Békés Megyei Hírlap, 1996. október (51. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-22-23 / 247. szám

1996. október 22-23., kedd-szerda

1956-1996

Egy diáklevél 1956. október 22-én a szegedi egyetemről

„...forradalmi hangulat lett úrrá...”

A magyar forradalom történetnek megismerésében nagyon fontos eredmények születtek, különösen az utóbbi években. Egyre több hiteles vagy meggyőző tény válik köz- kinccsé, oszladozik a homály a szovjet birodalmi politika lényeges lépései körül, sokoldalúbban láthatjuk a forradalom előtörténetét, vezetőinek személyiségét, a november 4. utáni megtorlás méreteit s még sok minden mást. A bonyolult nemzetközi és hatalmi viszonyok mind pontosabb és árnyaltabb bemutatását eléggé megkésve követik az igényes és részletes, városonkénti, megyénkénti, intézményenkénti feltárások, de nem lehetünk elégedettek az egyéni, a

személyes sorsok

általánosabb igényű megörökítésével sem. Ez utóbbiak nem egyszer átnőhettek a „magánszférából” a köztörténetbe, összeszövődésüket maga az élet hozta. A forradalom fénylő eseménysora és a pártállami bosszúállás sötét évei akkor állnak majd a teljesebb valóság fényében utódaink előtt, ha a részletek sokféleségét is láthatják. Azaz a küzdő, a forradalom célkitűzéseiért áldozatokra kész ember útkereséseit, esetenkénti naiv lelkesedését, netán a maga szűkebb köre szerinti érdeklődését, gondolkodását sem hallgatjuk el.

1957 februárja óta őrzöm röviddel azelőtt „disszidált” egyetemi évfolyamtársam, barátom, Gregus István 1956. október 22- én írt, kilencoldalas levelét. A kunbajai származású szegedi bölcsészhallgató édesapjának állított össze beszámolót az egyetemen kibontakozott forrongásról, a levelet azonban már nem küldte el, mert az egyetemi oktatás október 24-én félbeszakadt, a hallgatóságot hazaküld- ték. A szelíd alkatú, de rendkívül gerinces, kevés szóval élő Gregus István paraszti sorból került az egyetemre, részben még a „fényes szellők” igézetében. Levele árulja el, hogy milyen mély hazafiúi szemlélettel és felelősségérzettel, önálló ítélőképességgel tájékozódott. A levél elején Rajk és társai temetését említve, így ad képet a Békés megyei hallgatókkal nagy számban rendelkező szegedi egyetemen 1956. október 22. előtt történtekről:

„..mikor ennek a híre elérkezett hozzánk, szintén forradalmi hangulat lett úrrá. Összegyetemi gyűlést hívtunk össze, ahol annyian voltak, hogy még

ennyien egy gyűlésen sem jelentek meg. Első követelés az volt, amit a viharos hangulatú gyűlés egyhangúlag elfogadott, hogy az orosz nyelvet ne tanítsák kötelező tantárgyként az egyetemen, hanem mindenki szabadon választhasson az öt műveltebb és ismertebb világnyelv közül egyet, amiből vizsgázni lehet.” (Ez a nevezetes gyűlés 1956. október 16-án volt.)

„Másnap lejött Szegedre az oktatásügyi miniszter, s egynapos tanácskozás után, mivel nem tudott a szándékának megfelelő eredményt elérni, kénytelen volt visszautazni. Ha nem teljesítik ezt a követelésünket, az ország minden egyetemén

sztrájkba fognak lépni

a hallgatók, mert nem csak mi követeltük ezt. Ma érkezett a hír, hogy a további intézkedésig az orosz nyelv oktatását beszüntetik. (Képzeld el, milyen világbotrány lenne abból, ha a szocialista Magyarországon sztrájkba lépnének az egyetemi hallgatók!)

Még ugyanezen a gyűlésen megalakítottuk a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét—a »MEFESZ«-t, aminek a feladata, hogy a diákság követeléseit közvetítse az illetékesek felé, a diákság önálló szervezete, mely a diákság ügyeit intézi és védi a DISZ helyett, mert a DISZ nagyon lejáratta a tekintélyét, csak a párt után ment, nem mert önállóan állást foglalni, s így hibás a párt által elkövetett hibákban is.

...Még ugyanezen a gyűlésen

12 pontból álló követelést fogadtunk el, amit a Szabad Ifjúság és a jelenlévő Karácsonyi Béla egyetemi tanár, ország- gyűlési képviselő terjeszt a minisztertanács elé.

Ezekben a követelésekben egy kicsit az a véleményem, hogy túllőttünk a célon, vagyis átestünk a ló másik oldalára. A 12 pontot nem tudom kívülről, de néhányra emlékszem. Közte van

többek közt, hogy

1. Rákosi Mátyást, Farkas Mihályt és társaikat állítsák nyilvános bíróság elé. Ügyüket a nép előtt nyíltan tárgyalják.

2. Töröljék el a halálbüntetéseket. (Csak kivételesen nagy politikai bűnöket — hazaárulást stb. — büntessenek halállal.)

3. Töröljék el az óriásfizetéseket és emeljék a kisfizetésű munkások munkabérét.

4. Nagy Imrét (és még más valakit, nem jut eszembe a neve) válasszák be a központi vezetőségbe.

5. Csökkentsék a néphadsereg létszámát, az idegen (szovjet) csapatokat vonják ki Magyarországról.

6. A kormány folytasson önálló nemzeti politikát (és ne mindenben fusson a Szovjetunió politikája után).

7. Március 15-ét, az 1848-as forradalom kezdetét nyilvánítsák ismét nemzeti ünnepnek.

8. Új választási rendszert. (Titkosan akarunk szavazni, és nem központilag kijelölt képviselő-jelöltekre.)

9. Még a hivatalos idő letelte előtt oszlassák fel a parlamentet, s új választásokat hajtsanak végre. (A régi parlament a személyi kultusz által létrehozott szerv, ami nem tudja betölteni hivatását és egyszerű szavazógéppé vált.)

10. Az egész országban szüntessék meg a káderozást.

...A gyűlésen itt volt a Szabad Ifjúság, a Rádió riportere is. De a magyar rádióban nem hallottunk semmit, annál inkább azonban a nyugatiból. A Szabad Európa szerint 45 óta ez volt az első szabad véleménynyilvánítás Magyarországon.

Ezután a gyűlés után másnap a városi értelmiség (ügyvédek, tanárok stb.) tartottak nagygyűlést, ahol szintén viharos volt a hangulat. A követeléseik hasonlóak voltak a miénkhez.

...A pesti műszaki egyetem követeléseit 15 pontba foglalták össze, amely megjelent a Szabad Ifjúságban is (de nem hiszem, hogy ti olvastátok volna), hozzáfűzve, hogy ha 25-éig nem teljesítik a követeléseket, akkor az utcára mennek tüntetni. A Szabad Ifjúság a DISZ lapja, és most már igyekszik az eddig elmulasztottakat pótolni, és helyet ad a követeléseknek, csak az utcai tüntetés ellen tiltakozik kéz- zel-lábbal.

Egy kicsit nálunk is félnek a politikai szervek attól, hogy tüntetés lesz. Nem engednek bennünket az utcán csoportosulni. A gyűlések idején az egyetem épületét minden tízlépésenként titkosrendőrök és ávósok vették körül. Sürgősen összevonták a rendőrséget és az államvédelmieket a környező városokból. (Még Kecskemétről is hoztak.) Úgyhogy most éjjel-nappal minden sarkon,

minden kocsma előtt,

moziban és általában nyilvánosabb helyen álldogál egy-két rendőr vagy ávós. Egy kicsit szokatlan, hogy mindenütt beléjük botlunk, de lassan meg lehet őket szokni.

Tehát ez a helyzet nálunk. Most már egy kissé csillapul a hangulat. Nincsenek olyan viharos gyűlések. Várjuk az intézkedéseket...”

Ezek a hosszabb levél legfontosabb részei. Október 23-án Gregus Istvánnal együtt Budapestre figyeltünk, a diákság vezetésével aznapra „előrehozott” tüntetés betiltására, majd engedélyezésére. A fővárosi lapok reggel rendben megérkeztek, a vonatok rendben közlekedtek, úgy tűnt, hogy az általános tömegtámogatást élvező követelések megvalósítása csupán idő — rövid napok, hetek — kérdése, a hatalom visszavonul, engedni kénytelen. 23-án este hétre több kollégista társammal színházba mentünk (Shaw Szent Johannáját játszotta a szegedi társulat). Az utolsó szünetben és az utójátékot megelőző, formabontó színpadi ünneplésből értettük meg, hogy a forradalom Szegedet is elérte. A színházból kilépve felszabadult légkörű tömeg- tüntetéshez csatlakoztunk. Napokon belül ezt a szellemiséget hoztuk haza.

Szabó Ferenc

Másodszor született Békéscsabáit

Lapunk október elsejei számában Ki tud róla? címmel arról írtunk, hogy keressük a cikkhez melléklet fotón látható Lukács Matej Janovics (Lukács Mátyás) egykori szovjet kiskatona segítőit. A 32. szovjet gépesített gárdahadosztály jelentése szerint 1956. november 3-án este 7 órakor Békéscsaba nyugati határában az ott táborozó szovjet ezred állományából megszökött Lukács Matej Janovics sorkatona. A feltételezett segítők közül többen jelentkeztek is, ám sikerült személyesen beszélgetnünk Lukács Mátyással.

— Gyalog jöttem át Békéscsaba határán, ez az én második szülőföldem — mondja Lukács Mátyás. A Fiume Szálló egyik szobájában ültünk le beszélgetni. Lukács Mátyás — Lukács Matej Janovics —, 1956. november 3-án a szovjet csapatokkal érkezett Békéscsabára. A szovjet ezred sorkatonájaként a tolmácsi feladatokat látta el a szovjet tisztek és a Forradalmi Tanács között, majd alakulatától megszökött, és fegyverét eldobva próbált átállni. Nem sikerült, elfogták. Nemrégiben dokumentumfilmet forgatott róla a Magyar T elevízió.

— Miután elfogtak, kétszer is le akartak lőni — meséli. Itt maradtam volna örökre Békéscsabán. Először egy pincébe vittek le a laktanyába. Azt mondták, megölnek. De nem tették meg. Ma sem tudom, miért. Aztán fölvittek egy szobába. Azt mondták, írjak egy levelet a feleségemnek, mert utána kivégeznek. Otthagytak egyedül. Én írtam egy levelet, hogy itt voltam halálra ítélve. A szobában volt egy páncélszekrény, a hátlapja föltépve. Oda bedobtam a papírt, mikor bejöttek azt mondtam nem írtam semmit.

A forgatócsoporttal mindazt a helyet megtalálták, ahol a történet játszódott, Lukács Mátyás szavaival élve, az egész kálvária. Találkozott olyanokkal is akik látták őt azokban a napokban. Valamennyien csodálkoztak, hogy él. Bebörtönzése után ugyanis mindenkinek azt mondták, kivégezték. Mint ahogyan

— gyakran ítélet nélkül — kivégezték azokat a szovjet kiskato- nákat, akik azokban a napokban nem teljesítették a kapott parancsot.

— Békéscsabáról Debrecenbe vittek — folytatja —, majd onnan különrepülőgépen a Szovjetunióba. Az ottani kihallgatások már könnyebbek voltak.

Az egykori kiskatona

A katonai eskü megszegéséért, hazaárulásért állítottak hadbíróság elé. Lemondtam az ügyvédről. Azzal védekeztem, hogy én az esküt nem szegtem meg, mert az kimondja, hogy ha az ellenség rátámad az országomra, akkor azt meg kell védenem. De ránk nem támadt senki. Az utolsó szó jogán azt mondtam, hogy hiszek a szovjet igazságszolgáltatásban, és remélem, hogy a szovjet törvények szerint ítélkeznek. A tárgyalásomon csak a három bíró, az ügyész és én voltam jelen. A bírák több mint egy órán át tanácskoztak, addig egyedül vártam a tárgyalóteremben. Végül azért ítéltek el, mert háborús időben fegyveresen elhagytam a csapatomat. Négy évet kaptam.

A négy évből kettőt különböző lágerekben töltött. A második évben két tábort is megjárt, de erről nem akar beszélni. 1957 októberében meglátogatta a felesége. Vele küldött egy levelet a legfelsőbb tanácshoz, hogy szüntessék meg az ítéletet. A levél személyesen Hruscsov kezébe került. December 29-én közölték vele, hogy szabad. December 31-én tért haza otthonába, Munkácsra.

— Édesanyám mindig azt mondta, soha nem szabad elfelejteni a magyar nyelvet. Gyermekeim és az unokák is beszélnek magyarul. Ami 1956-ban történt velem Békéscsabán és azután a Szovjetunióban, az hosszú ideig elfelejtve élt bennem. Az akkor történtek felidézése nagyon fölkavart. Most már csak egyetlen vágyam van, a gyermekeimet szeretném magam köré gyűjteni.

Lukács Mátyás hazaindulása előtt még sétált egyet Békéscsabán. Nem hiszi, hogy visszatér ide még egyszer, mondta, és ezért szeretne utoljára jól körülnézni a városban.

(kovács)

Októberi meditáció

Ballagok a liget tisztásán. Lépteim nyomán megzör- ren az avar, hangja egyenletes surrogással követ utamon. A sárgásbarna levelek már megritkultak a fákon, s egy kis szellőrezdülés is elég, hogy csendes libegéssel hulljanak alá. A napfény kellemesen melegít, de elég egyetlen felhő, máris fázósan húzom össze magamon a kabátot. Ősz van. Épp olyan ősz, mintakor.

*

Már negyven éve! Hihetetlennek tűnik, hogy amit akkor átéltünk, ma már történelem. De milyen történelem?! Elhallgatott, meghamisított, feltámadt, kisajátított, eltakart, megbecstelenített? Csak éppen letisztulni nem akaró, nem tudó. Ünnep lett a nap, hivatalos ünnep. Ez meg is pecsételte sorsát. Himnusz, szavalat, ünnepi beszéd, koszorúk. Éppúgy, mint régen, egy másik (harmadik, negyedik) hivatalos ünnepen. Csak éppen a szónokok cserélődtek, az adatok, a frázisok. Az ünnepi eufória megkopott, megszokássá szelídült. Ezt is letudjuk, és megy az élet tovább.

*

Pedig valami nagyon szép volt akkor\ Valahogy olyan spontán módon jött az egész. Reggel lövések zaja hallatszott a rádióbemondó hangja mögött. Kitört a forradalom! Olyan hihetetlen volt az egész. A forradalom = 1848. Az 1956 még nem mondott semmit. Egy év volt a sok közül: a jelen. Akkor még nem lehetett tudni, milyen felhangok fűződnek hozzá. Aztán: függetlenség! Kimentek az oroszok! ,A nagy egyetem megszűnt forogni egy pillanatig.” De

csak egy „pillanatig”. Aztán villámgyorsan visszajöttek.

*

,A vész kitört. Vérfagylaló keze / Embeifejekkel lapdázott az égre / emberszivekben dúltak lábai." Szédítő hírek Budapestről. Kézifegyverekkel harcolnak az emberek tankok ellen. Benzines palackokkal égetik ki őket. Az orosz tankok szétlövik a házakat. Hősies tizenévesek vagányságból állnak be a csapatokba. Talán azt sem tudják, miért lőnek. De lőnek. És elesnek. Parkokban temetik el őket, mert lehetetlen kijutni a temetőkbe.

Utcasarkoktól utcasarkokig osonó, puskás-kar- szalagos emberek. Egy kisegér az elefánt ellen. Reménytelenül gyönyörű. Aztán egyre kevesebben és kevesebben. Maiétert, a hadügyminisztert tőrbecsalják, Nagy Imre a jugoszláv követségre menekül. Akár a szovjet követségre is menekülhetett volna.

*

A rádió Kádár felhívását közvetíti. Össznépi gyűlölet fogadja. Orosz tankok viszik őket Pestre. Akkor még nem tudni, honnan, de azt már sejteni, miért. Akkor még nem lehetett tudni, hogy a MŰK (márciusban újra kezdjük) márciusra már csendes feledésbe merül, hogy május elsején már ezrek vonulnak a tribün előtt önként, dalolva, és integetnek ugyanúgy, mint később, harminc éven át. Önök kérték, mi teljesítjük. Nagy, össznépi összeborulás? Virsli, sült kolbász, sör. ,Az ember gyönge, félve néz feléd, / S mint egykor a tanítvány mesterét, / Nehéz időkben megtagad.”

Akkor még nem lehetett tudni, hogy Kádár apánk lesz, hogy a nép attól fél, mi lesz velünk, ha meghal. S azt sem lehetett tudni, majd alig várják, hogy eltűnjön a színről. Azt pedig a legkevésbé, hogy ez a rendszer valaha is összeomolhat. Magától. Hogy a nagy testvér egyszer csak megszűnik nagy testvér lenni, sőt: megszűnik lenni.

*■

Aradon évről évre koszorúzzuk a tizenhármakat. Meg a kivégzett miniszterelnök emlékművét. Emlékezünk Haynau rémuralmára. ’58-ban is kivégeztek egy miniszterelnököt. Kátránypapírba csavart testét egy gödörbe lökték, hogy jeltelen sírját soha meg ne találják. És senki meg nem szólalt! Sem érte, sem azért a háromszázhatvan emberért, aki osztozott sorsában. Kinek a rémuralma?! Micsoda esztelen vérengzés ez két évvel a történtek után! Mikor már régen nem hallatszott egy mukk sem. Az egykori

bresciai hiéna első áldozó volt az újkori hiénák és az őket körülvevő sakálok mellett.

És öt év sem kellett, hogy a nagy és vágyott Nyugat keblére ölelje őt. Ekkor még csak így emlegeti őket Szabad Európa: Kádár és Dögéi.

*

1956; jogos népfelkelés; ellenforradalmi lázadás; ellenforradalom; véres terror; ’56-os sajnálatos események; október 23.; népfölkelés; forradalom; forradalom és szabadságharc. Egy nagy röhej az egész közelmúltunk! És a jelenünk! Időnként egy nemzet köpi magát szemen! Egy nagy röhej lenne az egész, ha mindez nem lenne olyan szörnyen tragikus

*

1989. A Nagy Halott föltámad, újra temetik. Ez az, ami megy nekünk, az újra temetés! Rajk, Pálfi és társai. A szegény JózsefAttila, négyszer \Nagy Imre és társai. „Az el nem ismert érdem hősei, / Kiket— midőn már elhunytak, s midőn / Ingyen tehette — csúfos háladattal / Kezdett imádni a gálád világ...” És ismét itt a pillanat. De csak egy pillanat marad. Nagy nemzeti összeborulás, újabb nagy eufória, de csak egy pillanatig. Hogy aztán annál erősebb legyen az egymásnak rontó ebek acsarkodása. Itt vagyunk most,/?;/, ’56 örökösei. Építjük a szocialista vezérlettel a mi kis kapitalizmusunkat, míg bele nem rokkanunk.

*

Lépteim nyomán fölkavarodik az avar. Surrogó nesze követi lépteimet. A bágyadt napfény már nem melegít.. Hűvös van; indulok haza. Kutas Ferenc