Békés Megyei Hírlap, 1996. október (51. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-19-20 / 245. szám
o #í BÉKÉS MEGYEI HÍRLAPp A HÉT TÉMÁJA 1996. október 19-20., szombat-vasárnap I Ma sem világos — mint egynéhány középkori tömlőé —, miért nem lett országra szóló szenzáció, amikor szerkesztőségünk és kiadónk jónéhány dolgozója — főnököstül, gondnokostól — a múltkoriban szép csendesen börtönbe vonult. A „rabszállító” autóbusz teljesen megtelt, s a börtönlista felolvasása után, a hajnali pirkadatban elindult a különjárat Szegedre. Mindenki beletörődött a sorsába, hiszen ezúttal élénken élt a remény, hogy talán nem mindenkit tartanak bent, aki egyszer átlépi a Csillag börtön kapuit. Pedig nem akármilyen helyen várták a csapatot. A Csillag fegyház és börtön, a legszigorúbb büntetésvégrehajtási intézet hazánkban, melyet az is bizonyít, hogy jelenleg 174 az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek száma, s ebből 164-en Szegeden töltik a büntetésüket. A legtöbben embert öltek, s nem is akárhogyan: különös kegyetlenséggel, előre kitervelten, nyereségvágyból... A büntetések átlagos időtartama 13 év. Nem ritka a visszaeső bűnöző, sőt akad olyan is, aki a második életfogytiglanijába kezdett. Itt raboskodott a bírósági tárgvalása élőtt Magda Marinko is. Persze, fennállása óta soksok ismert, s még több ismeretlen rab számolgatta a lassan múló napokat. A Csillag börtönt 1883-ban kezdték építeni, s a következő évben be is fejezték. Szeged legszélére telepítették, ma viszont már a belvárosban találjuk a hatalmas épületegyüttest. A nevét a kereszt csillagképről kapta, hiszen felülnézetből egy hatalmas kereszt formát láthatunk, ha megpillantjuk. Eleink dicséretes teljesítménye volt a Csillag, az akkori börtönépítési sorozat talán legnevesebb, legnagyobb, hogy ne mondjuk legszebb darabja. Elkészültekor európai összehasonlításban is korszerűnek bizonyult központi fűtésével, csatornarendszerével. A börtönt eredetileg 650 személyesre tervezték, később jóval több elítélt is szorongott a cellákban, a legtöbben a Rákosi- időszakban. A 80-as években 1100-nál „tetőzött” a létszám. Jelenleg körülbelül 740 elítéltben él a remény, hogy egyszer eljön a szabadság ideje (a számukat pontosan nem határozhatjuk meg, hiszen az naponta változik). Bepillantás a folyosóról a cellákba. Ez ellen nem tudnak védekezni a zárkájukban idejüket múlató rabok FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET Rács mögött a Hírlap csapata Leselkedéseink a szegedi Csillagban, az ország legszigorúbb börtönében Gaál Béla, az intézet sajtóreferense, egyben idegenvezetőnk a bejárat után következő üvegezett ajtó mögött várt bennünket, amíg a portaszolgálatot teljesítő őr meg nem nyomott egy gombot, s az elektromos zár nem nyitotta meg előttünk a börtön zárt világát. Mint a parlamentben, vagy a repülőtéren, itt is fémkeresőkkel vizsgáltak meg mindenkit, mielőtt beljebb léphettünk volna. A folyosó egyik oldalága falán a hősi halált halt őrök képeit pillantottuk meg, alattuk koszorúkat. Rémlik is valami: a nyolcvanas évek közepén egy Richter Richard nevű rab összekaszabolta őreit. Hogy is szólt a történet? Richter, a visszaeső bűnöző embert ölt, hivatalos személyt, méghozzá különösen kegyetlen módon. Elítélték, s a Csillagban fogyasztotta a reá mért sok-sok esztendőt, a maga egyhangúságában. Csakúgy, mint annyi rabtársa, naponta lejártak a föld alatti alagúton keresztül a bútorgyárba, dolgozni. Egyszer megtagadta a munkát. Odalépett hozzá a művezetője, s próbálta jobb belátásra bírni. Ekkor a maga által összebarkácsolt késsel Richter rátámadott a főnökre, s az őt megfékezni érkezett őröket is össze-vissza kaszabolta. Három fegyőr élete hunyt ki Richter véres kezétől. Az épület irodarészében az ebédlőben telepedtünk le. amíg Gaál Béla a börtön belső világáról, rendjéről beszélt. S hogy a szorongás némiképp engedjen a gyomrunkban, mindjárt elsorolta, mennyire megszigorították a mozgást, az őrzést, amíg népes társaságunk a Csillag vendégszeretetét élvezte. Szombat lévén a börtönlakók nem dolgoztak, ilyenkor a kulturális, vallási életet helyezik előtérbe. A Csillag börtön úgynevezett letöltőház, vagyis a jogerős bírói ítéletben elítéltek kerülnek ide. Az előzetes házakban az előzetesen fogvatartottak töltik napjaikat. A szegedi börtönnek is van ugyan e célra kialakított része, alapjában véve azonban hosszas tartózkodásra rendezkednek be a rabok. (Ismereteink szélsebesen gyarapodnak: van letöltőház, előzetes ház, Európa-ház...) Érdekes kettősség kíséri a fogvatartottak mindennapjait. Először is szigorú napirend szerint élnek, s a fegyelmet kíméletlenül bevasalják mindannyiukon. Ugyanakkor nem vonhatják meg tőlük az alapvető emberi jogokat, tehát alkalmat kell teremteni számukra a vallás gyakorlására, a kulturális és sportéletre. No és a munkához való jogot is biztosítani kell(ene), de vajon miként, amikor odakint is fojtogat a munkanélküliség réme. A rabfoglalkoztatásbéli gondok szálai az Alföldi Bútorgyárba vezetnek. Hajdan egyszerűbb volt a világ, a börtönlakók által (is) gyártott olcsó, de jó bútorok kelendő cikkekként találtak vevőre. Ma, amikor a kínálati piac import és hazai termékekkel ostromolja a vásárlóközönséget, nehéz a szegedi gyárnak versenyeznie. Az üzem két éve átalakult kft.-vé, s egyik fél sem nyugodott bele a helyzetbe, azaz keresik a megoldást. A munkaerőfejlesztő központ négy szakmában indított nemrégiben képzést, hegesztő, kisgépkezelő, kerámiakészítő és szobafestő lehet a szorgalmas elítéltből, s ezek a szakmák szabadulásuk után is megcsillantják az elhelyezkedés reményét. A munkában tehát pillanatnyilag szűkölködnek a rabok, ám ez nem jelenti azt, hogy tétlenül telnének a napjaik. Már akiben van némi alkotóvágy. Irodalmi színpadon, képzőművészeti szakkörben adózhatnak a művészeteknek, s dicsérettel emlegetik a cigány folklór együttest, meg a könnyűzenei csapatot. S hogy ne kerüljenek időzavarba, már most elkezdték a felkészülést a karácsonyi műsorra. Alig hittünk a fülünknek, de így van: néhány hete önszerveződéses alapon nyelvi laboratórium indult. Húszán jelentkeztek német, angol nyelvi oktatásra. Impozáns a börtön 22 ezer kötetes saját könyvtára, stúdiója, az „amatőr képzőművészeknek” kialakított műhely. Az intézet lapja, a Csillagtükör negyedik száma nemrégiben jelent meg, különlegessége, hogy a rács minkét oldalán állók írják, fényképezik, s mind- annyiuknak szól. Nem titok, természetesen akadnak passzív, nehezen kimozdítható emberek. S ezzel már át is evezhetünk a börtönélet árnyékos oldalára, mert ha az előző gondolatok ismeretében bárkiben az a tévhit erősödött volna meg, hogy a Csillagban raboskodni fenékig tejföl, igazolhatjuk: csalóka a kép. A hideg borzongott a hátunkon, amikor két marcona legény, a társaságot kísérő őrök megjelentek az ebédlő ajtajában — ugye emlékeznek, itt ültünk le egy röpke fél órára Gaál Bélával —, és határozottan felénk közeledtek. Kinek nem fordul meg a fejében: jaj, most melyikünkért jöttek? Szorongás nélkül képtelenség a börtön folyosóin végigsétálni. A klasszikus börtön látványa ilyen közelségben nem éppen szívderítő. Valamennyi szinten központi helyen áll a folyosók rendjére vigyázó figyelő őr állomáshelye. Kamerák, tükrök segítségével pásztázhatja végig a legelrejtettebb zugokat, akár a háta mögötti lépcsőfeljárót is. A szinteken elkülönítették a börtön és a fegyház körletét. A rabok nyilvánvalóan sejtették, hogy vendégek érkeztek, hiszen még véletlenül sem járkálhattak a folyosón, s minden zárkát gondosan bezártak. Bizonyosan feltűntek az ismeretlenek léptei, hangjai, s persze, bent sem bolondok ülnek: ha félrebillentik a kukucskáló fedelét, az nem jelenthet mást, mint hogy most őket bámulják a „gaz szabadok”. Kint közben elindult a tanakodás, vajon kinek jobb, aki egy-, öt-, vagy 8 személyes cellába került? Merthogy van ilyen is, meg olyan is. Nem vitás, a magányos elítélt zavartalanul társaloghat a kancsójá- val, időnként kortyolgatva belőle (nem túlzás, ez így történt). A nagyobb zárkák belső farkastörvényeit pedig jobb'nem ismerni. Gaál Béla sokat sejtetően beszélt például a homoszexu- alitásról, aminek létét nem érdemes tagadni. Az intézet akkor lép ilyen ügyben, ha erőszakos cselekményről van szó, és ha az illetékesek tudomására jut. Ebben az esetben feljelentik, aki ellen a panasz szól. Bármennyire is biztonságos börtönnek láttuk a Csillagot, a kérdés ott bujkált bennünk: próbálkoznak-e szökéssel a rabok? Nos, utoljára tíz évvel ezelőtt egy elítéltnek sikerült kijutnia a börtön területéről. Az intézet egyik buszának alján, az első hajóra kapaszkodott, és a jármű egyszerűen kiszállította őt a börtönből. A kiskunfélegyházi városháza előtt piros lámpánál várakozott a busz, amikor a rab kibújt alóla, összetört medencecsonttal, bordákkal. A kaland nem érte meg a fáradozást, hiszen a járókelőknek azonnal feltűnt az elcsigázott ember, aki hamarosan visszatért a rács mögé. Külön kérésünkre—a börtönséta fakultatív programjaként — kinyitották számunkra azt az ajtót, amely az egykori kivégző- helyre vezet. A minden oldaláról épület határolta kis betonudvaron lemezsapkával takarták le az akasztófa tartóoszlopának helyét. Középen már csak egy utólag öntött beton szabálytalan alakja jelzi, ott lehetett a csigarendszer, amely komoly szerepet kapott a kivégzésnél. Az utolsó halálraítélt 1987. szeptember 3-án állt bitófa alá, Kókai Barnabásnak hívták, aki pénzzavara következtében különös kegyetlenséggel több embert megölt, köztük egy hetvenéves asszonyt villáskulcscsal agyonvert. Visszafelé sétálva tudjuk meg, hogy az elítéltek átlagkeresménye 5.200—5.300 forint körüli. Ismernek olyan rabot, aki a pénze jelentős részét telefonálásra fordítja, merthogy ezt is lehet a Csillagban (kivéve az előzetesben lévőket). Az újonnan érkezettek számára nehéz a beilleszkedés a börtöntársadalomba, eltelhet addig akár 1—2 év is. A visszaesők pedig szinte már hazajönnek. Beszélőre havonta kétszer érkezhetnek a hozzátartozók, a legsúlyosabb büntetési fokozatban lévők 60 percet, a legenyhébbet viselők 120 percet kapnak. Az egyházak, a karitatív szervezetek — különösen a Mécses szeretetszolgálat — sokat segítenek a büntetésüket letöltöttek visszailleszkedésében. S ez nem csak a börtönviseltek érdeke, legalább annyira a mienk is, a társadalom fontos célja. Élményeink alapján könnyű volt ezzel egyetérteni. És megkönnyebbülést hozott a börtönből kilépve a szabad ég alatt mélyet szippantani az őszillatú szegedi levegőből. László Erzsébet A megtért és a rossz fiú Jól szituált, kedves arcú, szemüveges férfi tájékoztat a könyvtárban. Keki inget, őzbarna nadrágot és zöld mellényt visel. Úgy tűnik, régi alkalmazott itt. Kiderül, hogy a professzor kinézetű „úr” ugyancsak súlyos bűncselekményt követett el. Kicsit félve szólítom meg, hátha elutasító lesz. Szerencsémre éppen kitárulkozó kedvében találom. 1989-ben került ide. Büntetése életfogytig tartó. (A 15—25 év közötti büntetések minősítése szól életfogytig — a szerk.) Ha minden jól megy, 2007-ben szabadul. Nyereségvágyból elkövetett emberölés terheli a számláját. Hivatásos katonatiszt volt, anno... Azt mondja, megtagadja az akkori önmagát. Elárulja: a felesége kitart mellette, s évente egyszer meglátogatja. Azért nem többször, mert az ország másik felében él, s bizony nem kevés pénzbe kerül az utazgatás. Márpedig most ő a családfenntartó. Két gyermekük van. *Nem lehet több, mint harmincöt éves az a bajuszos, barna férfi, aki éppen a videót kezeli. Szinte gyerekként kerülhetett börtönbe. Tizenhat éve koptatja a folyosó kövét, és sétálhat még ki tudja hány kört a hátralévő négy évben. A kérdésre, hogy mit követett el, sejtelmes mosollyal közli: rossz fiú voltam. — Mégis, milyen rossz? — faggatom. — Nagyon rossz — válaszolja diplomatikusan. Aztán még hozzáteszi: ketten voltunk, én maradtam életben, lehetett volna fordítva is. Azt tudom, mi volt akkor, amikor behoztak. De hogy tizenhat év alatt mennyit és hogyan változott a világ? Mi vár rám, ha kiszabadulok? Fogalmam sincs — mondja, aztán, mint aki a maga részéről befejezte a beszélgetést, valamit piszkálni kezd a videón. Béla Vali A fegyházkörlet szintjén, a folyosók rendjére vigyázó őr állomáshelyén figyeli — tükrök, kamerák segítségével a mozgást, még a háta mögötti lépcsőfeljárót is Gaál Béla a Csillag börtön makettjével. A méretarányos, impozáns alkotás is egy elítélt kezemunkáját dicséri
