzük csak azokat a stációkat! Tizennyolc éves, amikor először kiállít. Grafikaszakon végzett, aztán barátkozott az olajjal. Jött Lóránt és az akvarell. Tíz évig tartott. Először gomolygó tájak, később jelentek meg az emberek. A ’78-’80-as években megint valamit újítani „kellett”. A vegyes technika következett, akvarellbe ragasztott selyempapír. Közben az alkalmazott grafika nem maradt el, rajzolt, ofszetlitográfiákat készített. ’85-ben kérte felvételét a Képzőművésze! i Alapba, egy évet kellett várni, hogy betöltse a harmincat. — Több, mint tíz éven át csak akvarelleztem, s akkor kezembe kerültek a beszáradt olajfestékek, nem tudtam ellenállni. Elkezdődött a sárga korszakom. Volt egy olyan elképzelésem akkor, hogy mivel az ég kék, a fű zöld, ezt a két színt mellőzöm a palettáról és megpróbálok úgy tájképet festeni. Kíváncsi voltam, lehet-e. Soha nem akartam fotorealisztikus képetet festeni, az érdekelt, hogy milyen az Alföld, a Körös-part hangulata. Csak jóval később láttam egy homokvihart; fújta-kavarta a szél a homokot, és ahogy ment le a Nap, az egész táj sárga volt! Az akkor visszaigazolt engem; ilyet csak itt, az Alföldön lehet látni. Aztán ebből is elegem lett, s elkezdtem fehérrel dolgozni. —A fehér hideg szín, hogy lehet az, hogy ezek a téli tájak mégsem hidegek? — Az én belső sugárzásom valószínűleg meleg kisugárzás... —Akvarell-olaj mítosz... — Régen foglalkoztat egy rejtély. A vízfesték vízben oldódik, és rettentő nehéz akvarellt festeni, mert szétfolyik. A olaj egészen más, amit odatesz az ember az ecsettel, az ott marad. Mindig is izgatott engem, és talán most jutottam el oda, hogy sikerült megtudnom, hogyan lehet az olajfestéket úgy kezelni, összefolyatni, mint az akvarellt. —Hogyan? — Nem mondom el senkinek! Tízéves kemény munka, kísérletezés kellett, hogy rájöjjek. Újabb stáció. A szerkesztőségi Folyosógaléria a „titkos” technika terméséből is bemutat néhányat; a Teremtés, Kincsem és Az irány című művek forró liláin, türkizein, sárgáin szinte gomolyognak, úsznak, fodrozódnak a színcseppek. Mitológia a mai korra lefordítva, a címe nem Mózes, hanem Az irány. Minél tovább nézzük, annál több arcot fedezünk fel, kidolgozott vagy csak jelzett arcokat. Nem is arcokat, maszkokat. Ennyire képmutatóak, sokszínűek vagyunk mi, emberek?! Szerepjátszás az egész életünk?! Boszorkány, sátán, állatfejű ember, emberarcú állat. Valamennyien a központi figurát tartják, támogatják. Csuta régi sorozatára emlékeztet: Akik közöttünk járnak, az ördögi alakok. Akkor olyan érzései voltak. S most megint? Nem lehet(ett) valami jó véleménnyel rólunk, emberekről... A bőr! Micsoda kihívás! Sokfélével kísérletezett már, de ezzel az anyaggal még soha. Nagy örömmel fogadta, amikor Várkonyi János megkereste, akit előzőleg Zajácz T amás bőrműves, iparművész már beavatott a csodába. Művésztársa, jóbarátja pontosan tudta, hogy a szívesen kísérletező Csutát izgatni fogja a dolog. A premier tavaly karácsonykor volt, és ezt a stációt azóta is hárman, közösen fémjelzik. A bőr után megint más stáció, jelenleg is tart: a mediterrán táj, a Földközitenger partvidéke. Már megjelennek a kékek, a zöldek. S a Körös-parti anziksz. Legszívesebben elküldené sokszorosítva: Itt élek én. Ugye, hogy szép? Ugye, hogy gyönyörő ez a táj?! — Sokszor hosszú évek telnek el egy-egy élmény, látvány után, mire odaállok a festőállvány elé. Igazi kábulat, amikor sikerül összehozni, hogy az olaj olyan, mint a vízfesték. Teljesen kikapcsol az agyam, megszűnik a külvilág. Nem is tudom, mi vezeti olyankor a kezemet. Csuta György nem a visszatekintés embere; a kísérlet, az újszerűség, a munka érdekli. Milyen feladat várja holnap? A minőség még csak ezután jön — mondja, negyvenöt után. A színházban és a szerkesztőségben gyönyörködhettünk képeiben, a jövő héten Veszprémben és Kecskeméten állít ki, december 6-án Békéscsabán a bőrökből nyílik kiállítás, 9-én Hajdúszoboszlón, ez lesz az idén a harmincadik! S közben kitalálta és házában minden nyáron megszervezi az alkotótábort, amelyen legutóbb nyolc országból 37 művész vett részt. Jövőre már az ötödik tábor népesíti be az udvart — ahol most az ősz alkot. Niedzielsky Katalin
