Békés Megyei Hírlap, 1996. november (51. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-09-10 / 262. szám
Király gyilkosságok Magyarországon 32. Már lánykorában is gyilkolt? Kissé részletesebben kell foglalkoznunk legderekabb uralkodóink egyikének, Hunyadi Mátyás király (1458—1490) halálának körülményeivel, annál is inkább, mivel a magyar népi köztudatban mindmáig eró's gyökerű a hit, hogy Mátyás király nem természetes halállal halt meg, de orgyilkosok keze végzett vele. De vajon egyáltalán van-e ok a gyanúra? Lássuk az alaptényeket! Mátyás király 1490. április 4-én Bécsben éhesen tért meg a hosszúra nyúlt virágvasárnapi ünnepélyről, kulcsára fügével kínálta, a király megkóstolta, felháborodott, rosszul lett, ágynak dőlt, és alig két napra rá, április 6-án reggel kiszenvedett. Alighanem már ennyiből is kitetszik, a király halálának körülményei — amelyeket az előző két részben sorra vettünk — eléggé gyanút keltők. Most vegyük kissé alaposabban szemügyre az uralkodó utolsó óráit, s a Mátyás ágya fölött valósággal őrt álló Beatrix királyné személyét. Voltak kétségkívül eddig is fájdalmai, de a folyadék torkába öntése után a szerencsétlen király a már szinte elviselhetetlen kínok poklába zuhan, s velőtrázóan ordít. Beatrix még vesződik vele, és — „ahogy ilyenkor szokás” — az egész folyadékot beleerőlteti. Miután mindezt elvégezte, visszazökken—ajól bevált recept szerint — a főijéről szeretően gondoskodó, gyöngéd feleség szerepébe, s mivel érzékelési próbáival meggyőződött róla, hogy Mátyás immár egy szót is képtelen kiejteni, nógatni kezdi, szóljon, beszéljen, mondja meg, mit kíván, mit parancsol. Még valamit az orvosokról: halállal viaskodó beteg vergődött kínban előttük, s ők mégis megtagadták tőle a segítséget; még attól is óvakodtak, hogy közelebb menjenek hozzá és megérintsék! Minden tanúvallomásnál többet mond elutasító magatartásuk. Beatrix „kuruzslása” után Mátyás állapota zuhanásszerűen romlik. Bonfini szavával szólva „őrjítő kínjai” vannak. Iszonyatos szenvedésekkel telik az éjszaka. Másnap megismétli az iménti szörnyű műveletet, és ismét beleönti folyadékát Mátyás torkába, jóllehet már szemmel látható, hogy a király halálán van. Az 1480-as években alighanem Beatrix volt a leggyűlöltebb nőszemély az országban. Ez megalapozott volt: Beatrix gyűlölte a magyarokat, őket a lehetőségig mellőzte, elnyomta, idegenekkel vétette körül magát, s ahol csak lehetett, idegeneket rakott a vezető tisztségekbe. Összeférhetetlen természetével, féktelen uralmi vágyával, örökös intrikáival, követelőzéseivel, hisztérikus kitöréseivel végképp megrontotta házastársi kapcsolatát a királlyal; amit művelt, azt csak a végtelenül jólelkű és jámbor Mátyás tűrhette. De bízzuk jellemzését a legilletékesebbre, magára a királyra. Mátyás a sógorához, Alfonso calabriai herceghez intézett bizalmas levele, miként életrajzírói megállapítják, valóságos vádirat Beatrix ellen. Árulkodó a levél időpontja — 1489 májusa. Ekkor már kitört Mátyás furcsa „köszvé- nye”. S hogy ez nem köszvény volt, az is tanúsítja, hogy Beatrix ekkor már nem csak számít királyi férje halálára, de tűzzel-vassal arra tör, hogy — Mátyás rövidesen bekövetkező halála után—kezébe ragadja a teljhatalmat. Mátyás—Bonfini tudósítása szerint — 1489 elején betegszik meg, s íme májusban már Beatrix aspirációiról számol be a király. Ez a sokatmondó egybeesés aligha véletlen. S ettől kezdve, Mátyás 1490. április 6-án bekövetkező haláláig Beatrix csaknem az eszelősek megszállottságával, vagy mondjuk: Mátyás közeli halálának teljes bizonyosra vételével küzd az egyeduralom megszerzéséért, s ebben nem ismer korlátot, erkölcsi gátlást, levetkőzvén minden nőiességet, sőt minden emberi érzést. Lélekbúvárok számára is érthetetlennek tetszhet, miként juthat el egy minden jóval elhalmozott királyné a szinte példátlan kegyetlenséggel véghezvitt félj-, illetve királygyilkolásig. Két olasz krónika maradt ránk a XVI. századból, kevéssel a Beatrix halála (1508. szeptember 12.) utáni időből Francesco Confuorto, illetve Silvio et Ascanio Corona nevén. A kéziratos krónikák — melyekből több példányt a nápolyi nemzeti könyvtár kézirattára őriz — hibátlan pontosságú adatokat sorolnak fel Beatrix lánykori életéről, s beszámolnak viselt dolgairól. Eszerint szerelmi viszonyba bonyolódott egyik apród- jával, Ramire Vilarantóval. A szerelmesek szenvedélyükben minden korláton áthágtak. A nagy szerelem azonban tragikus és hirtelen véget ért: Ramire Vilarantót 1475 egyik napján — Beatrix ekkor már Hunyadi Mátyásnak, Magyarország királyának menyasszonya volt — megfojtva, kötéllel a nyakában találták hálótermében. Miként mehetett végbe ez a véres dráma? S főleg miért? Mi volt a gyilkosság kiváltó oka? Könnyű elgondolni, méghozzá anélkül, hogy alaptalan találgatásokba bocsátkoznánk. Nagyjából a szokásos eset: Beatrix az újonnan támadt fényes kilátások reményében és érdekében szabadulni akart kényelmetlenné vált szerelmesétől, Don Ramire Vilaranto azonban nem akart beleegyezni abba, hogy kisemmizzék. Beatrix szerencséje révén ő is emelkedni akart, mivel pedig bizonyára sokat tudott viselt dolgairól, szerelmi orgiáiról, végső szorultságában fenyegetésre fogta a dolgot: ha szerelmese hatalmi érdekből eltaszítja, ő leleplezi üzelmeit. Egyszóval zsarolt, mellékes, hogy féltékenységből, hiúságból vagy kincs- és hatalomvágyból. A szerelmesek közt viharos jelenetre került sor. Nem volt megoldás. El kellett némítani őt! (A szöveg Grandpierre K. Endre: Király gyilkosságok című könyve alapján készült.) Beatrix nápolyi hercegnő, Mátyásfelesége Fekete fehéren Rendőr a paplan alatt Heves megyében — ahol a minap rendőrök és lánykereskedők együttműködését leplezték le — kiderült, hogy egy fiatal rendőr egy alkalommal szolgálaton kívül, fizetés nélkül igénybe vette az egyik prostituált szolgáltatásait. Ezért — adták hírül a lapok — ellene rendőrhöz méltatlan magatartás miatt fegyelmit indítottak. A hír felettébb érdekes és üdítőleg hat eltocsikosodott világunkban. Gondoljanak bele! No nem abba, hogy a fiatal rendőrtiszt hol és milyen szolgáltatásokat vehetett igénybe a prostituálttól, hanem hogy mi is lehetett a vétke annak a szerencsétlen tizedesnek. Aki ugyebár ősztől tavaszig ott fagyoskodik az utcasarkon, tavasztól őszig meg izzad szintén ugyanott. Csoda-e hát, hogy ilyen szeles őszökön egy kis melegségre vágyik? Nem csoda. Akkor mégis, mi lehetett a bűne szegénynek? Mondjuk az, hogy fizetés nélkül távozott. Mint amikor az ember rendezetlen számlát hagyva maga után elegánsan kilép az étterem ajtaján. Ha a pincér utánaszalad és lekever egy nagyot, a dolog ott helyben elintéződik. Más esetben feljelenthetik az embert. Természetesen a sértett: a vendéglős vagy a pincér. A főnök persze ezért odabenn a munkahelyen aligha fog fegyelmit adni. A rendőröknél más a helyzet. Ott adnak. Lehet, hogy azért, mert az ő munkahelyükön mindjárt ott a rendőrség is. Más vétke is lehet persze a tizedesnek: amikor észlelte, hogy kivel van dolga, tehát amikor rájött, hogy nem tiszta szerelemről van szó, nem kapta elő fegyverét, vagyis nem helyezte magát szolgálatba. Bár az is meglehet, hogy előkapta, csak nem a fegyverét és éppenséggel nem szolgálatba helyezte magát. A tanulság? így jár az, aki nem tanulja meg pontosan a szolgálati szabályzatot! Meg is érdemli, hogy megfenyítsék. Máskor vagy fizessen rendesen, vagy válassza meg körültekintően, kinek a paplanja alá is bújik hideg őszi, meg téli estéken. Különben sok baromság előfordul ebben a világban. Ár pasi Zoltán Nagykereskedelmi raktár részére (hosszú távra) helyiséget bérelnénk Békéscsaba belterületén. Kb. 250—300 m2, általános közműellátás szükséges. ♦ ♦♦ Ajánlatokat a 06 (68) 413-722/103, illetve ~ a 06 (60) 384-600-as telefonszámra kérjük. | Mézesbábos honfoglalás Töröm a fejem, hiába. Nem tudok rájönni, mi lehetne méltó jelképe a Kárpát-medencében tizenegy évszázada megtelepedett magyarságnak. Milyen rajz, tárgy, gondolat, valami zsebben elférő eszme vagy herkentyű lehetne a legméltóbb arra, hogy frappánsan felmutassa a világnak: ez a magyar. Ilyen a magyarság. Amiben benne lapulnak régi hitünkből való kizupáltatásunk, az új, fölvett keresztény hitet vérünkkel védelmező többszázados Don Quijote- i harcunk, kultúránk egyedisége és annak egyetemes csúcsai, majdnem-kiha- lásunk és más népeket befogadó vendégmarasztalásunk, földnek-bolondja- sorsunk, akibe századunkban mindenki beletörölhette a csizmáját, magunkra maradottságunk, amiből mégis, vagy csak azért is, olyan csodák sarjadtak elő, mint Liszt, Bartók, Teller, Weöres, Szentkuthy, Csontváry, vagy akár Rubik Ernő. Esetleg Bozsik Cucu, vagy Puskás. Igaz, volt Werbőczynk, Rákosink, Szamuelynk és Szálasink is, de az ilyenekkel, érthetően, egy nép sem kérkedik. Egyáltalán, lehet-e egy nép mentalitását, történelmét, szépségeit és rútságait egyetlen jelképben kifejezni? A szent korona légyen az, vagy az „itt a piros, hol a piros” feslett kártyalapjai, melyekkel újkori kalandozásokat végez némely atyánkfia Lisszabontól Sztambulig? Mátyás korvinái dagasztják jobban a honfiúi mellet, vagy a nemzetközi Pampers-baba pisitől ragyogó feneke, amely naponta támadja agyunkat és gyomrunkat a bűvös dobozból? Vajon tisztában vagyunk vele úgy nagyjából, milyennek lát bennünket a világ, vagy csak álmainkat és vágyainkat keressük egy elképzelt tükörben? Hiszen még a gémeskútlovag- ló romantika is úgy vészelte át a legutóbbi fél századot, hogy közben az országló vitézek kiirtottak mellőle lovast és lovat! A szegedi halászlébe meg a genovai hajós szerezte be a tengeren túlról a pirospaprikát. (Az amurt, a tolsztolobikot, illet bele vagy nem, hozták az oroszok Petőfi óta, ha másként nem, fertelmes eszméik által.) Kérkedjünk halszagú rokonságunkkal, trükk-gyökerű nyelvünkkel, vagy a bibliai Mózesig vonatozzunk vissza? Vagy kapjunk földalattira, hiszen Budapesten indult a vén kontinens első metrójárata... Igaz, akkor centenárium volt, most meg csak mille. Melynek, amúgy millésen, mégiscsak megtalálták a jelképét valami újmagyar nagyokosok. Azt a bizonyos kolumbuszi, jobban mondva Szent István-i (Emesei, Gézái?) tojást, mely ezerszáz évi ittlétünk dicsőségét ragyogtatja a világ nagy képernyőjén. De talán körülírnám (úgysem tetszenének kitalálni). A Révai Lexikonban erről az echtmagyar jelképet készítő iparosról olvasható: ....aki mézből, és többnyire r ozslisztből készíti a közönséges süteményeket, melyek különösen a nép körében nagyon kedveltek. Az országos vásárok rendes látogatói. Különösen elterjedt a M.-ipar Debreczenben,ahol (...) egész speciális, kemény neme készül; továbbá Tor dán, ahol tojást is használnak a készítéséhez...” A címszó pedig, amely alatt a fenti idézet olvasta) Mézeskalácsos. Népiesen: bábsütő vagy mézesbábos. A jelkép tehát, ennek megfelelően, amely ezeregyszáz éves európai létünket szimbolizálja: a tükrös mézeskalács szív. Nem mondom egy szóval sem, hogy olyan utálatos lenne ez a gyerekkorunkban még előforduló, fiaink, lányaink által már alig-alig ismert vásárfia, amely apáink, szépapáink ifjúságának egén vásári és sírig tartó szerelmeket sodorintott egybe. Igaz, ízét sose szerettem, keménységét még kevésbé. De hát nem is ez a lényeg. A jelképalkotó agyafúrtak logikája sem egészen elvetendő, hiszen van ebben minden: vásári kupecszellem, vurstlizene, mely a művészeteket granulálja, tükröcske is villog a pitvarában, hogy sejthető legyen tálján, rác és frankóid vendég számára (ha netán az idén elvetődne Szép- vagy-gyönyörű-vagy-Magyarország- ra) egyaránt: édesszájú nép a magyar, de kemény a sorsa, miként a mézeskalács tésztája, ha pedig belenéz a tükörbe, rnagát látja benne, általunk. Jól ki lett ez fundálva. Azért tegyem hozzá a pontosság kedvéért: két millecentenáriumi koreográfia készült Magyarországon. Azegyik 1994 áprilisában, melynek a művelődési tárca volt a szülőatyja, a másikat pedig úgy hívják, hogy ’96 Magyarország. Utóbbit a világkiállítás lelövése után, pótcselekvésként találta ki az idegenforgalmi hivatal az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumban. Ennek a szlogenje „1100 év Európa szívében”, jelképe pedig az említett tükrös mézesbábos szív. Hogy lovasnemzetből mézesbábos néppé vedlett a magyar még nem is lenne akkora tragédia. Az sem baj, hogy más népek valószínűleg puliszkát, görhőt vagy maniókát nem tisztelnének meg ekkora szereppel. Hanem jut eszébe az embernek, annak a ronda úri Magyarországnak a pávás- kodása, amely száz évvel ezelőtt metrót épített, hidat emelt, iparművészeti múzeumot avatott, olcsón utaztatta, étkeztette és szállásolta el a vidéki pórmagyart, hogy lássa a nagy rendezvényt. Hogy volt Feszty- körkép és hazahozták Munkácsyt. Hogy a kiállítást bemutató plakátok félmilliós példányszámban keringtek Amerikától a Genfi-tavat járó hajókig. Igaz, akkortájt nőtt fel egy tudósgeneráció, amely Nobel-díjakat szerzett a nemzetnek. Igaz, akkoriban volt valami a levegőben. Akkoriban még nemzet volt a magyar. De ne csüggedjünk, hiszen most is van mivel büszkélkedni. Ha mással nem, Európa legdrágább autópályájával, amelyen elégedetten suhanhatnak az új magyar urak, akik elprivatizálgat- ják az országot. Amit az oroszok nem vittek el, majd elviszi a költség- vetés. Pedig mennyi tükrös mézesbáb telne belőle. Kövesdi Károly
