Békés Megyei Hírlap, 1996. október (51. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-26-27 / 250. szám

Királygyilkosságok Magyarországon — 30.

Bécs várában megmérgezett király

Kissé részletesebben kell foglalkoznunk legderekabb uralkodóink egyikének, Hunyadi Mátyás király (1458—1490) halálának körülményeivel, annál is inkább, mivel a magyar népi köztudatban mindmáig erős gyökerű a hit, hogy Mátyás király nem természetes halállal halt meg, de orgyilkosok keze végzett vele. De vajon egyáltalán van-e ok a gyanúra? Lássuk az alaptényeket!

Mátyás király 1490. április 4-én Bécsben éhesen tért meg a hosszúra nyúlt virágvasárnapi ünnepélyről, kulcsára fügével kínálta, a király megkóstolta, felháborodott, rosszul lett, ágynak dőlt, és alig két napra rá, április 6-án reggel kiszenvedett. Alighanem már ennyiből is kitetszik, a király halálának körülményei — még ha eltekintünk is a mindig kockázattal járó idegen környezettől — eléggé gyanút keltők. Halála váratlanságán túl, gyanúra ad okot a hivatalosnak tekinthető vélekedések belső ellentmondásossága. Legkivált Olaszországban és Franciaországban terjed el a híre, hogy Mátyás királyt megmérgezték. Mindez eléggé jelzi, hogy a magyar király halála körül nincs minden rendben. Vegyük hát kissé alaposabban szemügyre, mi történt, s hogyan történt, mert nagyon ideje már feloldanunk a Zrínyi említette szégyent.

Mátyás halála, általános megdöbbenést keltve, váratlanul következett be. Halála hirtelenül, előzmények nélkül és előreláthatatlanul történt. S különösképpen mégis akadtak, akik tudták, rövidesen meghal. Frigyes német császár például, aki engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetett Hunyadi Mátyással, a Habsburg-ház hatalmas ellenségével szemben, teljesen bizonyos volt abban, hogy Mátyás halála napokon belül bekövetkezik. „Az öreg császár — olvashatjuk Hóman—Szekfű Magyar történetében — szilárdan hitt asztrológusaiban, akik Mátyás korai halálát jövendölték neki.” A csillagjósok — teszi hozzá Fraknói Vilmos — „Mátyás halálát közel kilátásba helyezték”. De nemcsak ő, mások is rebesgették — méghozzá a lehető leghatározottabb formában — Mátyás közeli végét. Miképp lehetséges ez? Hisz az orvostudomány még nem állt azon a fokon, hogy egy hatalmas energiájú, robusztus erejű uralkodóval szemben ilyen megállapítást tegyen. Persze nem is orvosok, hanem asztrológusok, diplomaták jövendölték ezt. De milyen alapon? Aki hisz az előreláthatatlan előrelátásában, az lehetőnek ítéli a lehetetlent. Az oktalanban csak oktalan hihet. Mellőzzük hát a misztikumot s a valóságot vallva keressünk magyarázatot.

Miként vált épp itt és kizárólag ebben a vonatkozásban jövőbe látóvá Bonfini? Nem azt jelzi-e csalhatatlanul, hogy a királyi udvarban nyílt titok volt, hogy Mátyás rövidesen meghal? Még tovább mehetünk egy lépéssel. Bonfini, mint Beatrix felolvasója s honfitársa, a királyné bizalmasai közé tartozik. A Mátyás közeli haláláról szóló értesülések innen jutnak Bonfini fülébe. Foglaljuk össze tehát a lényeget:

1. Mátyás királynak három hatalmas, halálos ellensége van, akinek útjában áll: Habsburg Frigyes német császár, Habsburg Miksa római király és saját felesége, Aragóniái Beatrix királyné. Mindhárom Mátyás halálára esküszik; mindhárom udvarban elterjedtek a magyar király közeli haláláról — mint kétségtelen bizonyosságról — szóló hírek. Frigyes császár attól tart, hogy az Éurópa-szerte hallatlanul népszerű magyar uralkodó elragadja császári koronáját. Ugyanakkor Frigyes a Habsburgok számára akarja megkaparintani a magyar trónt, fiával, Miksa római királlyal egyetértésben.

2. Beatrixnek is útjában van a királyi férje, eszelősen szabadulni szeretne tőle, hogy trónjára ülve élvezhesse a teljhatalmat.

3. Frigyesnek kémszolgálata rendszeresen jelenti Mátyás egészségi állapotának minden változását. A beállt javulás

Alig 47 éves volt, amikor kiterítették. Nagy kérdés persze, kideríthető-e még egyáltalán, miként halt meg Hunyadi Mátyás azon az ominózus 1490. április hatodikai napon Bécs városában?

hírére Frigyes dührohamot kap és — feltehetően — intézkedik.

4. Miksa római király hadsereget von össze, hogy Mátyás halálának hírére megrohanja Mátyás csapatait.

5. Mátyás hirtelenül meghal.

• Mátyás király egészsége 1489 tavaszán romlott meg, ekkor támadt rá az a kór, amit méltatói — jobb híján — köszvénynek neveztek. Baja pontosan akkor kezdődött, amikor visszatért Bécsből Budára, s rövidesen úgy elhatalmasodott rajta, hogy nem bírván lábára állni, hordszéken vitette magát. Megbetegedésével egybeesett egy sokak szemében tán jelentéktelen személyi változás a király környezetében. Beatrix addig mesterkedett, követelőzött és intrikált Mátyás kipróbált orvosa, Julius Aemilius ellen, míg Mátyás beletörődött, hogy eladdig ismeretlen olasz orvosra bízza egészségének ápolását. A derék Julius Aemilius a háttérbe szorult. Az orvoscserét követte Mátyás megbetegedése. Mi köze volt Beatrixnak Mátyás orvosához? Mi kifogása lehetett ellene, ha maga Mátyás meg volt vele elégedve, és rendben volt az egészsége is? Miért intrikált ellene? Miért követelte és hajszolta keresztül, hogy a maga emberét tegyék a helyébe? Miért volt ez halaszthatatlan számára? S miért hanyatlott ezt követően Mátyás egészsége?

Történeti tény: Mátyás ebben az időben—részint Beatrix hatalmi törekvéseinek ellenhatásaként — végképp elhatározta, fiát teszi meg utódjául, és minden lehetőt megtett ennek megvalósításáért. Beatrix viszont mindenre kész volt. hogy ezt meghiúsítsa, és az áhított teljhatalmat megszerezze.

(A szöveg Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok című könyve alapján készült.)

Fekete

fehéren

Fegyverszüneti egyezmény

Előttem megsárgult plakát. A szőnyegre terítem, hogy nyugodtan tanulmányozhassam. Több, mint fél évszázados: 1945 januárjában ragasztgatták kapukra, falakra szerte az országban. A lepedőnyi papírlap tetején vastag, fekete betűk: Fegyverszüneti egyezmény. Kötötték: „egyrészről a Szocialista Szovjet Köztársaságok, az Egyesült Brit Királyság és az Északamerikai Egyesült Államok kormányai, másrészről Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya”. Moszkvában írták alá, a szövetséges főparancsnokság nevében Vorosilov, magyar részről pedig Gyöngyösi János külügyminiszter, Vörös János honvédelmi miniszter és Balogh István miniszterelnökségi államtitkár. A dokumentumot egyezménynek nevezni persze erős túlzás, hiszen húsz pontja csak kötelezettségeket tartalmaz. Diktátumot velünk szemben.

A plakátot egy jóember hozta be a szerkesztőségbe és terítette elém. Szekrénye mélyén rejtegette, dugdosta, néha talán elő is vette, meg-megnézte, hogy soha ne feledje: így kezdődött. Bogarászom a szöveget, ugrálok a bekezdéseken, és egyre inkább megértem emberemet. Mai nyomorúságaink közepette sem szabad elfelednünk, honnan indultunk, hogyan bántak el velünk. Tudom, a vesztes ne ugráljon, örüljön annak, hogy megúszta Sztálin vagonjai nélkül. Ám mégis, mintha egyedül csak mi lettünk volna bűnösök Európában. Sem a szomszédok, sem a németek, sem a paktumot kötő oroszok, sem a mételynek bizonyult trianoni döntést kierőszakoló franciák és angolok. A fél évszázaddal ezelőtti szerződés 300 millió dollár kártérítésre kötelezett bennünket, amit a Szovjetuniónak, Jugoszláviának és Csehszlovákiának kellett fizetnünk. A jóvátételnek eleget tettünk, kinyögte az ország, mint azóta sok más kötelezvényt, helyreállítást. Egyenlegben vagyunk tehát a szomszédokkal, Európával, a világgal. Mégis, újra és újra azt halljuk: a magyarok megint ugrálnak. Kedvem lenne visszakérdezni: meddig akarnak még kopasztani bennünket, erkölcsileg, anyagilag? Soha nem veszti már hatályát az a '45 januárjában kötött fegyverszüneti egyezmény?

Árpási Zoltán

fi jjMJí)

A DALERD Rt. Gyulai Erdészete erdősítés céljára csíraképes

— kocsányos tölgy makkot 50 Ft/kg

egységáron vásárol fel az alábbi helyeken:

Gyulai Erdészet, Gyula,

Kárpát u. 4. sz.

Sarkadremete, régi almáskert Dénesmajor, Állomás u. 18. Doboz, Vésztői úti erdészház Szabadkígyós, Apáti úti erdészház

Taután György Cseke István erdész Kovács István erdész Várdai Imre erdész j Szabó István erdész !

Átvételkor azonnal fizetünk.

Az emberséget, a tehetséget nem lehet elvenni

Százéves (volt) a mozi. Mikor Szabó István elbúcsúztatta a tévének ezt a ritka sikerű sorozatát, kicsit elbúsultam. A lepergetett (több mint kétszáz!) film közül a legtöbbet — amelyek gyerekkoromtól mostanáig szerves részévé váltak életemnek, s persze nemzedékek kultúrájának — sohasem fogom többé látni. S vajon unokáink látni fogják-e a klasszikussá nemesedett alkotásokat? Ki tudja, milyen filmeket hoz a következő száz esztendő. Az előjelek nem valami biztatóak.

De elég a nosztalgiából. A filmkópiák konzerválhatok, technikailag is felújíthatok; az arra érdemes alkotások túl fogják élni azokat a szappanoperákat, pornókat, akciófilmeket és videó- klipeket, melyekkel napjainkban etetik a népeket szerte a világon.

En most a tévét szeretném dicsérni és kárhoztatni. A dologban nincs semmi ellentmondás, hiszen — ahogyan ezt a szakmában szokták mondani a rádiósok meg a tévések — „minden a dobozból jön”. A taszító reklámok undorodá- sig ismételt sorozata, a pornográfia, a banalitás egyik percről a másikra remekművekre vált (váltható) át a képernyőn. És fordítva. Csak győzzük a fejünket kapkodni. Más kérdés, hogy abból a három-négy órából, melyet egy

XX. századi ember a képernyő előtt tölt, mennyi a banalitás és mennyi a morális érték, az esztétikai élmény.

A kérdésre eléggé világosan válaszol Peták István, a Magyar Televízió Rt. elnöke, akinek nyertes pályamunkájából ezt az egyetlen mondatot idézi az Élet és Irodalom október 11 -i száma: „A Magyar Televízió mély szakmai, szervezeti, morális válságát éli”. Hogy mindez miként következhetett be? Nos, erre Szabó István is utal (bár korántsem direkt módon) sorozatát búcsúztató beszédében. De ha az Oscar-díjas filmrendező csak megpendítette a féltehetségek összefogását a politikai köpönyegforgatókkal, én — a félig-meddig „hivatásos néző” — határozottan ki merem mondani: a különböző alkotó- műhelyek szakmai, szervezeti és morális válságnak (a szakmai; művészi ellehetetlenülésnek) igenis mindig az az oka, hogy az akamok féltehetségek „kéz-kezet mos” kapcsolatba kerülnek a hatalmat gyakorlók tisztiszolgáival. A kiszorítósdinak legfőbb, s talán legalkalmasabb játéktere mindig is a Magyar Televízió volt. Még akkor is az lett volna, ha a kádári érában számos kulcs- pozícióját nem a politikai rendőrség, meg a koncepciókat gyártó ügyészség egykori káderei foglalják el. (Érdekes

lenne például megvizsgálni, hogy ki hol kezdte dramaturgiai gyakorlatait...) Ezúttal csak R. D. nevét említem (lásd: Fekete Lexikon— 1994.), aki ÁVH-és belügyi szolgálatával kilenc kitüntetést érdemelt ki, a nyugállományba vonulásáig a Magyar Televízióban a dokumentumfilmek műhelyét irányította. Ezt mindenki tudta korábban is. Azon azonban maga Aczél György is meglepődött, mikor rabként élt életének volt vizsgálótisztjét—mint színházi szakembert — látta viszont a képernyőn.

És akkor még nem is beszéltünk Kádár János „mikrofonállványairól” —, akiknek privilégiumai közé tartozott, hogy május elsejéken kellő alázattal várják az első titkár köszöntő szavait, amelyeket rendszerint egyetlen kérdéssel sem próbáltak megszakítani.

A Magyar Televíziónak kegyetlen őszinteséggel tükörbe kell néznie — olvasom az És hatalmas címbetűit. S bár pontosan nem tudom, miként kell „kegyetlen őszinteséggel” nézni a tükörbe, azt a közhelyet én is ismerem, hogy soha nem a tükör a hibás.

Áz új elnök (akit senki nem irigyelhet, s aki nem véletlenül ragaszkodott szerződésében az életbiztosításhoz is) okos, tiszta emberségre valló nyilatkozata nem nyugtatott meg igazán. Ugyanis: „az MTV, éppen azért, mert megszűnt költségvetési intézmény lenni, ezután is a reklámbevételekre lesz utalva, ha talpon akar maradni és finanszírozni akarja a műsorokat...” Egyszóval az intimbetétek új, meg új családját fogjuk megismerni a jövőben, és — szükségképpen—lesznek további Kisvárosok és Megperzselt szívek, meg Szomszédok, s ki tudja még mi. A generációváltás pedig évekig fog tartani, ami nagy körültekintést igényel. És talán nem is nemzedékváltásról kellene beszélni, mert minden műhely akkor működik eredményesen, ha legalább három generáció alkotó erejét fogja össze. Egyszóval: a minőségjavítása, a szellemi erők koncentrálása érdekében persze, hogy szükségesek a cserék, de ezt aligha a „nagy öregek" nyugdíjazásával kell kezdeni. Viszont a kövületeket el kell távolítani az útból...

Minden szakmát—a tévé műhelyeinek több tucatnyi különböző tevékenységét is — veszélyezteti a beltenyészet, a különböző érdekcsoportok összefonódása vagy ellentéte, a „kézi vezérlés” egészen el nem felejtett gyakorlata, az úgynevezett „szabályossá”, azaz alattvalóvá neveltek mindenáron való megfelelési kényszere — a tisztátalan emberi kapcsolatok. Főleg a korrupció, amit egyik kormánypárti politikusunk „borzasztó mértékűnek” minősített a minap.

Ugyanakkor rendkívül nagy a társadalmi kontroll. Hiszen mindent látunk, hallunk, ami a dobozból jön; és most már sok minden jöhet (a demokrácia gyakorlata szerint kell, hogy jöjjön!), am i korábban nem. A közönség pedig minden villanásra, minden hangsúlyra, minden elszólásra, s véletlen gesztusra is figyel. És igenis ítél. Mégpedig nem ilyen vagy olyan megfontolásból, hanem lelkiismereti szabadsága szerint. Azaz mi is minősítünk. És ezt a minősítést szavazat követi. Először csak csatomaváltás, de később lehet akár kormányváltás is ezekből a szavazatokból.

Hál’ Istennek, vannak leválthatatlan emberek. Vagy legalábbis olyanok, akiktől csak a funkciójukat lehet elvenni; az emberségüket, tehetségüket, művészetüket, hitüket nem.

Egy sorozat most véget ért, s ennélfogva nem látom, nem hallom Szabó Istvánt. Kár, hisz’ a fehérek közt olyan kevés az európai és trikolórunkat lobogtatok között a magyar.

Nézzünk mi is a tükörbe. Nem bánom: nézzünk kegyetlen őszinteséggel.

Gyarmati Béla