Békés Megyei Hírlap, 1996. október (51. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-22-23 / 247. szám
1956-1996 1996. október 22-23., kedd-szerda A forradalom formált bennünket Interjú Göncz Árpád köztársasági elnökkel „Ma annyiféle 1956él bennünk, ahány an voltunk ” — A sztálinizmusnak — az-én megítélésem szerint — a szocializmushoz az égvilágon semmi köze nincs, a sztálinizmus a szocializmus megcsúfolása volt. Ez a rendszer megfosztotta az országot a szabadságtól. A „csengőfrász”, a társadalmi osztályra, pártállásra tekintet nélkül mindenkit egyaránt sújtó üldöztetés és veszély, no meg az, hogy az ellenkezőjét kellett mondani és az ellenkezőjéhez tapsolni, mint amit az ember gondolt és érzett — nos, mindez már kialakította bennünk az elviselhetetlenség érzését. — Magyarországon tehát a nemzeti egység a düh egysége, a tagadás, a „nem” egysége volt. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy volt ideológiai töltete is, de ez megítélésem szerint legnagyobbrészt a szocializmus meg- javíthatóságának hitén belül maradt. Erre utal az akkori jelszó, a „földet vissza nem adunk, gyárat vissza nem adunk”, erre vall az, hogy a munkástanácsok természetes mozdulattal vették át társadalmasításra a termelő- eszközöket, magától értetődőnek tartották, hogy azok a dolgozók közösségeié legyenek, tehát az államosítást társadalmasítás követte. Az elvek megfogalmazását már a forradalom kirobbanása után Bibó István végezte el. De a kibontakozási javaslata lényegében ezeket az elemeket tartalmazta, és — merem állítani — akkor 90—95 százalékos társadalmi támogatás övezte. Pontosan tudom, hogy a forradalom leverésével hatalomra került rezsim milyen mértékben vélte veszélyesnek a szellem embereinek működését, hiszen többek közt magam is emiatt ültem börtönben. 1956 legitimálta az országot Ami a forradalom külföldi környezetét illeti, Göncz Árpád elmondta: — Ahhoz, hogy megérthessük a Nyugat akkori magatartását, egy kicsit vissza kell lépnünk az időben, a második világháború időszakáig. A háború kitörésében nagymértékben része volt a Csehszlovákia birtoklásáért folyt küzdelemnek. Magyarország ugyanakkor tárgyalásos úton szerezte vissza a Felvidéket, és valamennyien boldogok voltunk, mert úgy gondoltuk, hogy sikerült a bennünket ért méltánytalanságok egy részét orvosolni. A háború végére viszont hazánkról a szövetségesekben már egy kis hullarabló ország képe élt. Ezt még feketébbre színezte az Auschwitz krematóriumaiban elhamvasztott száz- és százezer magyar állampolgár holttestének füstje. Érthető hát, hogy ez a füst minden más részlet felismerésére képtelenné tette a nyugati közvéleményt. Két, a szövetségesek ellen megvívott és elvesztett háború után az ország képe — azt hiszem — nem is lehetett volna sötétebb a győztesek szemében... Magyarországot tehát nem is olyan nehéz szívvel kihúzták a nyugati népek névsorából, átsorolták a szovjet érdekkörbe. És jött 1950, a Rákosi- rendszer terrorja, s kívülről nézve ez is az ország egészét kompromittálta. A világ közvéleménye szinte egységesen állt a forradalom oldalára. A magyarság-kép egyik pillanatról a másikra átalakult. S ez a kép a forradalom leverése után, sőt épp annak következtében megmaradt és máig is Magyarország legitimációját jelenti a világban. Tisztában kell lennünk vele, hogy az ország mai súlya, nemzetközi tekintélye javarészt 1956-ból eredeztethető. S ez érthető is: napjainkban az a nemzedék tölti be a felelős politikai tisztségeket egész Európában, amelynek tagjai diákkorukban a magyarországi beavatkozás ellen tüntettek a szovjet követségek előtt. Hazudtak nekünk — Ön szerint elégséges és hiteles információ birtokában van-e a mai magyar nemzedék ahhoz, hogy október 23-át ne csak egy. munkaszüneti napként tiszteljék? — Nincsenek, nem is lehetnek teljesen tisztában a dolgokkal. Ne feledjük, hogy amikor a forradalmat leverték, az első kabinet forradalmi munkás-paraszt kormánynak nevezte magát, tehát az első Kádár-kormányzat a forradalomból merítette a legitimációját. Csak azután, fokozatosan alakul át a minősítés októberi sajnálatos eseményekké, majd tragikus eseményekké, majd ellenforradalommá, az imperialista hatalmak cselszövésévé, a reakció aknamunkájává. Őszintén beszélni nem lehetett a történtekről, gyakorlatilag 30 évig hazudtak nekünk. A Grósz-kormány idején kerültek sorra először a féligazságok, ám a féligazság esetenként rosszabb, mint a teljes hazugság, mert bosszantó módon vannak valós elemei, de a lényeget elmasza- tolja. Mondhatjuk azt is, hogy ’56 története a torkán akadt a társadalomnak. Ezt fájdalmas kollektív emlékezetkiesés követte, otthon sem mertek beszélni az emberek, féltek megmondani, talán végiggondolni is az igazat. Mert a bőrükre ment. 1956 szereplői — és nemcsak a börtönviseltek, az állásuktól, egzisztenciájuktól megfosztottak — nagy többségükben mélyen csalódott emberek, akiknek derékban kettétört az életük és úgy élték le alkotóképes éveiket, hogy nem merték, vagy nem tudták végiggondolni, feldolgozni 1956-ot, viszont szép sallangokkal aggatták tele az emlékeiket, már csak önmaguk igazolására is. Egyszóval: ’56 története menthetetlenül elnémult, s kimondatlan- ságában előbb-utóbb el is torzult. De biztos vagyok benne, hogy a mai középgenerációhoz tartozó, vagy fiatal magyar és külföldi kutatók, történészek, akik számára ’56-nak már nincs érzelmi és indulati töltése, sokkal hitelesebb képet adnak a forradalomról, mint akár én most, ebben a beszélgetésben, hiszen bennem is sok olyan emlékkép tolul fel, amitől akár elkönnyezhetném magam, mert a torkomat szorongatja. Például a piliscsabai ezred felvonulása a Bécsi úton. Ezrek álltak az út két oldalán és kiáltották a katonáknak: „ne lőjetek az anyátokra”... Akkor még nem tudtuk, hogy nem is volt náluk éles lőszer. A mi számunkra mindennek érzelmi töltése van. A valóságot 1956- ról a fiatalok fogják kimondani. — Ma annyiféle 1956 él bennünk, ahányan voltunk. Annak, aki azokban a napokban tankon ment a lakásáról a pártközpontba, egészen más ’56-képe van, mint annak, aki az írószövetségbe rohant, mert ott osztottak krumplit. Megint más él abban, aki a harmadik emeletről hajigálta á benzines palackot, és jó helyen találta el a ruszki tankot. Ez mind ’56 volt. Az elesett gyerek is, akinek a vére az utca kövére folyt... Változatlanul állítom, hogy nem mi csináltunk ’56-ot. Ezzel csak vádoltak minket, és hajlandóak voltunk elhinni, mert ettől vastagabb gyerekek voltunk, de hát ez tévedés. ’56 formált bennünket. ’56-ot pedig—furcsa módon — a sztálinizmus, Rákosi és Gerő hazugságai és gazságai. Mi csak szót fogadtunk az igazságérzetünknek. Akiket elsodort a forgószél — Sokáig fó'ként a Pesten történtekről szóltak a visszaemlékezések.... — Ma már sorra jelennek meg a forráskiadványok a vidéki városok 1956-os történéseiről, s ez fontos is, hiszen — ha jól tudom — egyes városokban, például Szegeden, hamarabb indult a forradalmi mozgalom, mint a fővárosban. A bányász- városok is korán felkeltek. A falu persze lassabban mozdult, de a falvak voltak, amelyek Budapestet mindvégig eltartották, élelmezték. Tehát a forradalom valójában az egész országot átszőtte. S azt sem feledhetjük, hogy a bukás után vidéken a megtorlás, a vizsgálatok szigora, kegyetlensége hasonlíthatatlanul súlyosabb volt, mint a Fő utcában. Göncz Árpád kérdésre válaszolva kitért azokra, akiket ötvenhat forgószele elsodort hazulról. — Általánosságban, s nem csupán a forradalom kapcsán az a véleményem, hogy van néhány olyan ok, ami miatt el kell vagy el szabad menni az országból. Mindenekelőtt: az embernek egy élete van, azzal azt csinál, amit akar, állampolgárságától teljesen függetlenül. Ha az élete van veszélyben, akkor kötelessége megmenteni. Ha a becsülete vagy ittléte miatt más élete, becsülete van veszélyben, akkor megint csak köteles távozni. Ha pedig az agyában annyi tudást hordoz, amennyi egy No- bel-díjra elegendő, de Magyarországon nincs műszer, háttér ahhoz, hogy a Nobel- díjat meg is tudja alapozni, akkor az emberiség érdekében köteles kimenni. A fennmaradó esetekre azt mondom, hogy nem illik távozni csak azért, mert az ország nehéz helyzetben van... Nem azt mondom, hogy nem szabad, de nem illik. Akkor itthon maradni illik. S még valamit: ha már elment valaki, nem illik hazafelé megfellebbezhetetlen tanácsokat és ítéleteket kiabálnia. Visszanyertük szuverenitásunkat — Ma, egy emberöltő elteltével mennyiben érvényesek 1956 eszméi, törekvései, mi az a leglényegesebb tanulság, amelyet az egész nemzetnek magáénak kell —kellene—vallania ? — Mindenekelőtt talán az, hogy a félelemnek és terrornak van egy foka, amit már nem lehet és nem szabad némán eltűrni. Ez, azt hiszem, elég fontos. A másik tanulság: egy országot az önrendelkezésétől megfosztani nem szabad és nem is tanácsos, mert azt képtelenség elviselni. Érdekes módon az Európai Unió ezt a problémát úgy próbálja meg kiküszöbölni, hogy alsóbb szintre utalja minél több ügy elintézését, polgárközelbe helyezi át a döntési lehetőséget. Mert fölismerték, hogy még a szuverenitás önkéntes korlátozásával is szembe kell állítani valamit. Ami pedig a forradalom fő célját illeti: ’56 nemcsak legitimálta az országot, de ha késve is, sikerült visszaszereznünk a szuverenitásunkat, s ezt a negyven évvel ezelőtti októbernek köszönhetjük. Persze nem úgy, ahogyan akkor hittük, hiszen a semlegesség vágya nem valósulhatott meg. Egypólusú világban nincs semlegesség. Mint ahogyan arra sem gondolt senki 1956-ban, hogy kapitalizmust építsünk tisztességesebb és igazságosabb szocializmus helyett. Mára pedig a kapitalizmus és azon belül a nemzetközi, multinacionális kereskedelmi kapcsolatok globalizált rendszere letagadhatatlan győzelmet aratott, így elképzelhetetlenné vált az a társadalmasítás, ami akkor a munkástanácsok tevékenységében öltött testet. De mint morális szándék, mint társadalmi kezdeményezés mintaszerű volt. Mert a nép egyértelműen bebizonyította, hogy önmaga sorsát kritikus helyzetben irányítani képes. S ez a képességünk más helyzetben, más körülmények között újra megnyilvánulhat. Császár—Frank Először a sajtóban Nagy Imre beszédének gyorsírói jegyzete }1 'chhty - "i/b* >v-~r‘/>w ö' iv/h- v”-^-7 ■3 TiOS— Az „Elvtársak! megszólításra az egybegyűlt tömeg »Nincs elvtárs! Polgártárs!« ütemes kiáltásokkal válaszolt 1956. október 23-án este. Amikor azután Nagy Imre »Ifjú barátaim«-ra vagy valami hasonlóra javította ki megszólítását, »Itt van egész Budapest! Itt van a nemzet!« válaszok érkeztek” — írja Bili Lomax- nak a „Magyarország 1956" című könyvéhez fűzött jegyzetében 1989-ben a fordító, Krassó György. Majd hozzáteszi: a beszéd hiteles, szó szerinti szövege nem maradt fenn. De igen, fennmaradt! Az évtizedekig lappangó történelmi dokumentumot Fenyvesi Mária, a Magyar Távirati Iroda nyugdíjas, Aranytollal kitüntetett munkatársa bocsátotta lapunk rendelkezésére. A kéziratból hiányzik a beszéd bevezető néhány mondata. A Parlamentből ugyanis az utolsó percben szóltak az MTI-nek, hogy jöjjön gyorsan két újságíró, mert hamarosan fontos dolgok történnek, s mire Fenyvesiék a helyszínre értek, Nagy Imre már beszélt. íme a szöveg: ...ellene magának a magyar ifjúságnak kell fellépnie. Az egyetemi ifjúságnak, dolgozó népünk fiainak el kell határolniuk magukat azoktól, akik soraikban zavart igyekeznek kelteni. Az egyetemi ifjúsággal, a hazafias erőkkel mi igenis szót értünk — kedv.es barátaim —, de a zavartkeltőkkel nem! Az egyetemi ifjúságnak jogos követeléseiért vagy sérelmei orvoslásáért való kiállása, a magyar ifjúság sérelmei és kívánságai meghallgatásra találnak, azok megtárgyalásra kerülnek és meg is valósulnak. Egyetemi ifjúságunk tehát hallgasson a mi szavunkra és arra, amit szocialista hazánkhoz való hűsége diktál. Ez pedig most fegyelmezett magatartást és nagy felelősségérzetet követel. A mi erőnk a demokratizmus, az alkotmányos rend és a fegyelem, a legszélesebb hazafias, demokratikus erők egysége! Barátaim! Ezen az úton előre akarunk és előre is fogunk menni. A Központi Vezetőség a közeli napokban meghozza ide vonatkozó, megfelelő határozatait. Meghozza döntéseit, amelyek szilárd alapot teremtenek... (A tömeg kórusban kiáltja: Most vagy soha!) Barátaim! Ha én azt mondom, hogy ezek a döntések meg fognak születni, altkor bízzanak ebben a szóban! (Éljenzés.) Meg fognak születni azok a döntések, amelyek szilárd alapot teremtenek szabad, független, szocialista hazánk felvirágoztatásához (Éljenzés.), népünk boldog jövendőjéhez. A kormány se késlekedik a kibontakozásra irányuló döntéseivel (Zaj és füttykoncert. — Kórusbankiáltják: Mondjonlea kormány!). Barátaim! Figyelmet kérek, hallgassanak meg. Bízom benne, hogy a parlament... (Zaj.) Barátaim! Ide hívtatok azért, hogy mondjak egy pár szót, idehívtatok azért, hogy mondjam meg a véleményemet. Én a véleményemet akarom nyilvánítani, de ha nekem itt erre lehetőséget nem adtok, akkor hiábavaló minden szó! Hallgassatok rám! Azt hiszem, szavaimban még nem csalatkoztatok. (Felkiáltások kórusban: Nem!) Tehát amikor azt mondom, hogy a kormány sem késlekedik, higgyétek el, hogy úgy is Fenyvesi Mária, az MTI nyugdíjas munkatársa van! (Zajongás.) Bízom abban, és nektek is bízni kell abban, hogy a Parlament alkotmányos úton elhárítja az akadályokat előrehaladásunk útjából. Nem kell soká .várni (Zaj.), amíg politikai életünk megújhodása ténnyé válik, s napirendre kerülnek azok a demokratikus reformok, amelyeket épülő szocialista hazánk érdekében megkövetelnek az események. Éljen a párt! Éljen megújhodó Nép- köztársaságunk! Bízzunk abban, hogy e téren is, a fegyelem, a rend terén példát mutatunk kommunistákhoz, magyar hazafiakhoz méltóan! Most pedig kérlek benneteket, hallgassatok szavamra! Rendben és fegyelmezetten vegyünk búcsút egymástól — bízva abban, hogy... (Zaj. Kórusban kiáltják: Most vagy soha!) Barátaim! Hallgassatok szavamra, amellyel benneteket — kedves barátaim — fegyelmezettségre hívlak fel. Nyugodtan bízva a jövőben távozzatok. A legközelebbi viszontlátásig! (Éljenzés, majd zaj.) Barátaim! Csendet kérek. (Zaj és fütty. — Tömegesen kiáltják: Nemezt vártuk!) Ismételten csendet kérek. Szeretném megkérdezni, vajon ez a füttykoncert kinek szól? (Tömegesen kiáltják: Gerőnek!) Bízzunk, barátaim! Töltsön el benneteket az a hit és bizalom a jövőben, amely engem is eltölt. Erre kérlek benneteket és a hidegvér, a józanság, a nyugalom megőrzésére, amelyre ma mindennél nagyobb szükségünk van. Búcsúzom ezzel tőletek! (Nagy taps.) Menjünk szépen haza! (A tömeg elénekli a Himnuszt.) Éljen a magyar ifjúság! Viszontlátásra!
