Békés Megyei Hírlap, 1996. október (51. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-22-23 / 247. szám
»BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP1956-1996 1996. október 22-23., kedd-szerda Lőcsei Pál: Mit köszönhet az ország és a világ ötvenhatnak? □ egújabb kori történelme folyamán a magyar nép két ízben vívta ki a civilizált világ csodálatát. Először a múlt század reformkorának egyedülálló szellemi érték- teremtésével és Í848—49 nemzeti szabadságharcával. Másodszor búcsúzni készülő horror-századunk közepén, 1956- ban — az ország függetlenségéért és demokratikus szabadságjogaiért vívott forradalmával. Fölöttébb kényes, talán meg sem engedhető Széchenyi és Kossuth, Deák és Eötvös, Petőfi és Arany, Vörösmarty és Madách nemzet- és emberjobbító gondolataihoz és tetteihez a XX. századi magyarság akár legnagyobb történelmi teljesítményét is hozzámémi. Mégsem mellőzhető egynémely párhuzam megvonása 1848— 49 és 1956 között. Mindkét népmozgalom számára bizonyos nemzeti és társadalmi szabadságértékek, szellemi és erkölcsi létfeltételek megszerzése volt a tét. Mindkét alkalommal támadó külhatalmi túlerő kerekedett felül, amely nem érte be katonai győzelemmel: rettenetes bosszúhadjárattal is sújtotta az elnyomói ellen felkelt magyarságot. Kétségtelen hasonlóságot mutatnak a két szabadságharc távolabbi következményei is: az önkény enyhülése és a megélhetési viszonyok javulása a XIX. és a XX. század hatvanas éveitől gyorsan iparosodó és civilizálódó országban. És honi történetünkön túl, felismerhető bizonyos párhuzamosság a fokozatos és megállíthatatlan hanyatlásban is, mellyel a történelem a forradalmainkat eltaposó birodalmakat: Ausztriát, majd a Szovjetuniót megbüntette. Vagyis: amint a negyvennyolcas nemzedék, akként az ötvenhatos is megbizonyosodhatott róla, hogy a történelemben nem mennek veszendőbe azok az eszmei, erkölcsi, szervezési energiák, melyeket helyes és időszerű célok, emberhez méltó igaz ügyek szolgálatában mozgósítanak. 1956-ban népünk egyenlőtlen küzdelem és tetemes véráldozat vállalása árán hiteles legitimációját, vitathatatlan jogforrásátte- remtette meg nemzeti önállóságának és demokratikus államberendezkedésének. És ha hosszú évtizedekbe telt is, a világ és hazánk történelme mégiscsak megérlelte a lehetőségét, hogy e jogforrástjogalkotásra és jogérvényesítésre váltsuk: 1989—90- ben hozzákezdhettünk demokratikus intézményeink felállításához, gazdaságunk és társadalmunk szabad vállalkozáson, többféle tulajdonformán és piaci versenyen alapuló átalakításához. Való igaz: a hetedik éve tartó átalakulás kedvező következményei elmaradtak várakozásainktól. Ellentmondásai, elkerülhető és elkerülhetetlen negatívumai növekvő súllyal nehezednek reánk. A letűnt rendszer örökül hagyott külföldi állam- adóssága — mivel visszafizetési kedvezmény elérésére még komoly kísérlet sem történt — a jövő nemzedékek egész sorának életét beárnyékolhatja. Kitágult szabadságunk jó ízeibe a rendszerváltozás veszteseinek: a hajléktalanok, munkanélküliek, létminimum körül tengődök széles tömegeinek keserűsége vegyül. Többségük osztályos társa, leszármazottja azoknak a nincstelen, kisemmizett munkásrétegeknek, amelyek 1956-ban a legtöbb fegyveres harcost, a megtorlás éveiben a legtöbb mártírt adták a nemzetnek. Fájdalmas és elfogadhatatlan ez nemcsak a közvetlenül érintettek, de a társadalom gondjaiban osztozó, azért felelősséget érző valamennyi honfitársunk számára. Mindez azonban mit sem változtatott 1956 korszaknyitó jelentőségén. A „korszaknyitó” jelző mögött senki se keressen nagyralátást, nemzeti önhittséget. Századunk második felének hazai és nemzetközi fejleményei nem hagynak kétséget afelől, hogy a magyar forradalomnak hosszú távra érvényes, maradandó hatása volt országunk, s azon túl Közép- és Kelet-Európa, a Szovjetunió, sőt bizonyos értelemben még Nyugat-Európa történetére is. Országunk történetében legelőször a forradalom sötét reakciójával kellet szembesülnünk, amely kegyetlen terrorhadjárat képében tört a társadalomra. A szovjet fegyverekkel uralomra juttatott csatlós kormány, néptől való rettegését több mint fél évtizeden át akasztófák, börtönök, in- temálótáborok „működtetésével” igyekezett kompenzálni. Rettegésétől és bűntudatától sohasem szabadulhatott meg, de az abból kiáradó hisztérikus félelemkeltés idővel a békéltetés hangjává artikulálódott, abban a mértékben, ahogy szilárdultnak érezte saját uralmát. Ilyenformán 1956 egynémely intelme ) és tanulsága a szelídülő diktatúra kormányzati ténykedésének több területére is beszűrődött. Például a hatvanas évek végén elindított „mechanizmus-reformba”, amely a gazdasági parancsuralom enyhüléséhez, az iparban és mezőgazdaságban dolgozók keresetnövekedéséhez és szerény mértékű gyarapodásához vezetett. Ötvenhat láthatatlanul munkált a külföldi utazás korlátainak ha nem is teljes, de nagymérvű lebontásában, mely utat nyitott a személyes találkozás számára az itthoniak és a szomszédos országok, továbbá a nyugati emigráció magyarjai között. Ötvenhat mementója talán az ideológia tantételeinél is erősebben késztette a pártállamot, hogy függetlenül a nemzetgazdaság s benne az egyén teljesítményétől, még az ország külföldi eladósodása árán is munkahelyet biztosítson minden keresőképes felnőtt, s széles körű oktatási, egészségügyi és szociális . szolgáltatást az egész társadalom számára. Egy szó, mint száz: forradalmunk nélkül elképzelhetetlen lett volna, hogy felvergődjünk „a szovjet láger legvidámabb barakkjának” rangjára. Jelentős és maradandó politikai kisugárzása volt forradalmunknak a határainkon túl is. Tények és tapasztalatok tömege áramlott tőlünk a többi közép- és keleteurópai országba — két fontosfelismerést sugallva azok népének és kiutat kereső vezetőinek. Az egyik arra figyelmeztetett, hogy a Sztálin utáni szovjet vezetőség is kész a rémuralom sztálini eszközeinek alkalmazására, ha nemzeti és társadalmi szabadságot követelő népmozgalommal kerül szembe. A másik felismerés biztatást tartalmazott: íme, a napokon át győztes magyar forradalom megmutatta, hogy a szovjet mintára létesült totális párthatalom korántsem olyan szilárd és sebezhetetlen, mint amilyennek hirdette magát. Az 1968- as prágai tavasz cseh és szlovák, majd az 1980—81 -es Szolidaritás lengyel politikai vezérkara nem utolsó sorban a fenti felismerések alapján alakította ki ellenzéki tevékenységének stratégiai célját s hozzávaló taktikai eszköztárát. És a magyarországi tapasztalatok felhasználásával vált képessé a csehszlovákiai reformmozgalom mintegy félévi, illetve a lengyel független szakszervezet csaknem másfél évi életben tartására. Az a negyed század (1956— 1981), amely magában foglalta a magyar, cseh és szlovák, valamint a lengyel nép szabadságmozgalmait, a nyílt és burkolt külhatalmi erőszak időlegesen felülkere- kedése ellenére Moszkva politikai és erkölcsi vereségeinek korszaka lett, mely előkészítette a szovjet birodalom felbomlását és a kommunista hatalmi monopólium bukását egész Közép- és Kelet-Euró- pában. A magyar forradalom politikai és morális ihlető ereje nem torpant meg az úgynevezett népi demokratikus övezet keleti és nyugati határainál. A világméretű hírközlés és a hazarendelt „megbízhatatlan” szovjet katonák beszámolói révén eljutott a Szovjetunió nagyvárosainak és elnyomott nemzeteinek értelmiségéhez. És impulzust adott a rendszerbírálat, az ellenzéki gondolkodás írásos megjelenítéséhez: a cári elnyomatás idején meghonosított szamizdat-irodalom felújításához és széles körű terjedéséhez. A nyugati világnak küldött üzenetével pedig több évtizedes, makacs tévképzetet segített eloszlatni. Az értelmiségi elit és a munkásság radikális baloldali részének azt a veszedelmes illúzióját, hogy „a szovjet szocializmus és proletárdemokrácia” fejlődési alternatíva lehet a kapitalista, polgári demokratikus rendszerben élő népek számára. lurópa megváltozott politikai színké- ipének ismeretében nyugodtan állíthatjuk: ami negyven évvel ezelőtt bámulatba ejtette a világot, az hazánk és a világ történetében előremutató volt. S akik ezt a bámulatot a forradalomban véghezvitt bátor tetteikkel, majd az eltiportatás éveiben becsületes helytállásukkal kiérdemelték, azok a magyarságnak és az emberiségnek egyaránt szolgálatot tettek. Tisztul a mártír miniszterelnök portréja Rainer M. János történésszel, az 1956-os Intézet munkatársával arról beszélgettünk, hogy az új ismeretek fényében hogyan ítélhető meg Nagy Imre szerepe az 56-os forradalomban. — Ma már nyilvánvaló, hogy Nagy Imre korántsem volt naiv politikus, aki mások unszolására döntött. A feljegyzések tanúsága szerint például ő már október 25-én, amikor megérkezett a Nyikolaj Szuszlov vezette szovjet tárgyaló delegáció Magyarországra, azon az állásponton volt, ami 28-án kormánynyilatkozatként meg is jelent, hogy tudniillik Magyarországon fegyveres felkelés zajlik, amelyet meg kell szüntetni. — Nagy Imre erre két megoldást látott: vagy a párt áll — a miniszterelnök szerint demokratikus — felkelés élére vagy azt fegyveresen leverik, de akkor Magyarországon megszűnik a kommunizmus. —Taktikus politikus is volt, hiszen a pillanatnyi néphangulatot jól használta az alku-tárgyalá- sok befolyásolására. Jó példa erre október 25-ei rádióbeszéde, amelyben megemlítette, hogy a magyar kormány tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásáról. Ennek közlését a szovjet tárgyaló fél már korábban a leghatározottabban ellenezte. Nagy Imre azonban ä szovjetekkel való tárgyalást követően egyenként, kü- lön-külön beszélt kormánya tagjaival, s meggyőzte őket arról, hogy igenis szólni kell a csapatkivonásról, mert az embereket meg kell nyugtatni. — Sokan Nagy Imrét tették Taktikus politikus is volt felelőssé a tragikus végkifejletért. Igaz ez ? — Annak idején voltak olyan hiedelmek, hogy — legalább közvetve — felelős volt a felkelők tűz alá vételéért. Ez természetesen nem igaz. Legfeljebb az vethető föl, hogy az akkori helyzetben elvállalta a miniszterelnökséget. De véleményem szerint nem ez volt a hiba, hanem az, hogy feltétel nélkül vállalta. így ugyanis egy vele szembenálló politikai vezetéssel kellett megvalósítania mindazt, amit akart. Hogy ez lényegében sikerült, az éppen kivételes politikusi adottságait bizonyítja. — Sokan úgy vélik, hogy hősként érkezett és állt az események élére... — Ez így nem pontos. Nagy Imre — s ezt sok minden tanúsítja —nem a forradalom előtt vagy alatt lett hős. Valójában azzal vált igazi hőssé, hogy tudatosan vállalta elveinek, tetteinek minden következményét. Szalóky Eszter Nagy Gáspár Öröknyár: elmúltam 9 éves a sír Nincs sehol a gyilkosok a sír a test Nincs sehol se ITT a test a csont se OTT a csont Nincs sehol a gyilkosok (p. s.) egyszer majd el kell temetNI és nekünk nem szabad feledNI a gyilkosokat néven nevezNI * Nagy Gáspár versét az Új Forrás (Komárom megyei folyóirat) 1984. évi 5. száma közölte és nagy vihart kavart. Első' alkalommal jelent meg — nem szamizdatként — ’56-ról, illetve Nagy Imréről (a versben visszatérő' NI az ó' monogramja) ilyen vers, amelynek közlése a főszerkesztő' állásába került, és a költó't is hosszas hallgatásra ítélték. Fegyver a patics alatt Ahogy a jegyzőkönyvvezető, Ságvári Ágnes emlékezik Az októberi forró napok a pártvezetésben Ságvári Ágnes jóvoltából nemsokára szenzációs dokumentumok kerülnek nyilvánosságra. O volt ugyanis 1956. október 24—28. között, tehát a „forró” napokon a legfelsőbb pártvezetés tanácskozásainak hivatalos jegyzőkönyv- vezetője, szem- és fültanúja a forradalom kimenetele szempontjából meghatározóan fontos döntések születésének. — Azokban a napokban, a helyzet alakulásától függően, szinte folyamatosan napirenden volt a kormány személyi összetételének változtatása. Milyen nevek kerültek be jelöltként a különböző tárcák élére? — Sok név forgott, sok potenciális jelölt került szóba. A kulturális tárca élén például többen Lukács György filozófust látták volna szívesen. Helyetteseként felmerült Tamási Áron és Kardos László neve. Tildy Zoltáné pedig miniszterelnökként. Kardos mellett az szólt, hogy népi kollégista. Tildy a régi kisgazda, valamint a református hagyományokat személyesítette meg. —Mi volt az egyes kormánytagok véleménye a forradalomról, illetve ki milyen megoldást tartott helyesnek? — Alapvetően két álláspont Fontos döntések születésének szem- és fültanúja volt ütközött. Az egyiket Donáth Ferenc és Losonczi Géza képviselte. Ennek az volt a lényege, hogy Budapesten népfelkelés zajlik, amelyben széles néprétegek vesznek részt. Ennélfogva az egyedüli megoldás az lenne, ha a párt a mozgalom élére állna. Ugyanakkor tele voltak aggályokkal arra vonatkozóan, hogy miként szélesedik ki a mozgalom. — A másik álláspont szerint valamilyen módon le kell verni a felkelést. Talán a legradikálisabb ebben a kérdésben Kovács István volt, aki egyértelműen a fegyveres „rendcsinálás” mellett voksolt. Ezt az irányvonalat képviselte még Gerő Ernő, Kiss Károly és Apró Antal is. Fock Jenő, Köböl József és Gáspár Sándor képviselte a munkástanácsokkal, szak- szervezetekkel való együttműködést. Egy harmadik csoport a népi szerveződéseket tartotta fontosnak, s ebből a szemszögből vizsgálta és értékelte az 56. októberi eseményeket. Kádár János akkoriban egyértelműen egyfajta nemzeti vonalat képviselt. —Ki döntötte el a szovjet tankok bevonulását? — Elsősorban a szovjet pártvezetés. Ezt szeretném kihangsúlyozni, mert az utókor szereti a felelősséget egyértelműen a magyar pártvezetőkre hárítani. A valóság azonban ennél sokkal prózaibb volt: nem nagyon kérdezték meg a magyaroktól, jöjjenek, vagy sem. — Nagy Imre sorsáról ki döntött? — Azt hiszem, erről is elsősorban a szovjet pártvezetés. Az más kérdés, hogy míg 56-ban Kádár egyértelműen igen gyenge politikai lábakon állt, ez nem biztos, hogy igaz 1958-ra is. Vagyis lehet, hogy kieszközölhette volna Nagy Imre számára a kegyelmet. Ennek eldöntése azonban nem az én feladatom. Szalóky Eszter A múlt héten 1956-ban elrejtett fegyvert találtak Gyulaváriban. A fegyver megtalálója, Nagy József 1928-ban született Gyulaváriban. 1956-ban az ottani forradalmi bizottmányban tevékenykedett. A fegyver megtalálását és történetét szerkesztőségünkben mesélte el. — A napokban hagyatéki leltárt készítettünk a szülői házban, édesanyám halála után. A padlás takarítása közben, a padlásfeljáró egy helyén észrevettem, hogy más színű a vakolat. Mikor megbontottam, édesapám fegyverét pillantottam meg. A fegyvert apám a forradalom leverése után rejtette el. A rejtekhely titkát pedig haláláig megőrizte. Hogy hogyan került hozzá, azt nem tudom. Én az ötvenes években Budapesten sofőrként dolgoztam a növényvédelmi szolgálatnál. 1956. október 28-án a cég szolgálati gépkocsijával hazamentem Gyulaváriba. Ahogy hazaértem láttam, hogy nagy tömeg gyűlt össze a faluközpontban. Kérdeztem ismerőseimet, mi történt? Azt felelték, apám gyűlést tart. Akkor már nála volt a puska. Később nekem adta, én pedig nemzetőrként — társaimmal — esténként a falu rendjét vigyáztam. Szerencsére a fegyvert egyszer sem kellett használnom. Nagy József ’56. karácsonyán visszaindult Budapestre. A zavaros helyzet miatt úgy döntött, hogy a szolgálati gépkocsit hátrahagyva, vonaton próbál a fővárosba utazni. Békéscsabán a vasútállomáson egy igazoltatás során felismerték. Két napig tartották fogva. Miután a gyulavári forradalmi bizotmány működéséről semmit sem tudtak meg tőle, elengedték. Gyulaváriba a hátrahagyott autóért ’57 februárjában tért vissza. A fegyvert addigra már édesapja elrejtette. — A szolgálati kocsit a forradalmi bizottmány használta. Először le akarták foglalni, de azt nem engedtem. Azt mondtam, hogy ha vezetik a szabályos menetlevelet, akkor használatra átadom. Úgy is történt. Mikor visszavittem a kocsit a munkahelyemre, ott a menetlevél alapján rendezték a benzinköltséget, majd elbocsátottak állásomból. A történet azonban ezzel még nem ért véget. 1958-ban polgári peres eljárást indítottak Nagy József ellen. Anyagi kártérítésért perelték, mert részt vett a gyulavári pártház holmijainak elégetésében. A per közel egy évig tartott, a felperes a gyulavári pártszervezet volt. Az ítélet 15 ezer forintnyi anyagi kártérítés kifizetése volt. Nagy József 1956-os élményeiről, a gyulavári hidat védő hősökről és a település mártírjairól verset írt. Úgy érzi 1956 szellemiségét, a forradalom mártírjainak emlékét ma már méltóképpen őrzi az ország. — Mikor megtaláltam a fegyvert, nagyon meghatódtam. Apám — hiába faggattam — soha nem volt hajlandó beszélni róla. A dolgot persze azonnal jelentettem a rendőrségnek. Kijöttek, elvitték és most szakértők vizsgálják, hogy milyen állapotban van. Azt mondták, két eset lehetséges a továbbiakban. Vagy megsemmisítik a puskát, vagy hatástalanítják. Én mindenképpen azt szeretném, ha hatástalanítanák. Számomra az a fegyver ereklye. Szeretném a megyei múzeumnak ajándékozni, mint egy olyan tárgyat, mely 1956 emlékét őrzi. A gyulai kapitányságon elmondták, hogy a padlás paticsa alá rejtett fegyvert nagyon rossz állapotban találták meg. Típusa, gyári száma megállapíthatatlan. Valószínűleg hadipuska, talán a határőrségnél használhatták a háború után. A fegyver további sorsáról egyelőre nem tudtak nyilatkozni. Kovács Attila