Békés Megyei Hírlap, 1996. október (51. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-05-06 / 233. szám
BÉKÉS MEGYEI HIRláP 1996. október 5-6., szombat-vasárnap 9 halálrománca Király gyilkosságok Magyarországon (27.) . Egy menekülő király-császár Zsigmond király (1387—1437) halálrománcát röviden a következőkben foglalhatjuk össze: titokzatos betegség kínozta; alsó végtagjait annyira megtámadta a titokzatos kór, hogy már lábra állni sem tudott; betegesen félt attól, hogy előbb-utóbb megmérgezik; nem tudta, hogy már régebb idő óta mérgezik; Huszt Jánost, a cseh husziták vezérét megégettette; kibékült a huszitákkal, bevonult Prága városába; udvarában ekkoriban még a szokottnál is vadabbul dühöngött a cselszövés; feleségével is hadilábon állt, kénytelen volt őt fogságra vetni; betegsége hirtelen súlyosra fordult; meggyilkoltatástól félve, kedves magyarjaival megszökteti magát Prága városából; császári díszben, koszorúval a fején a halál elől menekül hazafelé, de késő már, későn eredt útnak, a halál utána szökik, s útközben leteríti... Mégis a lehetőségig a történeti adatokra, tényekre s e tényekből szervesen kinövő következtetésekre szorítkozunk ismertetésünkben. Nem mulaszthatjuk el megemlíteni azt a tényt, mint külön érdekességet, hogy királyaink közül többen útközben halnak el, nemritkán éppen Csehországban vagy Csehország közelében, mint Szent László, aki épp a cseh határra érkezve halt meg. Mindez persze lehet merő véletlen, s mi más is lenne? Útközben cseh földről távozóban (hogy ne mondjuk: menekülőben) hal meg „Zsigmond, a király, a császár” is hatvankilenc éves korában, fél évszázados uralkodás után. Itt kell megemlítenünk, hogy Zsigmond király és császár emlékezetét egyáltalán nem ápoljuk úgy, ahogy talán megérdemelné, részint, mert viharos, regénybe illően kalandos, küzdelmes élete számos tanulsággal szolgálhat, részint mert idegen származása dacára megkülönböztetett ragaszkodással és szeretettel volt „derék magyarjai” iránt: a „római szent birodalom” választóinak pl. azt írta: „Nem azért vagyok úr és tekintélyes, mert császárotok vagyok, hanem csak mert a magyaroknak vagyok királya.” Zsigmond életét nem betegsége, hanem a kiéleződött viszálykodás fenyegette. És e viszálykodás árnyékában hatalmasodik el a király betegsége, annál is inkább, mivel a belviszályhoz ádáz külviszály is társul. Zsigmond állapota prágai tartózkodása során hirtelen súlyosabbra fordul. Úgy érzi, kelepcébe jutott, itt a vég, már menekülne Prágából. Hűséges magyarjaihoz fordul, segítségüket kéri a meneküléshez: „Meg is találtam a ti megmeneküléstek bizonyos útját, s ezen az úton, azt hiszem, épségben visszadhatlak benneteket otthonaitoknak. Holnap szakállamat és hajamat rendbe hozva, ősz fejemet koszorúval díszítve helyezzetek el egy gyaloghintóbán, császári trónusomon ülve velem együtt vonuljatok végig a város közepén, és vigyetek ki engem magatokkal együtt azok közül, akik véretekre szomjúhoznak.” Ezek után a szavak után a császár szeméből előtörtek a könnyek, és végigfolytak az arcán. A magyarok megfogadták a tanácsát' s „az öreg uralkodót tiszteletreméltó ősz hajával, zöld koszorúval felékesítve végigvitték a városon”. Zsigmond király és császár megmérgezéséről — akárcsak Nagy Lajos király esetében — különös szerencsénkre mégis fennmaradtak — ha nem is beismerő vallomások —, de ami ennél fontosabb és hitelesebb: titkos egyezségek jegyzőkönyvei, jelentések, utasítások, számlák és bizonyos nyugták, mégpedig a Velencei Titkos Tanács titkos ügyiratai között. S ezek között feltalálhatok a Zsigmond király és császár megmérgézésével kapcsolatos megegyezésekre, előkészületekre vonatkozó adalékok is. A Velencei Titkos Tanács nem kevesebb, mint 35 000 aranyat ajánlott fel Zsigmond megmérge- zésére. Zsigmondnak sikerül is kijutnia a prágai kelepcéből, azonban sajnos, túlságosan későn szánta rá magát a menekülésre, késő volt már, a gondosan adagolt mérgek hatása alól már nem menekülhetett, „óhajtott hazájába már nem érkezhetett meg”, hazája tornyait már nem láthatta meg többé: útközben, menekülés közben Znaim vára közelében végzett vele a halál. (A szöveg Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok című könyve alapján készült) Zsigmond jószívű, tudományt, művészeteket kedvelő uralkodó volt, izgé- kony, munkakedvelő, mindig tettrekész, ugyanakkor nem volt kitartása semmihez. Az ő uralkodása idején vált általánossá nálunk az üvegablakok használata Feke . | fehéren Úgy mocskos, ahogy van Nyolcszázmillióban a tízmillió megvan nyolcvanszor. Négyszer nyolcvan az háromszázhúsz. Pontosan ennyit „adott” forintban a családom Tocsik Mártának. Hogy mi közöm van nekem Tocsik Mártához, azt nem tudom, de „adnom” kellett. Azt sem tudom persze, hogy a Vektor káeftéhez mi közöm van, márpedig nekik is „adtunk” eddig, állampolgáronként kétszázat. A családom tehát nyolcszázat. Ha fideszék nem borítják ki a bilit, akkor Tocsik-Vektorék kopoltyúnként további kétszáz pengőt szakítottak volna le, a családunktól összesen újabb nyolcszázat. Akárhogy számolok, ez mind- összesen közel kettőezer ruppó. Ennyibe került volna nekem a... Mi is? Belegondoltak Önök abba, hogy tulajdonképpen miért is fizettek ekkora jutalékokat? Hát figyeljenek! Tocsik Márta akkor kapott pénzt, ha a belterületi földek, valamint a tanácsi alapítású vállalatok privatizációja után az önkormányzatoknak járó, mintegy 57 milliárd forintból visszaalkudott valamit az APV Rt.-nek. A visszatárgyalt összeg 8-10 százaléka vándorolt jutalékként a zsebébe. A gyönyörű a dologban, hogy a Vektor meg akkor kapott ugyanennyit — de az önkormányzatoktól —, ha Tocsik sikertelenül alkudozott. A tíz százalék tehát így is, úgy is úszott, a kétezret mindenképp „fizetnünk” kellett. De ne bonyolítsuk a dolgot! Maradjunk csak Tocsik siker- történeténél, és tegyük fel a legkézenfekvőbb kérdést: kinek a pénzéből is alkudozott jutalék fejében a jogász asszony? Az önkormányzatokéból. Bizony, hogy abból, vagyis — mint tudjuk — a miénkből. Amiből egyébként járdát, utat, parkot, szennyvíztisztítót, egyebet építhetnénk. De nem építünk, mert az állami tulajdonú privatizációs cég úgy gondolta, minek az. Menjen inkább jutalékra, meg be a nagy kalapba az a pénz. Erre mondta a miniszter: nem szokványos, de törvényes. Úgy gondolom, az állampolgár kissé másként látja a dolgokat. Az állampolgár egyszerűbben is fogalmaz, mint a miniszter. Az állampolgár csak annyit mond: úgy mocskos az egész, ahogy van. Árpási Zoltán J'JU ffT! ilx Aíj Üt A DALERD Rt. Körösvidéki Erdészete, Gyula ♦ kocsányos tölgy makkot 40 Ft/kg ♦ cser, vöröstölgy makkot 30 Ft/kg egységáron vásárol fel az alábbi helyeken: ♦ Bánfi Sándor, Nagygyanté, erdészház ♦ Tárnok Mihály, Mezőgyán, erdészház ♦ Kleiber Sándor, Körösladány, Damjanich u. 11. ♦ Putnoki Bálint, Vésztő, erdészház ♦ Kovács Péter, Póstelek, erdészház $ ♦ Szabó Ferenc, Bélmegyer, erdészház 5 ♦ Pálnik Ferenc, Füzesgyarmat, Gombos Győző, Lenin u. 4. Amihez mindig vissza fognak térni Száz éve jelent meg Karácsonyi János megyetörténete A millecentenárium esztendejében érdemes eltűnődni azon, mi maradt meg napjainkig a honfoglalás ezredik évfordulójához kapcsolt alkotásokból, törekvésekből. A megyehatárokon belül maradva és a legnagyobb szellemi kisugárzó erőt keresve, az 1896-ban megvalósított két mű érdemei, értékei előtt kell meghajolnunk: az egyik Erkel Ferenc gyulai szobra. Kallós Ede klasszikus portréja, a másik Karácsonyi János háromkötetes megyetörténeti monográfiája. Az eszmeiségében szoros kapcsolatot tartó két alkotás úgy emelkedett szimbólummá az egymást váltó nemzedékek szemléletében, hogy a tőlük kapott útmutatás tartalma nem változott; egyedül az értelmezésük vált szélesebbé. A sokgyermekes gyulai kézműiparos családban született és holtában Gyulára visszatért Karácsonyi János (1858. december 15—1929. január 1.) a magyar történetkutatók legjobbjai közé emelkedett a megyei monográfiával. Mint historikus, két fő irányból kapott magas szintű szakmai tanítást és támogatást: teológus éveitől fogva segítették egyháza jeles kutató püspökei, papjai, beleértve állomáshelyeinek megválasztását, külföldi oklevélfeltáró útjait is. A másik fő irány harmóniában volt az egyházi indíttatással, de más gyökerekből táplálkozott, és jogos büszkeségünkre, kifejezetten a századforduló előtti Békés megye szellemi felnövekedését bizonyítja. Egyfelől a Tessedik Sámuel tanártársai, paptársai érdeklődésével megalapozott hagyománynak, másrészt Mogyoróssy János és Haan Lajos kezdeményezéseinek, Göndöcs Benedek sokoldalúságának köszönhetően az 1870-es évekre egy különös értékű történeti érdeklődést sikerült közüggyé tenni. Ez az önismertető, megyefejlesztő töltésű érdeklődés sajátos „história műhelyt” tudott életben tartani több mint két és fél évtizeden át a Békés Vármegyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulat és 17 kötet évkönyve, rendszeres összejövetelei formájában. Békés megyében jó esélye alakult ki egy megyetörténeti összefoglalás támogatásának és szellemi megvalósításának. Amikor—már az ezredévre gondolva— 1885-ben megérkezett Tolna megyének az egész országba szétküldött javaslata, Békés megye közgyűlése helyesléssel fogadta. Az év végén megbízást adott a mű megírására a történeti munkáival (többek között az 1870-ben kiadott „Békés megye hajdana” című kétkötetes úttörő vállalkozásával) osztatlan tekintélynek örvendő Haan Lajosnak. Az idősödő Haan 1890 tavaszára készült el korábbi munkája bővítésével, meghagyva annak rendszerét. Az akadémiai bírálat alapján 1891 áprilisában folytatta az átdolgozást, augusztusban azonban váratlanul elhunyt. Minden bizonnyal Zsilinszky Mihály, a békéscsabai és szarvasi kötődésű történész javaslatára, 1892 februárjában az akkor 34 esztendős Karácsonyi Jánossal állapodott meg a megye. Karácsonyi, aki Karácsony János a magyar történetkutatók legjobbjai közé emelkedett a megyei monográfiával már igen széles körű megyetörténeti — főképpen gyulai és békési témájú -— feldolgozásokat tett közzé, vállalta az új és eredeti kutatásokra épülő monográfia megírását, három kötetre tagolva (a megye általános története, az egyes települések története, a megye nemes családjainak históriája). A feldolgozással az 1867. évi kiegyezésig kívánt eljutni, a régészeti koroktól kezdve. Karácsonyi mint nagyváradi teológiai tanár vállalta a nagy fel-, adatot, és mint Biharpüspöki plébánosa fejezte be azt (1894—1904 között volt a falu plébánosa). Hatalmas tempót diktálva önmagának a levéltári és könyvtári kutatásban, az első kötet kéziratát 1895 nyár végén, a második-harmadikét pedig 1896 februárjában fejezte l)e. A nyomdai megvalósítást a neves Dobay János vállalta, s 1896 késő őszére mindhárom kötet megjelent. Igen értékesek a monográfia illusztrációi, köztük a jeles Székely Aladár néhány felvétele is. Karácsonyi monográfiája — a korabeli szakkritika szerint is a millennium^ ra írt megyetörténetek legjobbjai közé tartozik. Méltán állítható a kétegyházi születésű és sarkadi kötődésű Márki Sándor Arad megyéről írt munkája mellé. Értéke, szemléleti és szerkezeti újdonsága sokrétű. Vázlatosan összegezve: Karácsonyi könyve mintaszerű szintézise az akkori megyeterület históriájának. Ezt mindenekelőtt az elérhető levéltári források kiaknázásával, másfelől a megyetörténet „súlypontjainak” helyes kiválasztásával érte el. Bebizonyította, hogy a dunántúli, erdélyi, felvidéki „történelmi” vármegyékhez mérten sincs szégyenkeznivalónk, mert a tájunkat sújtó körülményekhez képest elődeink kivették a részüket az ország építéséből, védelméből. Az Árpád-kor után, különösen a XV—XVI. században, a török kiűzése után pedig a „több nyelv — több vallás” jegyében végigvitt XVIII. századi újraszületéssel, a paraszti önkormányzatiság kifejlődésével, a reformkori és az 1848— 1849. évi politikai küzdelmekhez való csatlakozással, a jobbágyvilág utáni fejlődéssel Békés megye külön teljesítményre volt képes. Rávilágított a kiugró kulturális törekvésekre, a kiemelkedő irodalmi és művészeti alkotók érdemeire. Karácsonyi minden felekezetet és kisebbséget érdemei és értékei felől, a közös teljesítmény megismertetése jegyében közelített meg. Nem tett különbséget a nagyobb, rangosabb települések és a fiatal községek között. Érdemük szerinti megbecsüléssel ír a megye nagybirtokos és köznemes családjairól, de nem palástolja a földesúri és a vármegyei hatalmaskodások igazságtalanságait sem. Érzékelteti, hogy a török utánhiagy újrakezdés az egyszerű emberek áldozatvállalása árán valósult meg, s mindent ahhoz kell viszonyítani. Karácsonyi könyvét mindössze hatszáz példányban rendelte meg a megye, miután az előjegyzők száma a háromszázat sem érte el. Mintegy száz példányt küldtek túl a megyehatáron. Ma már könyvritkaságnak számít; két világháború és számos könyvirtási kampány után jó, ha két-háromszáz van belőle. A régi megyéről, annak egyes településeiről, jeles férfiairól szólni ma sem lehet nélküle, s nyilván utódaink is mindig vele kezdik a tájékozódást, a további kutatást. Karácsonyi János munkája a megyeismeret és az önbecsülés el nem évülő forrása marad. Szabó Ferenc
